Színészként jó esetben megéled a csodát…

Szubjektív portré: Csábi Annával Benedek Zsolt beszélget –

„Rendezőként tudtam, hogy milyen figurára van szükségem, színészként viszont már nem, hogy azt játszom-e.”   

CsabaAnna portreCsábi Anna színházrendező, egyetemi tanulmányait Budapesten kezdte az ELTE–BTK magyar – esztétika szakán, majd Marosvásárhelyen folytatta. 2016-ban diplomázott színművész, majd 2017-ben színházrendező szakon. Államvizsga-munkája 2017-ben A tavasz ébredése volt, amelyet 2018-ban az Apró kozmikus félreértés- és a Burundanga-, 2019-ben pedig Az utolsó tűzijáték-rendezés követett. 2016-tól a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar színház tagja. Legközelebbi előadása a tervek szerint Sergi Belbeltől az Eső után lesz, melyet anyaszínházában fog színre vinni idén szeptemberben.

Benedek Zsolt drámaíró, dramaturg, műfordító Sepsiszentgyörgyön született. Tanulmányait Budapesten, az ELTE–BTK-n BenedekZsoltvégezte, esztétika szakon. Tervei között nem szerepelt, hogy színházi ember legyen, ám gyermekkori jó barátja, Balogh Attila 2011-ben fölkérte a Trakhiszi nők újrafordítására, illetve szöveggondozására. S miután 2014-ben Bocsárdi László is fölfedezte, egyik munka követi a másikat. De nem szeretne teljesen eltávolodni az elméleti tevékenységtől sem, ezért szabadidejében tanulmányok és interjúk írására is igyekszik időt szakítani.

 

Hogyha egyetlen markáns történetben kellene elmeséled, hogy ki az a Csábi (Horváth) Anna, akkor melyik történetet választanád?

 

esküvőiFotó: Juhász G. TamásAz esküvőmet! Már szervezés közben éreztem, és a lebonyolításkor egyértelművé vált, hogy ez a hivatalos ceremónia egy bohózati műfaj: így amikor a négy hawaii mintás ingbe öltözött, retro-napszemüveges koszorúsfiú felcsippentette a menyasszonyi fátylamat, és kis rezgő virágcsokorral a kezükben, férfias dülöngéléssel bekísértek a ceremóniaterembe, aztán mutáló hangon megszólalt az anyakönyvvezető – akinek aznap éppen hangszálgyulladása volt –, akkor az egész terem számára is egyértelművé vált ez a tény. Én magam olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy hiába próbáltam küzdeni ellene, egyre csak fokozódott, és a végén ki is tört belőlem a röhögés, aztán pedig a résztvevőkből is. Innentől tudtam, hogy vígjátéki kulcsban kell játszani. Az pedig nagyon fontos, hogy a vígjátékot ne kezeljük tragédiaként, mint ahogy az mifelénk a színházban is sokszor előfordul. Szóval úgy játsszuk, ahogy elő van írva. És hogyha ez egy vígjáték, akkor mindenkinek ehhez a kulcshoz kell alkalmazkodnia. Én ehhez is tartottam magam (például a női vőfély bevezetésének gesztusával is), és ahogy láttam, sikerült is magammal rántani a résztvevők nagy részét. Habár ez egy egyalkalmas performansz volt, és remélem, hogy újabb castingra nem kerül sor, mégis eddigi életem legnagyobb rendezésének tartom.

És miben szárnyaltad túl magad az eddigiekhez képest?

Még mindig az esküvőmről: nagyon jól működtem együtt amatőrökkel. Jó volt a díszlet is, pedig itt sem adatott rá túl nagy projekciós költség. Sikerült a végletekig felszabadítani a színészeimet – mondjuk, ez máskor se megy rosszul, de ebben a helyzetben különösen jól sikerült. Még anyukámnak is tetszett.

Az esküvődön kívül volt még olyan munkád, amely ugyanennyire közel állónak éreztél ahhoz az elképzeléshez, amit a színház jelent neked?

A rendezői képzésen minden félévben meg kellett rendezni egy részt egy darabból, és az első féléves rendezésem katasztrofálisan sikerült. Viszont a második félévben színre vittem egy hosszabb részt a Ványa bácsiból, amelynek sikerült úgy megtalálnom a humorát, hogy mindenki szakadjon a nevetéstől. Ekkor döntöttem el, hogy mégiscsak a pályán maradok. Azelőtt már szinte teljesen lemondtam róla. Aztán amikor Kaposváron voltam „Erasmus-kiküldetésen”, rendeztem egy Amphitryont. A benne játszó öt színész például elvállalta, hogy saját költségén lejöjjön Marosvásárhelyre, és megmutassa az előadást az ottani nézőknek. Ez, úgy éreztem, fontos fokmérője volt annak a lelkesedésnek, amelyet mindannyiunkból kiváltott a közös munka. Egy olyan szövetség alakult ki a legtöbb színésszel, ami azóta is tart. Többekkel, például Ruscsák Péterrel és Hasenfratz-Szegvári Júliával azután is sokat dolgoztam együtt. Ez olyan találkozás volt, ami meg volt írva a csillagokban, és így kellett megtörténnie.

tavasz1 fotoBiroMartonA tavasz ébredése / fotók: Bíró Márton

És milyen lenne számodra az álomelőadás?

Elég nehéz a jelenlegi helyzetemben nagyot álmodni, mert mindig kötve vagyok az adott körülményekhez, a pénzügyi korlátokhoz, az infrastruktúrához. Ha ettől megpróbálok eltekinteni, akkor egy olyan előadásra gondolok, amelyik képes hidat képezni a nézők és az előadók között egy olyan problémával kapcsolatosan, amelyet mindannyian fontosnak találunk. Sok l’art pour l’art előadást látok, melyet az alkotók maguknak, magukról, a színházról csinálnak. Engem ez nem annyira érdekel. De sok olyan előadást is látok, amelyet azért csinálunk, hogy kiszolgáljuk a nézőket, és olcsón megvásároljuk a szeretetüket. Ezt viszont gyengébb színvonalon csináljuk, mint egy középszerű hollywoodi film: kényszeres poénok, elérzékenyülés a giccsen, de semmi tartalom.  

Viszont kevés olyan előadást látok, amely a két igényt – a szórakozást és a lényeges kérdések megemésztését – össze tudná egyeztetni. Én mindenképp ilyeneket szeretnék létrehozni.

Olyan előadásokról beszélek, amelyek a nézők számára befogadhatóak, amelyek segítenek felfogni, feldolgozni a minket körülvevő valóságot, az empátia és a lelkiismeret irányába tereli az embert. Ez társadalmi szerepvállalást is jelent, természetesen nem az aktuálpolitika szintjén, hanem egy általánosabb összefüggésben. Nagyon sok kérdés van, amelyről égető szükség lenne beszélni.

tavasz2A tavasz ébredése

Például?

Divatos válasznak tűnhet, de számomra nagyon fontos beszélni például a melegek helyzetéről. Nagyon igazságtalannak tartom azt, hogy én heteroszexuálisként boldog párkapcsolatban élhetek, megfoghatom a párom kezét az utcán, vállalhatunk gyereket, kifejezhetem a szerelmem mások előtt, miközben vannak olyan emberek, akik történetesen egy azonos nemű emberbe szeretnek bele, és ez valamilyen számomra értelmezhetetlen okból elfogadhatatlan bűnként van elkönyvelve, az érintetteknek bujkálniuk kell. Ez mérhetetlenül felháborít. Hogy van benned egy fóbia, viszolygás a másik embertől, ez olyan dolog, amiről elfogadom, hogy nem tehetsz róla, viszont ezáltal mégsem korlátozhatod a másik szabadságát, hanem sokkal inkább a magad fóbiájával kellene foglalkoznod. Vannak olyan dolgok (és emberek), melyektől én is viszolygok (gyakran a legkisebb reális ok nélkül), de ez az én problémám, és nekem kell megoldanom. Nem értem, hogy ez miért nem nyilvánvaló.

Apro fotoPetruCojocaruApró kozmikus félreértés / fotók: Petru Cojocaru

És mi a helyzet a kirekesztők kirekesztésével?

Az egy másik helyzet. Ismétlem, arról senki nem tehet, hogy a másik irányába milyen érzései vannak, származzon az neveltetésből vagy bárhonnan, de arról viszont tehetünk, hogy ezt hogyan kezeljük. Ezt fel kell dolgozni magunkban, de nem szabad kimondani, nem szabad a másikat ezért korlátozni. A kirekesztő attitűd viszont nagyon könnyű. Ezért sokan is állnak a kirekesztők mellé. Ezt az attitűdöt pedig kórosnak találom, ezért fontos fellépni ellene. Mert itt arányokról is szó van. Nem mindegy, hogy mi az uralkodó tendencia.

Mondok egy másik példát, ami megvilágíthatja, miről beszélek: fontosnak tartom például a szelektív hulladékgyűjtést. Néhány ismerősöm számára viszont könnyebb egy ideológiát gyártani arról, hogy miért ne tegyenek ugyanígy (például a hivatalos urban legenddel érvelnek, hogy úgyis egybeömlesztik a szemetet a lerakóban), és ezért az én viselkedésemet bélyegzik meg, nevezik túlzónak és hisztérikusnak. Előfordul, hogy a szobámban kell rejtegetnem a papírhulladékot a lakótárs elől stb. Azt sugallják, hogy nekem kellene szégyellnem vagy különcnek éreznem magam, amiért próbálok egy árnyalattal jobban odafigyelni a környezetemre, pedig az ő gyerekei is ugyanúgy fognak fuldokolni a szemétben.

apro3Apró kozmikus félreértés

Tehát a kirekesztés témaköre több szempontból is foglalkoztat?

Igen, mert nekem aránylag könnyű dolgom van: fehér, heteroszexuális, keresztény kultúrába született nő vagyok. Nem ismerem a mélyszegénységet és a faji vagy vallási megkülönböztetést. Éppen ezért nekem van lehetőségem ezekről a témákról beszélni, mert kívülről, sarokba szorítottság nélkül tudok foglalkozni velük.

Apropó, hátrányos helyzet: magyarországiként Erdélyben, nőként egy patriarchális színházi berendezkedésben dolgozol…

És még vegetáriánus is vagyok. Hát, nincs könnyű dolgom. Főleg, hogy sok esetben egészen más dolgok hoznak zavarba, mint ami a kánon szerint „kellene”. Más szövegek érintenek meg, másra vagyok érzékeny. Sok színházesztétikai kérdést és előadást például túlbonyolítottnak, öncélúnak érzek. Mint mondtam, fontosabbnak látom a problémák felvállalását, mint az azt körülvevő esztétizálást, viszont az engem körülvevő színházi kultúrában ezek aránya igencsak másmilyen.

apro5Apró kozmikus félreértés

És ki számít hitelesnek?

A kedvenc rendezőm például a szlovén Tomi Janežič, kedvenc előadásom pedig az általa színre vitt Sirály. Ebben az előadásban például nem zavar az, hogy több mint hét óra hosszú, sőt örömmel tölt el, hogy ekkora utat járunk be az előadáson keresztül. Sok másik esetben viszont egy hetvenperces előadáson is nagyon unatkozom.

Színházelméleti írók közül pedig fontosnak tartom Giorgio Strehlert, Anatolij Vasziljevet és Anatolij Efroszt. Amikor őket olvasom, akkor érzem, hogy valami olyan lényegről beszélnek, amitől megtelik a szemem könnyel. Nem mondanak újdonságot, mert nem hiszem, hogy lehet újat mondani, viszont eszembe juttatnak néhány gondolatot, melyekről már évek óta megfeledkeztem, pedig nem lett volna szabad elfelejtenem őket. Például azt, hogy mekkora rettenet bemenni a rendezőnek a próbára a „szörnyeteg” színészek közé, hogy azok aztán ízekre szedjék őt. Ez a szókimondás lenyűgöz. Efrosz döbbentett rá, hogy egy adott pillanatban a rendezőnek a színészek ellenségévé kell válnia, és ez így van jól. Mert fontos a küzdelem, a konfliktuálódás a színész és a probléma, a színész és a szöveg, és ezáltal a színész és a rendező között is. Ezt színészként is megéltem, és fontosnak tartom, hogy a rendező is számoljon vele. Ezen kívül fontos az is, hogy a rendező feszültségbe kerüljön az általa választott szöveggel: ne maradjon a szöveg szolgája, mondjuk úgy, ahogy az velem történt a Lángarc-előadásomban, ahol túlságosan alárendeltem magam a szövegnek. A dráma küszködik a saját autoritásáért, a színész is, és a rendező is. Ezek a feszültségek pedig szükségszerűek.

burundanga3Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc / fotók: Benedek Levente

És hogy élted meg ezt a legutóbbi előadásodban, az Apró kozmikus félreértésben, ahol rendeztél és színész is voltál egyszerre?

Nehéz volt, mert átkerültem arra az oldalra, ahonnan normális esetben ki kellene legyek közösítve. Az viszont jó, hogy mivel benn vagyok, közben nem stresszelem magam, hogy vajon hogy megy, milyen kívülről, ami máskor – ha csak rendezek – az elviselhetetlenségig frusztrálni szokott. Mert az a legborzasztóbb, amikor kint vagy, és végig kell nézned az előadást az összes hibájával együtt, és nem tehetsz semmit. Ha viszont színész vagyok, akkor az életemért küzdök, alkotok, nincs időm a hibákkal foglalkozni. Ha látom is őket, tovább kell lendülnöm rajtuk, hogy a következő pillanatban is jelen tudjak maradni. Ebben a munkafolyamatban a két nézőpont között kellett ugrálnom, a kollégák is sokat segítettek, amikor bent voltam, viszont az ő képük az én szerepemről sokszor eltért attól, amit rendezőként akartam látni. Rendezőként tudtam, hogy milyen figurára van szükségem, színészként viszont már nem, hogy azt játszom-e.   

A te esetedben hogy viszonyul a két szerepkör egymáshoz?

Ugyanaz a cél. Rendezőnek lenni viszont sokkal önzetlenebb feladat, mint színésznek. Furcsa ezt mondani, de a rendezői szerep mártíromsággal jár, önmagad kifacsarásával: fontos problémákról kell beszélned, viszont egy adott pillanatban szükségszerűen kiengeded a gyeplőt a kezedből, mert nem te állsz a színpadon, a testek igazságának szintjén nem te vagy a közvetítő. Színészként pedig jó esetben megéled azt a csodát, hogy a nézők rád kapcsolódnak, a szemeden keresztül együtt vagy velük, tudod, hogy mi a pillanat igazsága. Rendezőként viszont kint ülsz, csak a jeleket tudod olvasni: mocorognak-e, figyelnek-e, alszanak-e, de nincs meg az az elementáris egységélmény, a kapcsolódás csodája. A színész viszont, a helyzetéből fakadóan, önzőbb lény is.

burundanga4Burundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc

Mesélsz egy ilyen színészicsoda-pillanatról?

Ugyancsak a főiskolához kötődik. Színészet mesteri felvételire készültem. Egyéni előadás. Nem hittem az egyéni előadás műfajában – azóta sem hiszek annyira. A felkészítő tanárom az utolsó pillanatban azt mondta, hogy vegyek ki egy csomó olyan dolgot, ami nekem fontos lett volna, amelyekre addig építettem. Színészként pedig voltam annyira szolgalelkű, hogy ezt meg is tettem. Egyetlen éjszaka alatt próbáltam átalakítani az egészet. Nem sikerült. Másnap a felvételin teljes káosz. Bekapott a gépszíj, stressz, görcs. Megváltozott az alapszituáció, teljesen elvesztem, éreztem, hogy ki vagyok szolgáltatva, és nem én irányítom a pillanatot. Aztán megálltam, és valahogyan a szereppel összecsengésben, de teljesen személyes kíváncsiságból (és kétségbeesésből) szembenéztem a nézőkkel, vagyis a vizsgabizottsággal, és megkérdeztem, hogy érdekli-e őket, amit néznek, és miért ülnek itt, ha nem. Mivel szerencsém volt, és ez a mondat valóban következhetett volna magából a szövegből is, zavarba jöttek, nem tudták, hogy ezt én kérdezem tőlük, vagy a szereplő. És ekkor megéreztem valahogy a pillanatot, mérnöki pontossággal kivártam, hogy a zavar elérje a csúcspontját, s mikor már válaszolni akartak, tovább mentem. Onnantól kezdve mindannyian jelen voltunk, és az elkövetkező néhány percben sikerült megmutatnom nekik azt az érzékenységet, amely a szövegben engem is megkapott. És mintha elvétve itt-ott könnyfátylat is észleltem volna a tekintetekben.

burundanga1 fotoBenedekLeventeBurundanga, avagy a maszk, a baszk meg a cucc

A sírást egyébként is az egyik legfontosabb dolgoknak tartom a színházban. Fontos a nevetés is, de a sírásban, ha az nem a színész öntetszelgéséből fakad (amit gyűlölök), van valami felszabadító. A színész megalázkodik, mert olyan helyzetbe hozza magát, ahol eltorzul, szánalmas és kiszolgáltatott lesz, és ilyenkor megnyílik egy olyan csatorna, amire csak a színház képes. Ezért is szeretnék olyan előadásokat csinálni, ahol a nézők is tudnak sírni. Mert ez így egy egyszerű dolog, és nem olyan túlbonyolított, mint az, hogy mi a színház, a színházon belüli színház, a színház önmagára utalása stb. A bölcsész szakot is azért hagytam abba, mert amikor a szöveg helyett a szövegek szövegekre való szövegvonatkozásairól beszéltünk, akkor úgy éreztem, a kígyó önmaga farkába harap.

Három nagyon különböző színházi kultúrát is ismersz. Melyiket milyennek látod?

A román színházat nem ismerem túl jól, de azt hiszem, ugyanaz tetszik, mint ami nem tetszik benne: egyfajta ludikusság, ami a magyarországi színházból teljesen hiányzik (ott az önsajnálat nem engedi meg ezt). Ez a játékosság, ha szabadon van kezelve, akkor nagyon tetszik. Néha viszont azt látom, hogy egyfajta kínlódásból is jön, vagy exhibicionizmusból. Ilyenkor nagyon irritál. Arra emlékeztet, mint amikor a színész nem kap jó instrukciót, és kínjában viccesnek próbál tűnni, de csak a kínosságig jut el.

utolso1Az utolsó tűzijáték / fotók: Jókúti György

A magyarországi színházban rengeteg az aktuálpolitika. Korábban mondtam, hogy fontosnak tartom a színház társadalmi szerepvállalását, viszont nem ezen a szinten. Emellett érzékelek egyfajta sztárkultuszt is, nagy a hajtás, sok az ego. Ezért az előadások gyakran kiegyensúlyozatlanok, a rendező háttérbe szorul, mert ledominálja őt a színész, illetve színész színésznek is farkasa. Tény azonban, hogy a három színházi kultúrából a magyarországi bonyolítja le a szórakoztató műfajokat a legprofibban, ezen kívül itt van a legtöbb független társulat, és itt a legdivatosabb a társadalmi szerepvállalás.

Az erdélyi színházban az előadások koncepciózusabbak, egyenletesebb a színészi teljesítmény, nincs sztárkultusz. A magyarországinál jobban működik a csapatszellem, egymás segítése, még kőszínházi társulatokban is. Persze van, hogy a rendező ellen történik ez az összefogás. Főleg olyankor, ha a rendező túl akarja dominálni a helyzetet, és eszköznek tekinti a színészt. Itt is a státushelyzet a probléma, de épp fordított módon.

utolso2Az utolsó tűzijáték

Milyen lenne a jó arány?

Egy optimális helyzetben a rendezőnek csak olyan színésszel szabadna dolgoznia, akiben ő hisz, és fordítva. Én igyekszem is így tenni. Jó volna, ha ez alapvető lehetne. Mert rengeteg a feladat, s nem szerencsés egymás győzködésével vagy státusharcokkal pazarolni az időt. A másik nagyon fontos dolog: a jó szereposztás. A színészek kapjanak olyan szerepeket, amelyeket meg tudnak formálni. Nem hiszek abban, hogy minden színész minden szerepet el tud játszani. Van, aki több figurára képes, igazi alakváltó, van, aki kevesebbre. Viszont nem hiszem, hogy az utóbbiak értéktelenebbek az előbbieknél. A lényeg, hogy hitelesen meg tudja formálni azt, akit kap. Viszont azt látom magam körül mind a három színházi kultúrában, hogy rengeteg a rosszul kiosztott szerep. És most nem arról beszélek, hogy kerüljük a kihívásokat, hiszen gyakran egy meglepő szereposztás nyithat meg egy új értelmezési síkot, de a színész muszáj, hogy megfelelő legyen arra a szerepre. Sok olyan szereposztást látok, amelyben a legjobb színész a legjobb rendezővel sem képes azt az adott szerepet megcsinálni, mert egyszerűen mást jelent a színész lénye. A legfontosabb persze, hogy a színész meg tudjon bízni a rendezőben, de ezt ne fanatikusan tegye. Ha ellenáll benne valami, akkor azt legyen bátorsága kimondani. Meg kell kérdőjeleznie a rendezőt, ha meg van győződve róla, hogy a teste mást akar.

utolso3Az utolsó tűzijáték

Szóval a szülő–gyerek státusnak kellene megszűnnie. Fontos lenne, hogy a színész és a rendező egyaránt megértsék, hogy itt csupán szerep- és nem minőségbeli különbségről van szó. A rendezőnek van egy átfogóbb víziója az egészről, de a színész viszont, ha belemegy a szerepébe, akkor arról sokkal többet fog tudni. Szóval, nem szabad magát butábbnak vagy kisebbrendűnek éreznie, mint a rendező. Ahogy a rendezőnek sem szabadna semmilyen körülmények között ilyesmit éreztetnie vele, hanem nyitottnak kellene maradnia a színész ajánlataira, ha az már ráérzett a szerep belső bonyolultságára. A rendező a főnök, aki azért van, hogy homogenitást hozzon az előadásba, s hogy megspóroljon rengeteg energiát azáltal, hogy szintetizál a különböző síkok között, ám nem azért van ott, hogy kiélje az uralkodási vágyát.

Fontos belátni, hogy mindannyian azért vagyunk a szakmában, hogy egyfajta csatornát képezzünk a néző és a felvetett problémák között. Nekem az a célom, hogy olyan előadásokat hozzak létre, amelyek az egyszerű nézőt is képesek megszólítani, érzékennyé tudják tenni egy komplex problémára, amelyet nem szabad a szőnyeg alá seperni. A színház az a hely, ahol ezeket a problémákat fel tudjuk dolgozni, úgy tudunk alámerülni beléjük, hogy megértünk valamit, hogy aztán nyereséggel tudjunk kijönni. És ha már megértettük, akkor közel járunk ahhoz, hogy segíteni tudjuk a megoldódását is.

A tavasz ébredése című előadásomat például ebből a szempontból egy nagyon jó előadásnak tartom – még akkor is, ha a legtöbb szakmabelinek nem tetszik –, mert „kémeim jelentik”, hogy még egy évvel az előadás után is beszédtéma a családban. A benne felvetett szülő–gyerek problémára nagyon sokan rezonáltak. Több esetről tudok, amikor a néző az előadás után hazament, és elbeszélgetett a kamasz gyermekével. Az hiszem, érzelmi síkon is sikerült rávilágítanunk arra, hogy milyen nehéz és kockázatos dolog a nevelés, mennyire résen kell lenni. Első színházi rendezésként ennél nagyobb sikert el sem tudok képzelni. Jó érzés látni, hogy a nézők reagáltak azokra a szélsőségekre, amelyeket mutattunk, beszélni kezdtek róla. Nekem ez fontos a színházban.

  1. március 18.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu