Beszélgetés Honti Györggyel

„Hát, igen. Ebből a két szóból egy nagymonológ lett. Nem mértem le egyszer sem, de ezt a két szót ott legalább másfél-két percig mondogatom.”

November 24-én mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház – Népház Martin McDonagh Hóhérokját – Fry felügyelő szerepében Honti Györggyel. A sokoldalú színész-rendező-drámapedagógussal nem tudtam személyesen találkozni, annyira elfoglalt. De telefonon szívesen állt rendelkezésünkre, amikor éppen végzett az egyik városban, és indult a másikba…

Mi mindent csinálsz, hány helyen dolgozol az országban?

A december most nagyon sűrű. Játszom a tatabányai színházban, országszerte babaszínházi előadásokat tartunk, tanítok több helyen.

Hol vannak babaszínházi előadásaid?

Az ország teljes területén, ahova meghívnak minket. Holnap Túrkevére megyek, aztán Miskolcra, majd Mezőmegyerre…

Honti György és Danis Lídia a Hóhérokban / Fotó: Sipos Zoltán

Hol tanítasz?

A Wesley János Lelkészképző Főiskolán van dráma- és színház-pedagógia továbbképzési szak, annak én vagyok az egyik szakfelelőse.

Mindemellett rendezel is. Majdnem minden színészinterjúban fel szoktam tenni, de színész-rendezők esetében különösen indokoltnak gondolom az alábbi kérdést: amikor elkezdődik egy próbafolyamat, mi érdekel előbb, jobban? A te saját feladatod, vagy a darab egésze, minősége, rendezői koncepciója?

Bennem ezek mind, egyszerre jelen vannak. Ezzel a pályám elején, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben is így voltam: mindig az egész darab is érdekelt. Persze a saját szerepem is. Most már kialakult egy ügyes technikám, ha játszom, figyelek arra, hogy nem én rendezem az előadást, tehát ugyanolyan buta vagyok, mint bármelyik kollégám, és velem ugyanolyan nehéz, mint bárkivel…

Értem az (ön)iróniát, de határozottan tiltakozom: buta színésszel én még sohasem találkoztam, legfeljebb olyannal, aki nagyon egyénien lát bizonyos helyzeteket, és ennek megfelelően fejezi ki magát.

Én magamból indulok ki. Azt nevezem „butaságnak”, hogy a színésznek csőlátása van, egydimenziósan gondolkodik, nagyon érzékeny, önmagát és a szerepét teszi középpontba. Persze ez teljesen normális dolog, a rendezőnek ezt tudnia kell jól kezelni. Én mind a kettőt át- és meg tudom élni, színészként el tudok feledkezni rengeteg fontos dologról, és csőlátással csak a magam dolgával foglalkozom.

Király Attila, Honti György és Danis Lídia a Hohérokban / Fotó: Sipos Zoltán

Ez nem hogy normális dolog, hanem nyilván egyszerűen szükségszerű. Szikszai Rémusz rendező mennyire biztosít a színésznek szabadságot, mennyire engedi, hogy például az általatok játszott karaktereket egyénien, magatok építsétek fel? Vagy minden téren kész koncepcióval érkezik, és pontosan azt akarja viszontlátni, amit elképzelt? Hogy volt ez a Hóhérok esetében?

Rémusszal kétszer dolgoztam együtt, és sok előadását láttam. Én nagyon igénylem, hogy a rendező megmondja nekem, mit szeretne. Ha én és a többi színész mondaná meg, abból káosz lenne. Kell hogy legyen a rendezőnek központi gondolata, és ha az jó, akkor ahhoz kell igazodni, különben nem fog működni a rendszer. Szerintem Rémusz a Hóhérokban megfelelő kereteket teremtett nekünk, és én megpróbáltam jól kihasználni a bennük kínálkozó lehetőségeimet.

Fry felügyelőnek nincs sok akciója, szövege a darabban, mégis a figurájának súlya, jelentősége van. Nekem az tetszett a játékodban, hogy minden egyes megjelenéseddel, megszólalásoddal várakozást keltettél bennem, úgy éreztem, neked még lesz dobásod, valami robbanni fog körülötted. Törekedtetek arra, hogy a figura megjelenései direkt várakozást, izgalmat keltsenek?

Ez így konkrétan nem hangzott el, nem emlékszem ilyesmire. Viszont én minden szerepről azt gondolom, hogy főszerep, és úgy is játszom. Mert amikor megszólalok, akkor én vagyok a főszereplő, én viszem előre a cselekményt. Annak a szereplőnek, aki nem viszi előre a darabot, nincs helye a színpadon. Az, hogy a megjelenéseimmel várakozást keltettem, az lényegében ugyanaz, hogy akkor én viszem előre a cselekményt. És tényleg, a vége felé velem is történik valami, ugyanúgy, ahogy mindenkivel.

Király Attila, Csabai Csongor, Danis Lídia és Honti György a Hóhérokban / Fotó: Sipos Zoltán

És nem is akármi történik veled. Én úgy fogalmaznám meg, hogy a végére az előadás eszmei főszereplőjévé válsz, hiszen a legsúlyosabb belső, drámai konfliktusba te kerülsz: a törvény képviselőjeként súlyos bűncselekmények, önbíráskodás, gyilkosság fölött hunysz szemet. És a belső vívódásod egy igazán hatásos nagyjelenetben mutatkozik meg, az asztal tetején hosszú ideig csak két szót ismételgetsz: „bassza meg, bassza meg…”

Hát, igen. Ebből a két szóból egy nagymonológ lett. Nem mértem le egyszer sem, de ezt a két szót ott legalább másfél-két percig mondogatom. Persze ennek praktikus, színpadtechnikai oka is van, mert közben mögöttem lezajlik egy változás. De a jelenet dramaturgiailag is a helyén van.

Nagyon domináns az előadásban egyfajta „mű tájnyelv”, ahogy az észak-angliai egyszerű emberek beszélgetnek a kocsmában. Ez nagyon különbözik a Londonban vagy Dél-Angliában beszélt nyelvtől, ahogy az emberek mentalitása, gondolkodása is eltérő a különböző régiókban. Ebben én hazánkra ismerek: bár kis ország a miénk, de nálunk is nagyon nagy különbségek vannak a főváros és egyes vidéki régiók között. Erről mit gondolsz?

Ez fontos, jó felvetés az előadással kapcsolatban. De Angliában azért jóval természetesebb az, hogy ha valaki megszólal, rögtön tudható róla, honnan jött, és milyen kulturális háttérrel rendelkezik. Ez Magyarországon ennyire nincs így, nehéz is „magyarra fordítani” az észak-angliai dialektust. Hogy mennyire akart ezzel a rendező a magyarországi vidék – Budapest szembenállásra utalni, azt Rémusztól kellene megkérdezni. Az felmerült, hogy benne hagyjuk-e a szövegben ezt a furcsa tájnyelvet, de szerintem jól döntött Rémusz, hogy benne maradt. És az is jogos, hogy megfejtéseket keres rá a néző…

Mikola Gergő, Honti György, Király Attila, Csabai Csongor, Maróti Attila, Danis Lídia, Dévai Balázs a Hóhérokban / Fotó: Sipos Zoltán

A Hóhérok 1965-ben játszódik Angliában, aznap, amikor eltörölték a halálbüntetést. A felügyelő nem tehet mást, tiszteli a törvényt, elfogadja a döntést, de mintha a lelke mélyén nem értene egyet vele. Gondoltál rá, hogy az általad alakított alak belül vajon hogy áll ehhez a kérdéshez?

A színpadon megjelenő szerepek nem egy, hanem sok, de nem végtelen dimenziósak. Van, hogy tudjuk, mit gondolnak, mit képviselnek, van, hogy nem. Hogy „mit gondol egy szerep”, azt meghatározza a szöveg, a rendező és bizonyos mértékig a színész. Van, amire hangsúly kerül, van, amire nem. A Hóhérokban kiderül sok szereplő határozott véleménye a halálbüntetés eltörléséről, de soknak nem. Fry véleményét csak sejthetjük, és ezt nem is akartuk megváltoztatni úgy, hogy erőszakosan beszuszakoljuk a nézőbe, mit gondoljon erről. A felügyelő egyébként magánemberként jár a kocsmába, és nem azért, mert az a (volt) hóhér kocsmája. Megmondom őszintén: én magam sem tudom, hogy Fry felügyelő örül-e a halálbüntetés eltörlésének, vagy sem.

Minden színházi előadás a mának szól, ha nem is konkrétan, szájbarágósan (van olyan is, de az élvezhetetlen), nyilván a Hóhéroknak is van aktuális üzenete, például a halálbüntetésről. Szerintem nálunk mindmáig, hasonlóan, mint ahogy Angliában volt 1965-ben, még széles társadalmi rétegek nemigen helyeslik, hogy nincs halálbüntetés – ha egyáltalán foglalkoznak a kérdéssel. Neked erről magánemberként mi a véleményed?

Erre csak egy anekdotával tudok válaszolni. A (természetesen kitalált) történet szerint Erzsébet angol királynő magához rendelte a nagy színészt, Laurence Oliviert, és azt mondta neki: tegyen magáévá mint Rómeó. A színész megtette. Nemsokára újra hívatta, és azt mondta: most tegyen magáévá mint Hamlet. Harmadszorra III. Richardként kellett megtennie, aztán jött sorra Olivier összes nagy szerepe. Mígnem egyszer azt kérte a királynő, hogy tegye magáévá mint Laurence Olivier. Erre a színész azt válaszolta: elnézést, Madame, de civilben impotens vagyok. Szóval, szerintem teljesen érdektelen az én magánvéleményem a halálbüntetésről. De ezek a keretek, melyek között most beszélgetünk, nem is teszik lehetővé, hogy érdemben megnyilatkozzam a kérdésről. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem gondolok semmit a világról, de én ebben a kérdésben színészként jelenek meg, tehát mindegy, hogy magánemberként mit gondolok.

2023. december 5.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.