Aki jól bemagnetizál, az nagyon smúzolna
Beszélgetés Figeczky Bencével
…olyan, mint Pesten a csúcsra járatott bulinegyed, csak szorozd meg tízzel. Pezsgő, energikus, inkluzív, egymás mellett bulizik az egyetemista, a díler, a prosti…
A tatabányai Jászai Mari Színház, Népház első bemutatója az évadban Caragiale Farsangja volt. A premieren a tatabányai nézők ezt az „abszurd humorral átitatott, szokatlan darabot”, a rendhagyó formák és a nehéz, gyors szöveg dacára igen jól fogadták. Legalábbis így véli a fordítóktól ezúttal Katindátus nevet kapott adóhivatali gyakornokot játszó Figeczky Bence, akivel beszélgettünk.
Rögtön a magánéletedről foglak kérdezni, mentségem, hogy komoly szakmai okom van rá. Szóval, szoktál te is magnetizálni, és olyankor ugyanúgy rád jön a smúzolhatnék, mint a Farsang második felvonásában?
Figeczky Bence / Fotó: Prokl ViolettaAz embernek különböző korszakai vannak, de az a viselkedés, amit ott művelek, az életben eléggé távol áll tőlem. Botos Bálint rendező azt mondta, olyan legyek, mint azok az alakok, akik a diszkóban minden csajhoz odadörgölik magukat, és ha visszautasítják őket, az csak adja alájuk a lovat. Az önkontroll és az önreflexió hiánya jellemzi az ilyen embereket. Őket dobják ki először a szórakozóhelyekről.
Egy másodpercig sem gondoltam azt, hogy az életben te ilyen lennél, de arra kíváncsi vagyok, hogy a Farsang előtt ismerted, használtad-e ezt a két szót?
Persze, ismertem. Azt nem tudom, hogy a román szövegben eredetileg milyen szavak szerepelnek, sajnos nem tudok románul. Viszont a darabban rendszeresen előfordul, hogy a szereplők tudományos kifejezéseket, idegen szavakat és bonyolult mondatszerkezeteket használnak, többnyire sikertelenül, mert nem azt jelentik, amit gondolnak, így teljesen hibás, amit mondanak. Ez már-már abszurd karakterfestés, de az is biztos, hogy ezek a figurák nem a legtanultabb, intelligens rétegekből valók, és ösztönösen megpróbálnak tenni azért, hogy ez ne látszódjon rajtuk.
Ion Luca Caragiale jó 130 éve írta a darabot, akkor a „magnetizál” szót gyakrabban használták, mert illeszkedett a tudomány akkori szintjéhez. A fizikában ma is ezt mondják arra, hogy „mágnesessé teszi a fémet”, de átvitt értelemben azt is jelentette, hogy „elbűvöl, elvarázsol”. Már ebben a jelentésében ritkán használjuk. A „smúzol”-nak meg igazából eléggé ártatlan a jelentése: „bizalmasan cseveg, hízeleg, enyeleg”. Botos Bálint a dramaturg Dálnoky Rékával együtt fordítója is a darabnak. Szándékosan rámentek arra, hogy százéves szavakat és mai nyelvi fordulatokat vegyítsenek annak érdekében, hogy az előadást a mához közelítsék?
Figeczky Bence és Mikola Gergő / Fotó: Sipos Zoltán
Bonyolult a képlet, mert ez nem egy kortárs előadás, hanem egy abszurd humorral átitatott, szokatlan darab, ettől olyan kortalan. Bálintnak és Rékának dilemmát okozott nem egy szó lefordítása, mert a románban bizonyos szavaknak van valamilyen extra bukéja, külön zamata, ami többletjelentéssel bír. Például úgy, mint a magyar népszínművekben a beszélő nevek.
Azt mondtad, ez a Farsang nem kortárs előadás, és az a szó is elhangzott, hogy népszínmű. Nekem az volt a benyomásom, hogy az első felvonás majdhogynem egy népszínmű, legalábbis igen markáns karakterek direkt, sokszor igen harsány eszközökkel a publikum szórakoztatására törekednek benne (csak zárójelben: Mikola Gergő borbélysegédként énekben, mozgásban, játékban szabályosan parádézik, de Danis Lídia is Mitzaként elbűvölő, varázsos, szóval, magnetikus). A második első fele, a farsangi rész meg szerintem elvont, szimbolikus, a rögvalóságtól elemelt, igazi kortársszínház.
Én pont fordítva látom…
Igen? Számomra az a rész nem feltétlenül külsőségeiben, hanem elsősorban azért velejéig kortárs, mert úgy érzem, arról a világról szól, amelyikben én is élek. Bemagnetizált álarcos lények jönnek-mennek, akcióznak egy bulin (vagy akárhol), azt sem tudni, ki kicsoda, félszavakat, félmondatokat ejtenek el vagy kommunikálnak erőszakosan, levelekre, mások által mondottakra vagy megérzésekre, tippekre, konteókra hivatkozva indulatoskodnak, terveznek és értenek félre szinte mindent. És mindenki rohadtul keresi, és marhára bizonygatja, hogy megtalálta, birtokolja az igazságot. Én az életben számtalanszor találom magamat ilyen és ehhez hasonló helyzetekben… Te hogy látod, hogy érzékeled ezt belülről?
Szerintem nem az a fontos, hogy én hogy látom, mert ahány néző, annyi értelmezés, és ez így rendben van.
Figeczky Bence / Fotó: Sipos Zoltán
Ezzel egyetértek, de mi közben nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy ti hogy élitek meg odafent, amit mi lentről látunk.
Az első felvonás szerintem színésztechnikailag és a színházi nyelv szempontjából is sokkal elemeltebb. Nem érzem úgy, hogy konkrétan a publikum szórakoztatása lenne színészileg a célunk. Az egész formailag nagyon egyben van, a markáns karaktereket és akciókat én egyszerre a commedia dell’artéhoz és a mai fizikai színházhoz tudnám hasonlítani. A második felvonásban eltűnik a negyedik fal, konkrét kommunikáció alakul ki a nézőkkel, le is megyünk a színpadról. Nekem ez inkább hasonlít a vásári komédiák világához.
Beszéltetek erről a próbákon a rendezővel?
Ha konkrétan erről nem is, de rengeteget elemeztünk. Első olvasatra ez az anyag egyszerű bohózatnak tűnik. Ehhez képest Bálint a szöveg rengeteg rétegét látja, és ezeket ki is bontotta.
Az első felvonásban Katindátus, az adóhivatali gyakornok háromszor is azzal jelenik meg a borbély- és felcserüzletben, hogy rettenetesen fáj a foga, de amikor végre odajut, hogy már közelít felé a fogó, mindig hirtelen elmúlik a fájdalma.
Ez a jelenet gyakorlatilag egy bohóctréfa. A próbák alatt kiderült, hogy ez az úgynevezett kisrealista színházi nyelven nem fog működni. Bálint elmesélte, hogy a történet Bukarest egy külvárosi negyedében játszódik, amely mentalitásában még ma is olyan, mint Caragiale idején volt. Úgy jellemezte a helyet, hogy olyan, mint Pesten a csúcsra járatott bulinegyed, csak szorozd meg tízzel. Pezsgő, energikus, inkluzív, egymás mellett bulizik az egyetemista, a díler, a prosti… Ahhoz, hogy ez a pezsgés, ez az energia megmutatkozzon, a színházi eszközöket is felfokozott, abszurd módon kell használni.
Figeczky Bence, Honti György és Király Attila / Fotó: Sipos Zoltán
Mindegyik fogfájós akciódba finom karakteres mozdulatok, ügyes mozgásgesztusok vannak beleillesztve, azok nekem különösen tetszettek.
Nagyon fontos a zene is! A próbákon Bálint elkezdett kísérletezni, hogy melyik jelenethez, karakterhez milyen zene illik. Én nagyon örültem, amikor a Gergővel közös jelenetünkhöz a Shukar Collective Verbal Fight című számát tette be… Mozgás- és színésztechnikailag is hihetetlenül inspirált minket, olyan atmoszférát, attitűdöt, formát teremtett nekünk, hogy onnantól kezdve könnyen elszakadtam a színházi kisrealizmustól, és meg tudtam találni az ide illő játékmódot, stílust. Azt mondhatom, a zene kulcsot adott nekem az előadáshoz.
Még az is lehet, hogy amíg ez a zene meg nem érkezett, nem is érezted jól magad a szerepben?
Egy új darabban minden előről kezdődik, még nem ismered az anyagot, nem tudod, mi a cél, tanulod a szöveget, próbálod megismerni az előadás nyelvét, próbálsz közös nevezőre jutni a rendezővel. Egy színésznek a próbaidőszak eleje ritkán komfortos.
Elhiszem, hogy mint mindig, most is diszkomfortérzésed volt az elején, de a főpróbán már nagyon otthonos voltál: úgy látszott, hogy lubickolsz a szerepben. Nekem a második felvonásban játszott Harlekin-figurád is nagyon bejön, mert poézist csempész a már korábban emlegetett elidegenedett, szürreális világba. És közben a kis gyakornokból fontos szereplő lesz, elkezdi mozgatni, bonyolítani a szálakat, az ő ötlete a mindent összekuszáló jelmezcsere is. Szerintem kifejezetten megszeretted ezt az előadást…
Mindig ez a legfontosabb, hogy tudjam szeretni. Ha én nem érzem jól magamat a színpadon, szinte biztos, hogy az a néző sem érzi jól magát a nézőtéren, aki engem néz.
Figeczky Bence és Urbán-Szabó Fanni
Teszel-e különbséget magadban a két felvonás, az eltérő szerepek és játékmód között? Egyszerűbben: melyiket szereted jobban?
E tekintetben nem tudok különbséget tenni köztük. Nekem színészként két dologban tér el egymástól a két felvonás. Az első rész zárt. Amolyan négyfalas, közönséget leválasztó színház. A második felvonásban ez megváltozik. Ott, ahogy felmegy a függöny, eltűnik a fal, le is megyek a közönség közé, kommunikálok, játszom velük. A másik is tulajdonképpen játéktechnikai dolog: Az első felvonásban a fogfájásom határozza meg a létezésemet és a céljaimat, a második felvonásban azt játszom, hogy végig be vagyok rúgva, onnantól kezdve a fókuszom és az attitűdöm is megváltozik.
Röviden hogyan jellemeznéd ezt az előadást, például, ha ajánlanod kellene.
Nagyon éles, nagyon karcos személyiségrajzokkal ábrázolt emberek abszurd módon léteznek egy absztrakt térben. Ha a filmes világban kellene hasonlót keresnem, a Kusturica-filmeket említeném. Az ő világába is csodálatos élmény kívülállóként kicsit betekinteni. Megszakadsz a röhögéstől, miközben látod, hogy a környezet, ahol ezek az emberek élnek, és a sorsuk maga a pokol. Mert mindenben, a tragikusban is van költészet és humor.
A mai magyar vagy román valóságról szól az előadás?
Bálint nem akart aktualizálni. Nem öltöztette például mai ruhába a szereplőket. Ez a világ akkor létezett, amikor Caragiale írt róla. És ma is hasonló figurák élnek és léteznek, ilyen helyzetekben. Erre mondjuk, hogy örökérvényű történet.
Hogy fogadta a közönség a premieren az előadást?
Meglepően jól, kitűnő hangulatú előadás volt. Kicsit aggódtunk, hogy a szokatlan formákhoz mit fognak szólni a tatabányai nézők, és hogy megértik-e a villám gyorsaságú szövegeket, mert nem egy jelenetben iszonyú tempót kell diktálnunk. Sokszor nehezek is a szövegek, nehéz követni azt is, hogy ki kicsoda, most éppen ki miről beszél, ki van igazából a maszk mögött. De a közönség a premieren együtt élt az előadással, minden poént, csavart azonnal vettek a nézők.
2023. október 13.
Az interjút Kutszegi Csaba készítette.