Beszélgetés Danis Lídiával /

„…a partnerem, Dévai Balázs mozdulataiból észrevettem, hogy ahogy felemeli a kezét, én ösztönösen hátra húzódom. Vagy megriadok. Ezek apró, pici jelek. Nagyon sok nő riad meg egy-egy kézmozdulattól, és ez mellesleg fel is vázol egy párkapcsolatot.”

Április 12-én mutatták be – Magyarországon először – a tatabányai Jászai Mari Színházban Andrew Bovell Idegen nyelvek című drámáját. Négy színész játszik benne összesen kilenc karaktert, Danis Lídiáé Jane és Sarah. Csak azért nem lehet azt mondani, hogy a darabban ez a két nő bír a legbonyolultabb lelkialkattal, mert a kilenc közül – finoman szólva is – egyik sem egyszerű, kispályás figura. Sőt...

Nézegettem a színház honlapját, azon persze téged és az Idegen nyelvek-előadás oldalát. Észrevettem, hogy a premier a születésnapodon volt. Ez ritkaság. Ajándék volt számodra a bemutató?

Igen. Azt gondolom, nagyon szép, különleges ajándék. Nem emlékszem rá, hogy előfordult volna velem ilyen az elmúlt huszonvalahány évben. Rengeteg munkám volt mostanság, de nekem valóban nagy öröm, hogy a születésnapomon is játszom.

Danis Lídia / Fotók: Prokl Violetta

Elhiszem. Pláne, ha belegondolunk, mit jelent manapság, hogy egy színész társulati tag lehet… De ne menjünk el erre. Egy jó színész bármilyen karaktert eljátszik, azt is, amelyik homlokegyenest másmilyen, mint a saját, belső énje. Sőt, sokszor hallottam róla, hogy vannak, akik kifejezetten jobban szeretnek a saját alkatukkal ellentétes alakot megformálni. Te hogy vagy ezzel? Segít, ha olyan figurát kell színpadra vinned, amilyen magad is vagy a magánéletedben?

Ha visszagondolok, már sok éves tapasztalat távlatából, kristálytisztán úgy látom, hogy azok a szerepeim, amelyekben a visszajelzések alapján is esetleg jó voltam, mind olyan figurák voltak, amelyek kifejezetten távol állnak tőlem. Még néhány filmes példát is fel tudnék hozni. Amikor annyira kifordultam magamból, hogy szinte már szégyelltem magamat, amikor azt gondoltam, hogy ilyen ember már nem is létezhet, na, azoknak az alakoknak a bőrében nagyon jól is éreztem magamat. Lehet, hogy ebben van valamennyi perverzió is, vagy valami keresgélés, kutatás… Ha az ember figuralesre megy, nekem arra nagyon jó a vásárlás vagy a sorban állás is a postán, annál is inkább, mert itt, a falu szélén, ahol nagyon szeretek élni, ha elmegyek a kutyámmal sétálni, csak erdőket, mezőket látok, és néha órákig nem szólalok meg, szóval, ennek ellenére a figuraleseken olyan karaktereket látok, akikről azt gondolom, hogy ilyenek nincsenek is. Pedig léteznek. Mindenfajta ember létezik, és nagyon bírom, amikor igen sarkos karakterekkel foglalkozhatok. Persze azt is nagyon-nagyon szeretem, ha úgy érzem, hogy a figura közel áll hozzám. Szóval, az igazán jó karakterábrázolás az én felfogásom szerint az, amikor mindig van egy kis rés, amelyen keresztül „a Lidi is látszik”.

Dévai Balázs, Danis Lídia

Az Idegen nyelvekben két, igen különböző karaktert játszol. Szerinted melyiken nagyobb a rés, amelyen keresztül Lidit jobban látjuk?

Mind a kettőt nagyon szeretem. Szerintem ennek a darabnak a szövetében a karakterek radikálisan nem különböznek egymástól. Látszólag másmilyenek, de ez egy olyan finoman, bonyolultan megírt anyag, hogy bevallom, itt nem annyira a karakterrel, hanem inkább a szöveggel foglalkozom. A nézőt is vezetni kell a sűrű erdőben, ezt a szövegre értem, ami foszlányokból szinte krimiszerűen bonyolódik, nagyon erős koncentrációval lehet csak felépíteni, összerakni a történetet. Egyébként mind a két karakteremet szeretem, ha választanom kellene közülük, azt mondanám, hogy Jane áll közelebb hozzám.

Én úgy észleltem, hogy a bonyolult cselekményszövés, a sűrű szöveg inkább csak a második felvonásra jellemző, amelyben Sarah-t játszod. Az első rész párhuzamos történetei könnyen átláthatók, követhetők, és az is egyértelműen lejön, hogy a te Jane-ed sokkal érzékenyebb, bonyolultabb karakter, mint a másik nő, Sonja, akit Bakonyi Csilla formál meg – szintén kitűnően, hitelesen – másmilyenné. Jane-t sokkal jobban felkavarja a finom, óvatos csókolózás az idegen férfivel, és az egész félrelépési tervvel sokkal nehezebben néz szembe. Neki hiányzik valami, minden bizonnyal sok minden más is az életéből, és mindemellett elsősorban kíváncsi. Igazi bonyolult női lélek. Az előadást Guelmino Sándor rendezte. Hogy tud egy férfi ilyen kihívásnak megfelelni? És mennyire fogadja el a rendezésben a nők segítségét?

Danis Lídia és Bakonyi Csilla

Sanyival fél szavakból értjük egymást. Ő mindig nagyon felkészülten jön a próbákra, erős víziója, koncepciója van a darabról. Sokszor dolgoztunk már együtt, nekem általában kicsit sem okoz nehézséget beleilleszkednem az elképzelésébe. Először elkezd finoman terelni valami felé, majd hagyja, hogy magam dolgozzam tovább. És én ezt nagyon szeretem. Visszatérve az előadáshoz, az első felvonásban nagyon fontos, hogy mind a négy szereplő másmilyen karakter legyen. Mindegyik hasonló életszakaszban van, de különböző motivációkból hoznak meg egy döntést. Tehát egy adott szituációban, motelszobában, otthon vagy egy bárban más-más módon reagálnak egymásra. Aztán a partnerem, Dévai Balázs mozdulataiból észrevettem, hogy ahogy felemeli a kezét, én ösztönösen hátra húzódom. Vagy megriadok. Ezek apró, pici jelek. Nagyon sok nő riad meg egy-egy kézmozdulattól, és ez mellesleg fel is vázol egy párkapcsolatot.

Ez a riadt, elnyomott, leigázott nő még az első felvonás egyik jelenetében nagyon titokzatos lesz. A két férfit ismeretlenül összehozza a sors egy kocsmában, nem tudják egymásról, hogy párkapcsolati riválisok, a két nő is összeismerkedik egy bárban. És számomra nem is kicsit váratlanul kiderül, hogy Jane tudja, hogy Sonja a férje szeretője. Honnan tudja? Miért tudja?

Ez jó kérdés. Már amikor először elolvastam a darabot, világos volt számomra, hogy Jane nem tud jól kommunikálni, zárkózott, nem indul meg soha a nyelve, visszahúzódó, keveset beszél. És ráadásul a szövegben nincs egyértelmű válasz arra, hogy honnan tudja, ki Sonja. Mondtam Sanyinak, hogy határozzunk meg egy pontot, amikor nálam leesik a tantusz – nekem ez nagyon fontos volt, tudnom kellett. Amúgy kifejezetten bírom azt, ha a színpadon titok van, nem jó, ha a néző torkán egy az egyben van lenyomva valami. Itt hoznom kellett egy döntést: azt próbálom eljátszani, hogy Jane nem megtudja, hanem megérzi, hogy ki Sonja. Azt is meghatároztam, hogy mikor, melyik mondatnál. Ettől izgalmas a színház: mindenki máshogy játssza el.

Bakonyi Csilla és Danis Lídia

Én nem tudtam eldönteti, mi a helyzet. Bennem az is határozottan felmerült, hogy Jane az első pillanattól kezdve tudja, hogy kivel ismerkedik, de az is bejön, hogy közben jön rá, közben érzi meg.

Andrew Bowell darabjaira ez kifejezetten jellemző. Nagyon sokféleképpen lehet értelmezni a szövegeit, de az egyes jeleneteit is. Egy dologban lehetünk talán biztosak: az első felvonás négyes fogatának mindegyik tagja vesztes. Mindenki keresi saját magát, az útját.

A második felvonásban viszont már szinte semmit sem tudhatunk. Ott aztán valóban bonyolult a szöveg, sem az idősíkokban, sem az emberi szándékokban nem tud könnyen eligazodni a néző.

Nagyon kell fókuszálni, néha már az is kevés. De én azt tapasztalom, hogy a nézők szeretik az ilyen fejtörőket.

Miközben nem össze-vissza ír az író, minden nagyon ki- és át van gondolva, mindegyik szövegfoszlány a későbbiekben elnyeri az értelmét.

Abszolút. De még most, a premier után is el-elgondolkodom néhány mondaton.

Azt mondtad, hogy a közönség nyitott a mélyebb gondolkodást, fókuszolást, koncentrációt igénylő előadásokra is. Az Idegen nyelveknek van valamilyen megfogalmazható tanulsága, üzenete? Mert nekem nagyon pesszimista a végkicsengése. A házasság, a párkapcsolatok mély válságáról, a kilátástalanságról beszél.

Ez az előadás nem ad semmire egyértelmű választ. Viszont rengeteg kérdést tesz fel. A saját életünkben is, esetünkben a negyveneseknek, ötveneseknek is fontos kérdéseket fogalmaz meg a folyamatos útkeresésről, a helyes kommunikációról. Nem állítom, hogy derűs, fényes előadás. De abban biztos vagyok, hogy hazafelé menet mindenki beszélget és gondolkodik róla.

2025. május 2.

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.