Beszélgetés Hessky Orsolyával és Krasznai Rékával

MNG – XIX. századi festészet, művészet, újragondolva

November elején nyílt meg a Magyar Nemzeti Galéria első emeletén, a XIX. századi művészet szintjén ennek a kornak egy újrarendezett kiállításrészlete, abban az épületszárnyban, amelyet a bennfentesek csak U-nak neveznek (lévén, hogy lekerekítés nélkül, szögletesen erre a betűre hasonlít). Azonban nem ez az érdekes benne, hanem az az új szemlélet, amellyel a kurátorok – Hessky Orsolya és Krasznai Réka, az Magyar Nemzeti Galéria művészettörténészei – az újrarendezés lehetőségével élve átfogalmazták azt, amit erről a korról és művészetéről tanultunk, tudunk, gondolunk. Hát, akkor hogy is van ez? – érdeklődtem a kurátoroktól.

– Mikor, hogyan és kinek jutott eszébe, hogy újra kell rendezni a XIX. századi festészeti anyagot?

Krasznai Réka / fotók: Facebook/MNG

KR: Már évek óta szó volt arról, hogy meg kellene újítani ezt a kiállítást. Lehetett volna korábban is, de kapóra jött, hogy tavasszal megnyílt egy érdekes tárlat a Várkert Bazárban, amelyre az állandó kiállításunkból sok művet kölcsönöztek. Nagyobb falfelületek maradtak üresen, de akkorák, hogy komoly múzeum lévén nem tehettünk ki tucatszám fotókat és cetliket a képek helyére, hogy hová kölcsönöztük. Ezeket a termeket amúgy is fel kellett újítani, így hát belevágtunk.
HO: Ez volt az utolsó olyan teremsor, amelyen még az 1984-es falfestés díszlett. Szóval nagyon megérett a helyzet a falak javítására, s az új festésre.
– Megvolt ennek az anyagi fedezete?
KR: Igen, volt egy erre elkülönített keret, őszintén szólva, ennek a részleteit nem tudom, de hát szerencsére a kurátornak nem kell ezzel a gonddal foglalkoznia.
– Csak azért kérdezem, mert az úgy szokott lenni (a magánszférában is, de az államiban aztán mindenképpen), hogy ha két intézményt összevonnak (jelen esetben az MNG-t és a Szépművészetit, ugye. ismert okokból), akkor a két költségvetés együttesen nem éri el a korábbi kettőt, amikor azokat még külön számolták.

Hessky Orsolya

HO: Nekem ugyan nincs rálátásom az ilyen ügyekre, de azt tapasztalom, hogy ami szükséges, arra mindig van fedezet.
– Régi vesszőparipám, hogy a kulturális intézmények élére olyan menedzser típusú igazgatók kellenének, akik jó gazdasági szakemberek, jó intézményvezetők, és be vannak oltva kultúrával. Emellett a szakterületért a tudományos igazgató felel, alá- és mellérendeltségi viszonyban. Témánkhoz visszakanyarodva: mennyi időre volt szükség a megnyitó előtt, hogy a terv megvalósuljon?
HO: Amennyire emlékszem, 2015 decemberében már a raktárakban voltunk.
– És akkor a korábbi ismereteikre alapozva elkezdtek belemélyedni ebbe...
KR: Valóban, de hadd tegyem hozzá, nem csak mi ketten, mert ez igazi csapatmunka volt. Ha a módszertanáról kellene mondanom valamit, akkor ez a munka úgy kezdődött, hogy végigjártuk, és alaposan átgondoltuk az állandó kiállítás termeiben látható anyagot, meghatároztuk, hogy melyek azok a főbb- és fontosabb művek, amelyeknek mindenképpen helyük kell hogy legyen az újragondolásban, azután alapos szemlét tartottunk a raktárban. El kellett döntenünk, hogy mi kerüljön a raktárszintről a kiállításszintre. Művészeti és fizikai értelemben egyaránt. Amikor ezzel megvoltunk, akkor jött a rendszerezés. Nyilvánvaló, hogy a kronológiától nem lehet eltekinteni. A rendszerezés után következett a tematikus sarokpontok kialakítása. Közben folyamatosan készítettük a műtárgylistát és a különféle szűrőket, mi az, ami fontos, mi az, ami kevésbé fontos, ha itt kialakítunk egy súlypontot, az mennyire befolyásolja a tematikusan vagy kronológikusan kapcsolódó szomszéd súlypontokat; és viszont. Szinte az utolsó pillanatig hagytunk magunknak annyi szabadságot, hogy változtathassunk.

– Mindezek mögött nyilván ott állt a kiállítás jó előre átgondolt és kidolgozott koncepciója, amelynek mentén ezek a tematikus kabinetek létrejöttek.
HO: Természetesen. Ezt is együtt dolgoztuk ki. A festményeket hozzárendeltük a kialakított koncepcióhoz, de megesett, hogy a festmény visszahatott a koncepcióra, és alakíthatta is. Az nyilvánvaló, hogy a koncepció kidolgozása és az anyag összegyűjtése mindenképpen párhuzamosan halad.
– Mint ahogy az is, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak...
HO: Nem is lenne baj, mert ezt a munkát a végtelenségig tudnánk folytatni.
– Éppen lehetne is, hiszen a XIX. századi festészet zöme azért mégiscsak ott van a múzeum első emeletén, a többi terem falain. Vagyis: ennek a mostani kiállításnak feltétlenül kapcsolódnia, ízesülnie kellett ahhoz az anyaghoz, amelyet érintetlenül hagytak. Mégpedig (és ez az igazán nehéz szakmai feladat) látható és láthatatlan szálakkal, erővonalakkal.

HO: Meg kellett küzdenünk azzal a helyzettel, hogy az újrarendezett kiállításba nem emelhettünk be a történeti képanyagból, nem akaszthattuk le a Hollósy-képeket, sem a Munkácsy-termekből nem hozhattunk át, hiszen azok egy másik, de ugyancsak sarkalatos koncepció részei. Alkalmazkodnunk kellett ehhez a helyzethez. Vagyis úgy kellett áttekintést adnunk a XIX. századi magyar festészetről, hogy ezekre az előbb említett csúcspontokra nem tudtunk támaszkodni (mármint az újragondolt kiállításon belül). A folyamatot azonban úgy alakítottuk ki, hogy bármikor beemelhető az anyagba egy-egy Munkácsy, vagy Hollósy.
– Egy internetes múzeumlátogatáson van rá lehetőség, hogy az adott nézési folyamatból átléphessek egy hivatkozás (angol szakszóval: link) segítségével egy másik gömbhéjba, ahol a megtekintés után visszatérhetek a fősodorba. Nekem hiányoztak az ilyen utalások.
KR: Azért szerepeltetünk az anyagban egy Munkácsyt, egy Pál Lászlót, a történeti kép-pályázatokhoz készített vázlatokból is adagoltunk, szóval igyekeztünk áthidalni a szorító kényszerhelyzeteket. Számítottunk arra, hogy a látogatók nagy többsége tudja: van Munkácsy terem, van történeti festészeti termünk, nem is egy, mégpedig ugyanezen az emeleten.

HO: Az utóbbi két-három évtizedben nagyon sok minden történt a művészettörténet-tudományban (elméleti síkon) és a szakmúzeumokban (gyakorlati munkában) a XIX. század művészetét illetően, hogy ezt már nem lehetett megkerülni. Már csak azért sem, mert mi magunk is tevékenyen közreműködtünk a XIX. századi művészet átértékelésében, és ennek nyomát lehet követni a most megnyílt, átrendezett kiállításon. Hozzá kell tennem: olyan értelemben nincs újdonság ezen a kiállításon, hogy most fedeztük fel a spanyolviaszt, noha vannak olyan festmények, amelyek eddig nem voltak láthatóak.
– Hogyan kerültek kapcsolatba a XIX. századi művészettel?
KR: Budapesten is és Párizsban is diplomáztam XIX. századi művészetből, tíz éve foglalkozom a francia művészettel, a városképekkel. Hetedik éve vagyok az MNG-ben, és azt kell mondanom, hogy folyamatosan tanulok. Nemcsak a doktori védésemre készülvén, hanem mert anélkül nincs előrelépés.
HO: Én a müncheni iskoláról írtam a diplomamunkámat, vagyis jól kiegészítettük egymást, lévén hogy az én érdeklődésem a grafikák felé fordított.

KR: Azt ki ne felejtsük, hogy az elmúlt tíz-húsz év nagy, időszaki kiállításainak (München magyarul, Nemzet és művészet, Aranyérmek, ezüstkoszorúk) a tanulságait igyekeztünk minél szervesebben beépíteni ebbe az állandó kiállításba
– Ezek a legfontosabb kapcsolódási pontok?
HO: És persze Itália, főként a korszakunk első részében, id. Markó Károly, Barabás Miklós, és hogy egy kicsit hazabeszéljek: a grafikák, amelyek mint illusztrációk kaptak jelentős szerepet könyvekben, újságokban.
– Nem szeretnék elméleteket farigcsálni, de ismereteim szerint a XIX. századi magyar festészet derékhadára nem volt olyan erős hatással a kortárs itáliai festészet, mint a XV–XVIII. századi európai festészetre. Majd csak a XX. század elején fog ez bekövetkezni, de ebben a korszakban München és Párizs az igazodási pont.
HO: Valóban, Itáliának nem volt folyamatos hatása a magyar festészetre az idősebb Markó Károly után (aki azután Toszkánába költözött), vagyis a magyar művészetnek nem volt és nincs olyan hagyománya, amelyet Itáliából eredeztethetnénk. Az impresszionizmust követően, amikor Párizs hatása érezhetően erősödött, Itália még jobban a háttérbe szorult.

– „Magyar táj magyar ecsettel” – írta Juhász Gyula, és ez a megállapítás nagyon erősen érvényes a MNG XIX. századi régebbi, de ma is látható állandó kiállítására: a müncheni iskola, a történeti festészet, a naturalizmus, a realizmus évtizedeiben készült képekre. Erős, mély, földszínek, súlyos természeti környezet, tragikus hősök, nehéz levegő. Mintha kátránnyal, homokkal, földdel súlyosbított olajjal festették volna (nem is a képeket, hanem a hangulatukat). A most megnyílt kiállítás viszont olyan hatással volt rám, mintha pasztellel készült volna. Pedig (ahol a koncepcióban helyet biztosítottak neki) súlyos társadalmi kérdéseket feszegető festményeket is beválogattak.
HO: Más a színképe, igen. Örülök, ha úgy látja, hogy sikerült más színképre hozni ezt a kiállítást.
– Nagy meglepetésemre néhány olyan festménnyel is találkoztam, amelyek alkotói a népszerű kommerszek céhébe tartoznak, legalábbis a hazai árveréseken ilyen képeikkel lehet találkozni, nem pedig olyanokkal, mint amelyek a MNG tulajdonában (most éppen a falakon) találhatók. Másfelől viszont kiderült, hogy milyen jó kis László Fülöp-képei vannak az MNG-nek. Ezek hol voltak eddig? Mert nem is tudom, volt-e a XIX. századi anyagban László Fülöp?
KR: Egyetlen sem volt.
– Ami azért volt baj (illetve azért jó most), mert nagyon kevés olyan festőnk van, aki bár nemzetközi színvonalú mester, de ismertsége egyáltalán nem internacionális. És amikor átértékeljük a XIX. századi festészetet, akkor az őt megillető helyre illenék tennünk László Fülöpöt. Ha már az angolok megtették. Idestova száz éve.

HO: Igen, és sok minden mást is helyre kellene tennünk. Például az oly sokáig nagyon lekicsinylő jelzőnek használt „műcsarnoki festészet” kifejezést...
– ...ami kommerszet, közepes, vagy annál alacsonyabb színvonalat jelentett.
HO: ...és amit ugyancsak át kellene értékelnünk. Ugyanis az idő tájt, amikor az akkori Műcsarnokban kiállíthattak a festők, az akkori kánon kialakításának a szándéka is más volt, mint amilyen értelmet mára kapott és magán visel.
KR: Amint azt említettük az előbb, az elmúlt tíz-húsz-harminc évben világszerte újragondolták ennek a korszaknak a festészetét. Például a Musée d’Orsay kiállításán ott vannak az ő „műcsarnoki festőiknek”, a korabeli Párizsi Szalon kiállításain szerepelt művei, amelyek nem sok jót kaptak az ítészektől és a művészettörténészektől a XX. században. Münchenben is van egyfajta visszatérés, objektívebb látásmód ennek a korszaknak a megítélésében.
–Talán mert történetileg (és gondolkodásunkban) el tudtunk annyira távolodni a hagyományos – modern csatázástól, hogy merjük vállalni a korábban elutasított konzervatívabb stílusú műveket és irányzatokat. Mintha azt mondanánk: igen, ilyen is volt az élenjáró, a festészetet forradalmasító irányzatok mellett, ezeknek a festőknek, ezeknek a képeknek is volt közönségük, volt fizetőképes keresletük, nem tehetünk úgy, mintha nem léteztek volna. Sőt: még hosszú évekig nagyobb közönségsikerük (és magasabb áruk) volt, mint a legjobb impresszionistáknak. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy ezek a művek is voltak, léteztek, érvényesültek az adott társadalmi-történeti közegben. Vállaljuk, mert ma már merünk őszinték lenni a múltunkkal kapcsolatban.

KR: Könnyű lenne azt mondani, hogy a rokokó giccses, nem állítjuk ki...
HO: Mert most nem tetszik, túlságosan cirádás...
KR: De hát attól még nagy hatással volt a művészetre.
– Hogyan is írta József Attila? „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés” Ettől még emlékezhetünk arra, hogy valamikor a XIX-XX. század fordulója táján az egyik műcsarnoki országos kiállítás alkalmával egy Kacziány Ödön (1852–1933) festmény jóval drágább volt, mint egy Rippl Rónai-kép. Vagyis: tudomásul kell vennünk annak a kornak a szellemét és értékítéletét, amelyben ezek a művek születtek, még akkor is, ha ma egészen másképp értékeljük az adott műveket.
HO: Azt sem szabad elfelejteni, hogy a stílusukban konzervatív festők olyan kimagasló technikai tudás birtokában voltak, hogy ma is csodálattal adózhatunk képességeiknek.
KR: Ki kell mondanunk: a XIX. század második felének a művészete ilyen is volt. Sőt: kilencven százalékban ilyen volt.
– Van-e már valamilyen közönség-visszajelzés?
KR: Számadatok még nem ismertek, de néhány hazai és külföldi kiállítás-látogató kifejezetten pozitív véleményt fogalmazott meg.

A lelkiismeretes munkára valló, és szokatlan szellemiségű kiállítás valószínűleg sok és sokfajta véleményt fog eredményezni, mind szakmai, mind látogatói oldalról. Nem akármilyen élmény egymás melletti termekben, ugyanazon a múzeumi emeleten látni a korábbi megközelítések szerint összeállított anyagot ezzel a mostani, újabb elgondolás szerintivel. Egyetlen, komolyabb hiányosságot említenék csak (és nem a mindenáron kákán is csomót keresők rosszindulatával fogalmazom meg, hanem a reális és józan közönségigény felől nézve): jó lett volna egy nyomtatott kísérőkatalógus, rövid, hasznos ismeretterjesztő tanulmánnyal, képjegyzékkel és fotókkal.

Az interjút Kenessei András készítette.

2016. december 5.