Beszélgetés Kovács Henivel /

Ritkán tapasztalom, hogy az íróasztalnál megírt kész drámáknál a mélység mellett a humor is bátran megjelenik.

Három évet kellett várni rá, hogy végre színre kerüljön Kutszegi Csaba Wándör Wumen es Szupermen című pályázatnyertes színdarabja. Reméljük, érdemes volt, és az előadás november 11-én a Füsziben meg fog felelni az előzetes hírek gerjesztette várakozásnak. A HöKöm Project és a Líra és Logika Alapítvány közös szervezésében készülő bemutatóról további információk itt találhatók.

2017-ben indítottátok útjára a HöKöm Projectet. 2020-ban meghirdettétek a #42 Drámapályázatot. A nyertes munkát, Kutszegi Csaba darabját felolvasó-színházi előadásként 2021 őszén mutattátok be a Szatyor Bárban, idén november 11-én pedig a premier látható. Sok idő telt el a pályázat kiírása és a bemutató közt. Mi a helyzet veletek? Él a HöKöm, van HöKöm?

Él még a HöKöm, körülbelül 10 ember alkotja a kemény magot, de mivel független csapat vagyunk, akkor dolgozunk, amikor egy nyertes pályázat azt lehetővé teszi. Kezdetben a Karinthy Színházban működtünk, de Karinthy Márton halála után elkerültünk onnan, s az elmúlt időszak nagyrészt helyvadászattal telt. Egy évadra az Óvóhely fogadta be a gyerek és felnőtt előadásainkat, később a MásSzínházban kaptunk lehetőséget. Csakhogy sorra zártak/zárnak be a játszóhelyek. Mikor 2020-ban kiírtuk a drámapályázatot, s kiválasztottuk a nyertes művet, Kutszegi Csaba Wándör Wumen és Szupermenjét, nagy dérrel-dúrral kezdtük meg az előkészítő munkát, de jött a COVID, a bemutató elmaradt. Később valóban sikerült egy felolvasó-színházi előadást tartottunk a Szatyor Bárban, de a premier azóta húzódott.

Kovács Heni / Fotó: Jókúti György

A 2023/2024-es évadunk viszont elég aktív lesz. A másik új bemutatónkat Gulyás Ádám rendezi Gyuricza Gergely Urbán Erotika című írásából, és az előadáshoz kapcsolódóan 2024 februárjában Gyuricza Gergely festővel közösen megrendezzük az első fesztiválunkat, Urbán Erotika címmel, ami egy olyan komplex kulturális projekt lesz, melyben helyet kap a színház, a képzőművészet és a pszichoedukáció is.

Miért épp Wándör Wumenre esett a választás?

Hármat választottunk ki a beküldött pályaművek közül, Zsigmond Nóra: COVID-ra várva és Herpai Máté István: Társas magány című drámáját külön díjjal jutalmaztuk. Az volt a terv, hogy mindegyiket bemutatjuk valamilyen formában, például kisfilmként. Végül felolvasó-színházi estek keretében juttattuk el őket a közönséghez.

Nálam az első helyen a Wándör Wumen és Szupermen állt, ebben láttam fantáziát. Úgy éreztem, passzol a csapathoz, a stílusunkhoz, a lehetőségekhez ez a kamaradrámaszerű, könnyen utaztatható, nagy költségvetést nem igénylő darab.

Mi volt a célotok a drámapályázattal?

Azért írtunk ki drámapályázatot, mert hiába kerestünk, olvastunk, nem találtunk olyan darabot, melyet igazán a sajátunknak éreztünk volna. Pedig bújtuk a Színház folyóirat drámamellékleteit, de semmi sem tetszett igazán. Engem megfogott Csaba szövegének a humora. Ritkán tapasztalom, hogy az íróasztalnál megírt kész drámáknál a mélység mellett a humor is bátran megjelenik. A Wándör Wumen és Szupermenben a főhősök frappánsan felrakott helyzetekbe kerülnek, s azon kívül, hogy a darab hozza a szuperhős-sztorik képregényszerű világát, feltárul benne a klasszikus kis magyar valóság, az egész Budapest-univerzum. És ezen felül központi eleme a nő – férfi kapcsolatok minden nyomora-problémája. Modern, mai darab, melybe a képregényszerűség nagyon jól adaptálható, és fölveti a kérdést, hogy lehet-e ma hősnek lenni.

Neked, rendezőnek mi adta föl leginkább a leckét?

Még a próbafolyamat előtt sokat dolgoztunk magával a szöveggel. Az eredeti anyagban, amelyet Csaba a pályázatra küldött, voltak bizonyos kapcsolódások, „kialakult a körmagyar”, de egyes részek hosszabbak voltak, mások rövidebbek. Ezt gyúrtuk, formáztuk, hogy az egyes részletek jobban kapcsolódjanak egymáshoz, de anélkül, hogy lineáris történetet mesélnénk el. Ebben Csaba végig partner volt.

Rendezőként a technikai lehetőségek okozták a legtöbb nehézséget: minimalista, jelzésszintű a díszlet, egy, szinte üres térre kellett adaptálni a megjelenő 15 különböző helyszínt és szituációt. Kezdettől szerettem volna vetítést a képregényszerű látványvilág érdekében, ezeket most átkötésnek használjuk, az a funkciója, hogy a nézőt úgy vezessük egyik történetből a másikba, mintha csak egy képregényt lapozna. Mikor megáll egy képnél, kezdetét veszi a jelenet.

Tervezitek újabb pályázat kiírását?

Egyelőre nem. Egy jó írógárdára lenne szükségünk. A Gellérthegyi álmokat kész szövegkönyv alapján készítettük, de az összes többi előadásunk műhelymunka, vagy az íróval való szoros együttműködés eredménye. Vannak minket foglalkoztató témák, ezeken szeretnénk dolgozni, s ez rugalmasságot igényel.

Mondtad, hogy a csapat akkor dolgozik, ha sikerül pályázati pénzt nyerni, de úgy tudom, az Örkény Színházban is dolgozol rendezőasszisztensként. Össze tudod a kétféle feladatkört egyeztetni?

Kovács Heni / Fotó: Jókúti GyörgyA Bárka Színházban kezdtem nézőteresként, később asszisztens lettem, s hamarosan rájöttem, hogy alkotóként szeretnék a színházzal foglalkozni. Jelenleg az Örkény Színháznál vagyok. Mindig volt egy primer munkám, amiből megéltem, a rendezés és írás a szerelem-munkám. Ez rendkívül fárasztó és kimerítő. Az elmúlt 12 évem így telt. Persze ha kapnánk nagyobb anyagi támogatást, a HöKöm akár társulat is lehetne, stabil havi fizetéssel, de manapság ez nem reális kilátás a függetleneknél.

Játsszunk el a gondolattal, hogy társulattá váltok. Milyen jellegű darabokon dolgoznátok?

Érdekel minket a színházi nevelés, az abban rejlő lehetőség. Csináltunk is már ilyen darabot #Zérótolerancia címen, a témája az online pedofília volt. Dolgoztam a Hintalovon Alapítványnak mint önkéntes chatügyelő, s az ott hallott történetek és a gyerekekkel folytatott beszélgetések arra indítottak, hogy előadás szülessen a témában. Ezen kívül szívesen csinálnék előadást az örökölt generációs mintákról, amelyek meghatároznak minket mind nagyban, társadalmi szinten, mind pedig a családon és a kapcsolatainkon belül. Hogy hogyan tudnánk ezekből kiszakadni?

Illetve biztosan készítenék egy „agyeldobós” darabot is…

A Wándörwumen nem ilyen?

Egy kicsit igen, de még a realitás talaján maradtunk, nem mentünk el benne egészen az abszurdig, talán csak egy jelenetben, ami a tévéstúdióban játszódik. Valahol onnan kezdenék egy előadást, ahol azt a jelenetet abbahagyjuk: abszurd humorral, verekedéssel, sok fröcsögő vérrel.

Az „agyeldobásról” jut eszembe: szerinted létezik ma érvényes színházi nyelv/esztétika?

Olyan szempontból nincs, hogy mindennek van tere és közönsége. Szerintem bármi lehet érvényes színházi nyelv, ha találsz rá közönséget, de azt egyre nehezebb megtalálni. Bár azt is tapasztaltam az elmúlt években, hogy a színházi alkotóktól sokszor elhangzik, hogy nem számít, mit gondol a néző. Én nem értek egyet azzal, hogy poénból, csak azért, mert valami fura, a színpadra tehetjük. Az ember alapvetően mindenben az értelmet és a rendszert keresi. Persze a közönség soraiban is vannak, akik azt mondják, „nem baj, hogy nem értettem, tök jó volt”, és vannak darabok, amelyekben még akár jól is működnek az indokolatlan dolgok, de én szeretem tudni, mit miért csinálunk, mert alapvetően mégiscsak a nézőnek csináljuk.

2023. november 6.

Az interjút Szoboszlai Annamária készítette.