Beszélgetés Hermányi Mariann-nal

„Ez a lány nem egy filozófuszseni, de úgy érzem, vele szemben sem a pedagógusok gyöngye áll, hanem egy önelégült alak, aki a saját gondolataiból ír könyvet, majd számon kéri mint egyetemes tudást.”

Novemberben mutatták be a Centrál Színházban David Mamet Oleanna című kétszereplős darabját Puskás Samu rendezésében, Hermányi Mariann és Szabó Kimmel Tamás szereplésével. A történetben egy fiatal egyetemista lány nehéz helyzetbe kerülve, segítséget kér a tanárától, aki, ha nem is rögtön és örömmel, de megpróbál segíteni neki. De már a kezdetektől nem értik meg igazán egymást, és a továbbiakban is folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. A helyzet odáig fajul, hogy a lány bántalmazásért és szexuális erőszakért feljelenti a professzort. A Carolt játszó Hermányi Mariann-nal beszélgettünk az előadásról, valamint igazságtalanságról, segítőkészségről, feminizmusról, bántalmazástól, vétkekről, hibákról, antipátiáról, hátrányos társadalmi helyzetről, traumákról, empátiáról, önelégültségről, restanciákról, sarokba szorított vérengző vadállatról és még sok egyéb másról.       

Nem az udvariaskodás mondatja velem, de ez az előadás fantasztikusan jó. A darab kitűnően van megírva, a rendezés adekvát, sallangmentes, de külsőségeiben is – éppen a megfelelő mértékben – látványos. Szabó Kimmel Tamással mindketten nagyot játszotok, testileg és lelkileg is kemény erőpróba lehet ezt a kétszereplős előadást ilyen magas hőfokon, a csendesebb részekben is vibráló belső feszültséggel végigjátszanotok. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy a te teljesítményedet azért értékelem nagyobbra, mert te mégiscsak egy kicsi, törékeny nő vagy?

Ez tény, de azért itt nem valódi birkózásról van szó. Ez inkább szellemi, érzelmi viaskodás.

Az életben általában gyengébbek a nők?

Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann / Fotók: Horváth Judit

Milyen értelemben?

Testileg, lelkileg… De nyilván nem súlyemelésre gondolok.

Fizikailag általában minden bizonnyal gyengébbek vagyunk, de vannak olyan dolgok, amiket a férfiak, és vannak olyanok, amiket a nők bírnak jobban. Persze mindegyikre rögtön állítható ellenpélda is.

Arról próbálok óvatosan benyomásokat szerezni, hogy vajon a személyiséged mennyire hasonlít az Oleanna Caroljáéra. Azon sem lepődtem volna meg, ha rögtön megvillan a szemed arra, hogy gyengébb, kicsi, törékeny nőnek neveztelek. Carol az előadáson rászól a nála két-három évtizeddel idősebb tanárára, a befutott, közkedvelt 40-50-es professzorra, hogy ne szólítsa a feleségét „kicsim”-nek, mert az lekicsinylő, megalázó. Te feminista vagy?

Nem tudom. Úgy érzem, ha tehetném, nemcsak nőknek kelnék védelmére, hanem ugyanúgy férfiaknak is, ha segítségre szorulnának. Bárkit elnyomnak, vagy igazságtalanul bántanak, én szeretek odaugrani és segíteni. 

Kellett-e már magadon segítened olyan helyzetben, amelyben egy férfi igazságtalanul bántott vagy elnyomott? Esetleg előfordult már, hogy zaklattak is? Nem kíváncsiskodom, hanem araszolok az előadás felé…

Nem, nem. Másokat kellett már megvédenem, de engem általában elkerülnek ezek a helyzetek. Velem, ha például egy me too helyzetre gondolunk, nem akartak ilyesmit kezdeményezni, mert ezek a „ragadozók” általában az önmaguknál gyengébbnek ítélt vadakra hajtanak. Milyen érdekes, nem? Rengeteg igazságtalan és megalázó helyzetbe botlunk, akár az utcán, ahol gyerekeket vagy nőket bántalmaznak, és én gyakran úgy érzem, hogy oda kell ugranom megvédeni az áldozatot…

És a legtöbbször tényleg oda is ugrasz?

Legtöbbször. De azt egyre inkább belátom, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekhez semmi közöm nincs, és csak ártok vele, ha beleavatkozom, mert nem tudhatom az előzményeket és azt sem, hogy mit fogok vele okozni. Szóval, megtanultam hallgatni is, és most már erősebben mérlegelek, mielőtt valamibe belevetem magamat… De ha fizikai bántalmazást látok, nem gondolkodom, ugrok. 

Nyilván nem arra gondolok, hogy a színészek csak olyan karaktereket tudnak jól eljátszani, amilyenek ők maguk is az életben, de te nagyon nem hasonlítasz a színpadon megjelenő Carolra…

Nem igazán. 

Úgy képzelem, hogy a rendező Puskás Samuval és a partnereddel, Szabó Kimmel Tamással sokat elemeztétek a két figura tulajdonságait, jellemzőit. Ki lehet-e százalékban fejezni, hogy a férfi mennyire ártatlan, illetve mennyire vétkes, bűnös? 

Ez az arány minden este más. A szereplők vélt vagy valós hibái mind szándékok, tekintetek, apró gesztusok mögött rejtőznek, ami észrevétlenül terjed és válik egyre veszélyesebbé a másik ember számára, általában úgy, hogy maga a közlő sem veszi észre milyen félreérthetően fogalmazott, és mekkora trigger pontot nyomott meg a másikban. Az pedig a színészi ego kérdése, hogy mikor mennyire merünk megmerítkezni az antipatikusság tengerében, és mennyire merjük ábrázolni a figyelmetlenséget, tiszteletlenséget, gőgöt és felsőbbrendűséget a saját karakterünk kárára, de az összkép javára. Az általam játszott lány olyan, mint egy sarokba szorított vad, aki tulajdonképpen ártatlan, de attól, hogy nem tud menekülni és halálfélelme támad, kijön belőle a támadó ösztön. Nem direkt teszi mindezt, a körülmények késztetik rá, és ahogy haladunk előre a történetben, egyre jobban megértjük majd őt, még ha elfogadni nem is tudjuk. Szerintem előadásról előadásra egyre jobbak leszünk, ahogy megérnek bennünk ezek a részletek, és ahogy egyre mélyebbre merünk süllyedni ebben a mocsárban. 

Én a főpróbát láttam, és az volt a benyomásom, hogy már egészen mélyre merültetek, vagyis teljesen készen van az előadás. Szabó Kimmel Tamástól lényegében egyetlen olyan gesztust sem láttam, amelyikről azt gondolnám, hogy gyanús vagy hibás. Hasonló helyzetben velem is simán előfordulna, hogy, mondjuk, megfogom a lány két vállát, és azt mondom, nyugodjon meg, ne rohanjon el. Szerintem ez a pasas tiszta. Legalább 99 százalékig, azért nem százig, mert nyilván senki sem teljesen tökéletes. Amikor az elején először mondja ki, hogy azért segítek magának, mert tetszik nekem, akkor rögtön átvillant az agyamon, hogy ebből egy me too helyzet fog kialakulni, de aztán a férfi részéről normálisan megy tovább minden…

Az író, David Mamet szándéka valami olyasmi volt, hogy úgy írja meg a darabot, hogy a néző ne tudjon sem az egyik, sem a másik oldal mellett teljes mellszélességgel kiállni, mert mind a két részről visszavonhatatlan hibákat hordoznak magukban. Ez a történet nemcsak a me too-ról vagy egy szexuális határátlépésről szól, hanem például arról, hogy van egy diák, akinek szinte az élete végét jelenti, ha megbukik, viszont a tanárnak ez az égvilágon nem jelent semmit. Ez már eleve egy rendkívül kiegyenlítetlen szituáció. Ráadásul a társadalmi különbség is nagy köztük: a tanár jómódú, a kislány szegény családból származik. Mindezek fényében egészen máshogy hangzik, amikor a professzor azt találja mondani a lánynak, hogy nem kell mindenkinek egyetemre járnia. Szerintem nekünk ezeket a pillanatokat jobban ki kell hangsúlyoznunk, hogy ne úgy tűnjék, a lány csak egy hisztérika, hanem derüljön ki, hogy igenis mindennek oka van, még ha nem is vesszük észre. 

Mindezek, gondolom, hármatok, a partnered, a rendező és közted is elhangoztak, elhangzanak. Akár mondhatjuk, hogy rendezői koncepció, hogy mindketten legalább ugyanannyira legyetek vétkesek a történetben?

Ez egy hullámzás. Folyamatosan változik, hogy éppen ki kerekedik felül vagy alul. Nem vagyunk és nem is leszünk ugyanannyira vétkesek soha, de az biztos, hogy mindannyian rengeteg hibát követünk el. Ez a darab nem véleményt szeretne a néző tudomására hozni, hanem egy jelenséget akar bemutatni, amelyben itt-ott mindenki a saját hibáira ismerhet. 

Szerintem a jelen kontextusában már nem ez a darab lényege…

A belőle készült, az író által rendezett filmnek is az a lényege, hogy nem tudod eldönteni, melyiknek a pártjára állj. 

Lehet, hogy 1992-ben, amikor a darab íródott (nagyon elcsodálkoztam, amikor utánanéztem, és megtudtam, hogy ilyen régi) arról szólt, amiről te beszélsz (a filmet szinte rögtön utána, 1994-ben mutatták be), de nekem az aktuális jelenben egészen másról beszél – persze ez csak egy nézői vélemény. Azt gondolom, itt súlyos, napjainkra jellemző generációs szembenállásról van szó, továbbá releváns társadalmi-oktatáspolitikai, sőt filozófiai kérdések is lappanganak a háttérben. Néhány évvel ezelőtt egy magyar, de nemzetközileg is ismert tudós professzor egy cikkében leírta, hogy annyira felhígultak a tudományegyetemek, hogy a diplomát kapó hallgatók kb. 70-80 százaléka nem alkalmas tudományos pályára, mert tudásban, mentalitásban egy szimpla konzum-idióta. Fel is teszi a kérdést, hogy miért kell mindenkinek egyetemre járnia. ’92-höz képest ma már van internet, és vannak okostelefonok, teljesen megváltozott a tudáshoz fűződő viszonyunk, minden (felszínes) kérdésre azonnal lehet (felszínes) választ találni, majd ugyanannak az ellenkezőjét is. És bárki pillanatok alatt elhiheti magáról, hogy bármilyen témakörben tudással rendelkezik. Szerintem a „mai” John nem a hallgatót, a nőt kezeli le, hanem a fenti társadalmi jelenségekről van rossz véleménnyel. Egy jómódú férfi hallgatóval szemben ugyanígy viselkedne. A darab lényege a mában az, hogy a közepes képességű Carol komoly eredményekre vágyik, szép tervei vannak az életben, mint mindenkinek, ő is szeretne jómódú lenni, megbecsült társadalmi státusba kerülni, de a tanulás nem igazán megy neki, ezért akarja lerombolni azt a világot, azt a rendszert, amelyet a befutott professzor képvisel. Mindeközben személyesen Johnnal nincs is baja. Most persze én is elmondhatom magamról, hogy mindenki a saját generációjának az ügyvédje… De ne gondold egy percig se, hogy utálom a mai húszasokat-harmincasokat! Hiszen ez a gyerekeim generációja, nekem ők a legfontosabbak, drukkolok nekik, de közben azt gondolom, nem az a jó terv, hogy az egy emberöltővel idősebb generációkat el kell paterolni az útból. Kölcsönösen nagyobb empátiára lenne szükség. Visszatérve az előadáshoz, fontos kérdés, hogy mikor tudatosul Carolban a döntés, hogy egy egyetemi csoport követeléseit fogja képviselni, és hogy egy könyvlista törlése lesz a vád visszavonásának feltétele. Már az első alkalommal kész a fejében a terv?

Nem, az események organikusan alakulnak ki egymásból, nincs előre elrendeltség bennük.

De aztán csak előkerül egy papír a listával…

Igen, folyamatosan alakulnak a dolgok. A lány úgy érzi, hogy John részéről történt egy határátlépés, erről elkezd beszélgetni diákokkal, akik általában hasonlókat igazolnak vissza, és alakul belőlük egy csapat. Ők biztatják mindig továbblépésre Carolt. Egyébként azzal egyetértek, hogy mindenki azt lásson bele az előadásba, amit jónak gondol, ami a gondolataival rezonál. Belülről nekem bizonyos szempontból nehezebb megítélni azokat a dolgokat, amelyekről beszéltél. Én úgy érzem, hogy Carol segélykiáltása őszinte. Őt mindig kihasználják, egész életében kihasználták, és John a helyzetben most is kihasználja azt, hogy durván egyenlőtlen lehetőségekkel bírnak. Ha valakit egész életében folyamatosan kihasználnak, esetleg bántalmaznak, akkor egy következő helyzetben elég egy mozdulat, egy rossz hangsúly, hogy azonnal olyan elánnal kezdjen el védekezni, visszatámadni, mint gyerekkorában, amikor bántalmazták. Úgy képzelem, hogy Carol egy agyontraumatizált kislány, valószínűleg első generációs értelmiségi, egy borzalmas, pokoli munkahelyen dolgozhat, borzalmas mennyiségű munkaórát kell teljesítenie, hogy ki tudja fizetni az egyetemi tandíjat, lehet, hogy a szülei már nem élnek. Szerintem ő egy szörnyű helyzetben tíz körömmel megkapaszkodni próbáló kislány. Aki megtüskésedett, megkeményedett, megvadult, bizonyos szempontból tipikus self-made ember, aki ilyen helyzetben ilyen durván reagál mindenre. Persze aki nézi az előadást, azt gondolhatja, hogy ez egy törtető, pusztító ember. Miközben a valódi okok a gyerekkorban és a társadalmi helyzetben keresendők. Én sem tudtam könnyen Carol helyzetében megmártózni, mert az életemben sohasem kerültem hasonló szituációba. És lehet mondani, hogy Carol közepes képességű, de neki nem olyan könnyű megérteni a tanár filozófiai okfejtését, és írni belőle egy jeles esszét, mint mondjuk nekem, aki filozófia fakultáción tanultam a gimiben. Carol nem érti ezt a nyelvet, neki kézzel fogható dolgokra van szüksége. Ez a lány nem egy filozófuszseni, de úgy érzem, vele szemben sem a pedagógusok gyöngye áll, hanem egy önelégült alak, aki a saját gondolataiból ír könyvet, majd számon kéri mint egyetemes tudást. Azért minimális empátiával szolgálhatna ez a tanár, hogy itt van ez az összeázott, nyomorult, fiatal lány, akiről nyilván nagyon jól tudja, hogy honnan jött, és elmagyarázhatná neki, hogy nézze kisasszony, ez így meg úgy van, de e helyett elkezd a saját okfejtésébe beleszerelmesedve szónokolni. Úgyhogy mindkét oldal részéről vannak itt restanciák, amelyek bemozgatják még a nem létező problémákat is, és aztán már csak egyre beljebb, egyre mélyebbre keverednek a dologba, ami végül oda vezet, hogy a lány feljelenti a férfit, pedig nem követett el klasszikus értelemben vett erőszakot. Ez olyan, mint amikor egy veszekedés addig fajul, hogy a felek megölik egymást. És min vesztek össze? Egy asztalterítőn karácsonykor. De közben mind tudjuk, hogy nem az asztalterítőről van szó, hanem minden másról.      

                

Sok mindenben igazad van. Kétségtelen, hogy ez a férfi élvezi a társadalmi státusát, az anyagi jólétét, az intellektuális fölényét, mindegyikkel, de főleg az utóbbival szeret lazán villogni a fiatal nő előtt, és – főleg eleinte – nemigen törődik vele, hogy mindez mennyire irritálhatja az egészen más helyzetben kínlódó lányt. Azzal is egyetértek, hogy a tanárnak lehetne jóval több empátiája, és ezt magamra is igaznak tartom, mert én is inkább azt vettem észre, mekkora igazságtalanság éri a férfit, és nem gondoltam bele mélyen a lány helyzetébe. Erről azt gondolom, hogy a tanárnak ez talán még az egyetemen is kötelessége, de a nézőnek a színházban egyáltalán nem az. Azt is elhiszem, hogy az agyontraumatizált lány nem előre eltervezett ártó szándékkel érkezik. De hihetetlen, hogy ahogy a helyzet könyörtelenül eszkalálódik, mennyire irdatlanul elbeszélnek egymás mellett. Ez a darab nagy filozófiai kérdése, hogy hogyan lehetséges két embernek ugyanazt a jelenséget, történést ennyire homlokegyenest eltérően érzékelnie. Az egyik a fehéret feketének látja, a másik a feketét fehérnek, és ugyanígy oda-vissza. A lány szándéka, lépései akkor válnak súlyosabbá, egyértelműen elítélendővé, amikor már nem kétségbeesésből, hirtelen indulatból reagál, hanem – az újabb találkozások között idő telik el – megfontolt szándékkal csoportot szervez maga köré (vagy hagyja, hogy szerveződjön), majd követeléseket szednek pontokba, listát írnak egyetemről kitiltandó könyvekről. A végső, gyakorlatát és tényszerűségét nézve teljesen hamis bírósági feljelentésről nem is beszélve. Mindezek ellenére úgy érzem, hogy te „hivatalból” véded Carolt, vagy azért, mert ez az elfogadott rendezői koncepció (hogy kb. döntetlenre hozzátok ki a két alak vétkeit, hibáit), vagy azért, mert a rosszabb helyzetben levőt, a gyengébbet, a nőt kell védeni. Vagy a játékban ennyire azonosulsz Carollal, miközben a beszélgetés elején kijelentetted, hogy a civil életben nem igazán hasonlítasz rá?

Elsősorban azért védem ezt a narratívát, mert így van megírva a darab. Annak egyébként sem is látnám értelmét, hogy van a Gonosz meg a Jó, és a velejéig gonosz nő tönkreteszi a fedhetetlen, szép és jó férfit  – az élet nem is ilyen egyszerű. Én azt szeretem, amikor a gonoszról is kiderül, hogy valójában mi mozgatja, miért olyan, amilyen, miért értjük félre őt. Miért akar ártani? Ártani akar egyáltalán? És a másik, a szép királyfi, ő valóban szép királyfi? Tényleg mindig annak van igaza, aki szimpatikus? Ez is nagy kérdése a darabnak, hogy azért, mert Carol tüskés, rosszul kommunikál, sőt, mondjuk ki, nem egy kellemes nő, attól még lehet igaza. Vagy nem? Ha a Szabó Kimmel Tamás helyett egy idős, ápolatlan, száraz száját nyelvével nedvesítgető férfi játszaná Johnt, akkor azt mondanák az emberek: szegény, ártatlan kislány, ölelgeti ez az undorító alak. Én azt szeretném, hogy ne legyen egyértelmű az előadás! Hogy ne nyerjen se ez, se az a narratíva! Akkor játsszuk jól, ha egyikőnk sem nyeri meg a csatát, ha mindkettőnk elvérzik benne. Ha a néző azt mondja: na, én egyik sem akarok lenni!

Kicsit távolodjunk el az előadástól, és beszéljünk arról, hogy milyen ma, például a fiatal színészek helyzete. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a kilátástalanság terén, nagyon hasonló Carol helyzetéhez. Ha nem sikerül átugranod az eléd kerülő aktuális lécet, a legjobb, ha rögtön elhagyod a pályát, és más foglalkozást keresel. Te szabadúszóként is kaptál biztató feladatokat, de azt gondolom, ritka adomány, ha egy fiatal színész állandó szerződést tud kötni, egy társulat tagja lesz. Ráadásul jó ideje úgy tetszik, hogy a Centrál Színház – megtartva bizonyos Vidám színpadi tradíciókat (és ezzel a törzsközönségét) – jelentős művészszínházzá kezdi kinőni magát. 

Szabadúszóként az elmúlt öt évben megjártam mindenfajta mennyországot – és poklot. Inkább poklokat. Ebben a bizonytalan világban nagy fedezék, ha van egy intézmény, amely körülvesz, ahol havi fizetést kapsz, kb. egy évre előre tudod, hogy mit fogsz csinálni, tudsz tervezni, tudsz a szerepekre készülni, de a holtidődben akár el is mehetsz máshova dolgozni; hogy állandó kollégák vesznek körül, akikkel napról napra közelebb kerültök egymáshoz, akikkel megnézitek egymást… Hogy van egy közösség, amelyre számíthatsz. Mindez lelkileg, fizikálisan és financiálisan is nagyon áldásos dolog. Ez nagy kincs, amihez nehéz hozzájutni, pályatársaim többsége a fél karját odaadná érte, ahogy én is mind a kettőt. Az is nagyon jó, hogy egy társulatban folyamatosan kirángatnak a komfortzónádból, értsd: olyan szerepeket is el kell játszanom, amelyek nagyon távol állnak tőlem. A Centrálban olyan darabokat játszunk – Broadway mintára – amelyek könnyedek, szórakoztatók, olykor drámaiak és megrázóak, amiket ugyan el lehet játszani marha felszínesen is, mert elbírják, de bőven akad lehetőség őket minőségi tartalommal ellátni, igényesen megfogalmazni. Ezek olyan üdítők, amelyekbe lehet tölteni jócskán alkoholt is.

Jövőkép? Hol leszel 10-15 év múlva?

Örülnék, ha egyre több általam nagyra tartott kolléga csatlakozna a Centrál társulatához! Vannak olyan kollégáim, akiket szabályosan istenítek, mert szépek, okosak, brutálisan jól játszanak és még jó emberek is. Szeretném, ha elárasztanák a színházat. Örülnék, ha egyre nagyobb, bonyolultabb szerepeket tudnék játszani. Egyébként már így is hálás vagyok a jelenlegi kollégáimért, akik körülvesznek. Például Básti Julinak, aki szerintem mindenben csúcs kategóriás színésznő, kolléga, példakép, akinek egyébként még arra is jut ideje, hogy eljárjon előadást nézni házon belül, és visszajelezzen, elemezzen, támogasson minket. Nagy segítség ez, mind szakmailag, mind emberileg. Illetve a következő 10 évben szeretnék minél többet forgatásokon dolgozni, részt venni magyar projektekben, és azon dolgozni, hogy a jó magyar filmek száma növekedjék. Szerintem jó úton haladunk, még ha keserves is ez az út, de ahogy látom, a tehetséget nem lehet elnyomni, még ha 0 forintból is gazdálkodik. 

Mivel magyarázod, hogy az elmúlt egy-két évben hirtelen befutottál, megismert az ország, valóságos színészlegendákkal játszol együtt mozifilmekben, szerződtetett a Centrál…

Ezek azért nem jöttek korán, hosszú út van mögöttem. Az egyetemi évekkel együtt már tíz éve a pályán vagyok, öt évig szabadúszó voltam, viszont nem egy olyan pályatársam van, akit rögtön szerződtetett a Katona, az Örkény vagy a Radnóti, és egyből filmeztek is. Az, hogy most hirtelen előtérbe kerültem, régóta vágyott helyzet, és azért van, mert mindegyik projekt, amelyben évek óta dolgozom, most, 2024 őszén jött ki egyszerre. 

Én ezt megtoldanám a saját véleményemmel. Szerintem nagyon érdekes, markáns és szokatlan színészjelenség vagy, és – maradva a beszélgetésünk számomra megtisztelő közvetlen hangneménél –: rohadtul tehetséges. 

Én is érzem, hogy – ha lassan, ha lépésről-lépésre is – mintha elkezdenének komolyan venni…

2024. december 17.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.