Beszélgetés Bakonyi Csillával -

Rövid idő alatt, koncentráltan átadni egy történetet.

Április 9-én mutatták be a tatabányai Jászai Mari Színházban A két Korea újraegyesítése című előadást. A francia szerző, Joël Pommerat darabja nem e két távoli országról vagy a politikáról, hanem legszemélyesebb történeteinkről, kapcsolatainkról szól. Crespo Rodrigo rendezésében szinte az egész társulat játszik. Túl az évad utolsó bemutatóján Bakonyi Csillával erről az előadásról, és arról is beszélgettünk, hogy kell-e egy színésznőnek B-tervvel készülnie a jövőre.

Milyen évad számodra a 2021/2022-es?

Bakonyi Csilla / Fotó: Erdélyi GáborFurcsa és valahogy olyan gyors. Nem lehetett tudni, mikor mi marad el a járvány miatt, sok volt a bizonytalanság, de szerintem ezeket a helyzeteket elég jól vettük. Hosszabb próbaidőszakom a 10-ben volt, nagyobb szerepet játszottam még a Teljesen idegenekben, amit még az előző évadban próbáltunk, aztán a Közellenségben és A revizorban volt egy-egy kis szerepem, és most játszom A két Koreában, amelyben valamennyien azonos súllyal vagyunk jelen.

 

A két Korea újraegyesítése különös darab, nem egyetlen történet, hanem sok kis jelenet, etűd egymásutánja, amelyek különféle emberi kapcsolatokról szólnak. Jelent ez a szerkezet plusz nehézséget?

Abból a szempontból igen, hogy nincs egy karakterív, amit bejárhatnánk. Már A revizornál megtapasztaltam, hogy könnyebb három órán keresztül a színpadon lenni, mint este fél tízig várni, aztán a megfelelő lelkiállapotban és energiaszinttel, ahogy a szakmában mondjuk, „heppel” bemenni. Ez bizony kihívás.

A szöveg Pommerat társulatának improvizációin alapul, belőlük fakad, nem belőlünk. Györgyi Annával, aki vendégként szintén játszik az előadásban, beszélgettünk arról, hogy a színészek eredetileg híres filmek zanzájára improvizáltak. Az ő nyitójelenete például a Jelenetek egy házasságbólra emlékeztet. Egyébként mindig Pommerat írja a társulata darabjait, kicsit úgy, mint nálunk Pintér Béla. Ahogy a franciáknak is meg kellene küzdeni egy Pintér Béla-darabbal, nekünk is meg kellett ezzel a nem ránk írttal. Még úgy is, hogy kevésbé „országspecifikus” a darab, egyetemes érzelmekről szól, ráadásul Pintér darabjaival ellentétben itt nincs egy erőteljes, konkrét történet. Mi mindig törekszünk a szöveghűségre, de itt néha figyelmeztetnünk kellett magunkat és egymást, hogyha nem adja magát a jelenet, lehet, hogy jobb, ha valamit húzunk vagy változtatunk. Persze, ez nem könnyű dolog, hiszen mindenki sokat dolgozott a jelenetén, és ragaszkodott a sajátjához. Így teljes történeteket nem vettünk ki, csak belső húzásokkal tettük gördülékenyebbé a jeleneteket.

A két Korea újraegyesítése / Bakonyi Csilla, Dévai Balázs, Pálfi Kata és Danis Lídia / Fotó: Sipos Zoltán

Így lett aztán egy nem rövid, két óra húsz perces, egyfelvonásos előadás, amelyből a nézőben alapvetően nem az egyes jelenetek maradnak meg, hanem az összbenyomás.

Igen, mi is ezt érzékeljük. Valószínűleg a jelenetek sűrűsége miatt, és mert, mint az imént is említettem, nincs összefüggő történet. A látszólag ide nem illő cím kapcsán sokat gondolkodtam, hogy miért ezt választotta a szerző? A mondat egyébként elhangzik az egyik jelenetben, mintegy magyarázatként. Tele van az internet hasonló, nagy találkozásokról készült videókkal, amikor családok, párok évek elteltével újra láthatják egymást. Ha az ember nézi, az első gondolata a szeretet. De közben annyi minden történt ezekkel a most újra egymásra találó emberekkel. Vajon mi lesz később? Elég önmagában a szeretet? És mi van, ha hiányzik? Ezek a tételmondatok egyébként szintén elhangzanak az előadásban, amely a szeretet minden formáján végigmegy a szerelemtől az anyai, a testvéri vagy éppen a baráti szeretetig.

Az a bizonyos összbenyomás nekem éppen az emberi kapcsolatok kilátástalanságáról , a közös nevezőre nem hozható nézőpontokról szól…

A szeretet nehézségeiről, igen.

Vannak azért humoros jelenetek is, például az, amelyikben az esküvő napján szembesül az általad játszott menyasszony azzal, hogy a vőlegénye az összes lánytestvérével megcsalta. Igaz, ez mindenki másnak lehet humoros, de a te karakterednek éppen nem.

Sokat gondolkodtam rajta, hogyan oldjam meg. Hogy mi a hasznos az egész előadás szempontjából? Végül arra jutottam, hogy nem viccelem el, de nem akartam egy összezuhanós, sírós karaktert hozni, hanem inkább egy Feydeau-félét. Ha ez a jelenet lett volna az előadás fő témája, biztosan másként közelítek hozzá, de így szempont volt az is, hogy ne legyen mindegyiknek sírás a vége. A jelmezek különben sokat segítettek. Persze, egy ruhában is el lehetne játszani ezt az előadást, de nem ezt az utat választottuk, és Kárpáti Enikő jelmezei sokat hozzátettek a karakterekhez.

A két Korea újraegyesítése / Bakonyi Csilla, Kardos Róbert és Dévai Balázs / Fotó: Sipos Zoltán

Nekem az egyik legizgalmasabb jelenet az volt, amikor a Dévai Balázs által játszott tanárról nem derül ki egyértelműen, hogy pedofil, vagy egy gyerekszerető jó ember. Én az utóbbi mellett döntöttem.

Éppen ez volt a cél, hogy ne lehessen egykönnyen eldönteni, megtörtént vagy sem valami. Egy másik jelenet is hasonló módon épül fel, de ott a végén az előadás választ ad. Itt nem. Szerintem Dévai Balázs kedves lénye azért befolyásolhatja a nézőt, ha valaki más mondaná el magából kikelve azt a monológot, lehet, hogy máshogy látnák a nézők a karaktert.

Nagyon jól sikerültek a táncos jelenetek, amelyekben érezhetően sok munka van.

Azokat a pár perces jeleneteket Kováts Gergely Csanád koreográfussal arányaiban sokkal többet gyakoroltuk, mint a jóval hosszabb prózai részeket. De nagyon sokat dolgoztunk az a cappella éneken is. Mindkettőre kifejezetten büszke vagyok.

Ezt a darabot Magyarországon eddig csak a Katona József Színházban játszották. Egy kritikában azt olvastam, hogy annyira a színészi játék a lényege, hogy veszélyes elővenni ott, ahol nincs erős társulat. Tatabányán azonban az van.

Én is így látom. Ez szerintem a darabválasztásoknál okoz is nehézséget, mert kevés az olyan darab, amelyben ennyi egyenrangú, fontos szerep van. Nekünk ezek jól mennek – példa erre A mi osztályunk, a Teljesen idegenek vagy a 10 is.

A ket Korea újraegyesítése / Bakonyi Csilla, Maróti Attila és Pilnay Sára / Fotó: Sipos Zoltán

A korábbi évek nagy szerepei (pl. Az üvegcipő, Szutyok) után idén kisebbeket kaptál. Hogyan élted ezt meg?

Álszentség lenne azt mondanom, hogy nem a nagy, nehéz feladatok izgatnak, de ez nem feltétlenül a szerep méretétől függ. Eddig mindig megvolt a lehetőségem, hogy felépítsek egy karaktert. Most A revizorban, vagy akár ebben az előadásban is gyakorolhattam azt, hogy nagyon rövid idő alatt, koncentráltan besűrítsek és átadjak egy történetet egy erőteljes karakter által. Most látom, milyen szerencsés voltam eddig a nagyobb szerepeimmel, hiszen ott van idő és tér arra, hogy egy ívet járjon be az ember.

Idén sikerült végignéznem a színház teljes évadát, és azt tapasztaltam, hogy egyetlen előadás és színész sem játszott megúszásra, nem engedett a színvonalból.

Ebben a társulatban az az egyik legjobb dolog, hogy még ha konfrontálódunk is, mindig valamiért, és nem valaki ellen tesszük. Mindig azt keressük, hogy valami jó szülessen.

Néhány éve szereztél egy mesterdiplomát kommunikáció és média szakon. Miért vágtál bele?

Nem volt könnyű család és munka mellett végigcsinálni, de el kellett gondolkodnom azon, meddig lehet egy nőnek a színészi pályán maradnia? A forgatásokon például kis túlzással száz férfiszerepre jut két női. Nehéz bekerülni. És hát mennek az évek, szűkül a rám osztható szerepek skálája. Egy vidéki színházban a sok bemutató néha darálóvá tud válni, és egzisztenciális szempontból sem vagyunk könnyű helyzetben.

Úgy érzem, szervezésben és kommunikációban jó vagyok. Ez a diploma sok utat lehetővé tesz a kulturális intézményvezetőtől a sajtószóvivőig, de mindenhol kérnek hozzá néhány éves gyakorlatot is, ami nekem nincs, pontosabban csak a kommunikációnak egy nagyon speciális szegmensében van. Konkrét pályaváltoztatási célom egyelőre nincs, de időnként elgondolkodom a váltáson. Azokon a barátaimon azonban, akik elhagyták a pályát, azt látom, hogy nem boldogok. Aki ebben a közegben élt, ilyen mély kommunikációhoz szokott, nehezen tud máshol megszokni.

A két Korea újraegyesítése / Fotó: Sipos Zoltán

A filmezés mint kiegészítés nem jelenthet segítséget az újdonságával vagy anyagi szempontból?

Két évig forgattam egy napi sorozatban, de ez bizonyos szempontból meg is köti az ember kezét, szabályozzák, hogy utána hova mehet és hova nem. Legjobban azt szeretem, ha sikerül nagy külföldi produkciókba bekerülni. Ezek kis szerepek, de átléptetik a komfortzónámat, és jó élmény, amikor sikerül a nyelvi nehézségeken túllépve úgy játszanom, hogy rám csodálkoznak a külföldi kollégák. De az ilyen produkciók ritkák, vagy el sem jut az ember a meghallgatásra, és olyan is előfordult, hogy kiválasztottak a castingon, aztán mégsem forgatták le a filmet.

Két éve beszélgettünk utoljára, most mintha több lenne benned a kétség.

Ez a két év mindenkinek nehéz volt, így vagy úgy, mindenkiben nyomot hagyott. El kellett gondolkodnunk, mi a fontos az életünkben. Most azt keresem, hogy lehetne kicsit könnyedebben élni, jó lenne több lehetőséget találni, kinyílni.

Az interjút Turbuly Lilla készítette.

2022. április 20.