Beszélgetés Tárnoki Márkkal –

A független szféra túltelítetté vált: a működési támogatásoknál ugyanarra a pénzre évről évre egyre több társulat pályázik, és a színházi terek kapcsán is ugyan ez a helyzet.

Tárnoki Márk annak a fiatal, független színházcsinálói generációnak a tagja, akikre az intézményvezetői szinten látványosan koros kőszínházak néhány esztendeje, jól felfogott szakmai érdekükben ráébredtek. Tárnoki a Győrből elinduló FAQ társulat tagjaként kezdte, ahol „úgy alakult”, hogy a szinte bázisdemokratikusan alkotó csapat rendezője, vezetője (?) lett. Az SZFE-n nem csupán zenés rendezést tanult, de részt vett az intézmény autonómiájáért küzdők egyetemfoglalásában, majd az egyetem kiszervezése (politikai hátterű bekebelezése) után végül „rajta maradt” a Zsámbéki – Fullajtár színészosztály vezetése, miközben a FeeSZFE-n is tanít. Ráadásul nagyjából a budapesti Katona felkérésének környékén született a gyermeke, ami az általa színpadra vitt Frankenstein-történetre és a rendezői munkájára egyaránt kihatott. Volt tehát miről beszélni.

Tárnoki Márk / Fotó: Éder Vera

Olvasva az életrajzodat, mintha későn érő típus lennél: olyan, mintha a Corvinusra még mindig járnál, két év az ELTE-n filmesztétika szakon, drámapedagógia tanfolyam Kaposi Lászlónál, végül pedig SZFE színházrendezés, zenei szakirány.

18 évesen még nem volt számomra egyértelmű, hogy színházrendezéssel szeretnék foglalkozni. Annyit tudtam, hogy a társadalom és az emberek érdekelnek. Valóban négy évet jártam a Corvinusra, nemzetközi tanulmányok szakra, amit végül nem fejeztem be. Közben viszont folyamatosan foglalkoztam színházzal, színjátszással, és ez egyre fontosabbá vált az életemben.

Azért négy év után abbahagyni egy egyetemet, nagyon merész dolog! És itt merész helyett mondhatnék mást is.

Hát igen, de akkor vettek fel színházrendező szakra. Az SZFE mellett pedig nem volt arra reális esély, hogy be tudjam fejezni a Corvinust.

A színházi pályád jelentős része a FAQ-hoz kötődik. Először is mit jelent, és hogyan kell kiejteni? Sokáig meggyőződésem volt, hogy ebben van egyfajta punk gesztus, és az angol fuckot (is) takarja, később azzal is találkoztam, hogy Fejlesztés Alatt Q.

Mi úgy mondjuk, hogy: „ef a kú színház”, ami alapból azt jelenti, hogy „gyakran ismételt kérdések” (Frequently Asked Questions – a szerk.). Minden előadásunk egy minket foglalkoztató kérdésből születik. De kicsit a punkság is benne van, ha arra gondolok, hogy van ebben a csapatban valami rendszeren kívüli. Az elején sokkal inkább a közösség tartott minket össze, a színház pedig jó terep volt arra, hogy egészen különböző alakok (pedagógus, zenész, filmrendező) közösen tudjanak gondolkodni a körülöttünk lévő világról. Aztán sokunkat felvették a Színműre, és az egész elkezdett a professzionális színházcsinálás felé tolódni.

Mielőtt túlszaladnánk a FAQ ifjúkorán, te hogyan csatlakoztál ehhez a történethez?

Adva volt ez a diákszínjátszásból kinövő csapat, akikkel felkerültünk Győrből Budapestre. Úgy alakult, hogy én lettem a rendezője, vezetője ennek a társaságnak, de nem tudtam többet a színházról, mint bárki más közülünk. Tanulni akartam, hogy meg tudjak felelni a rendezői szerepnek, ezért elkezdtem különböző színházi munkákat keresni: így lettem rendezőasszisztens a Maladypénél, így kerültem a Kerekasztalhoz, és egy projektre a Krétakörhöz is be tudtam csatlakozni.

A Kerekasztal Sehol című előadásában Nyári Arnold, Tárnoki Márk és Jobbágy Kata / Fotó: Aytac Pecdemir

Mielőtt elindult a rendező szak az SZFE-n, már több színházi munkában is ki tudtam próbálni magam: az FAQ-val voltak előadásaink a MU Színházban, illetve játszottam és rendeztem is a Kerekasztalnál^[i]. Ez magyarázza azt is, hogy miért jutott kevesebb energia és idő az egyetemre, és azt is, hogy miért volt evidens, hogy jelentkezem a rendező szakra, amikor elindult.

Ha jól értem, ide már igazi eltökéltséggel jelentkeztél?

Igen is, meg nem is: a felvételi közben kezdtem el igazán komolyan venni. A tanulás igényén túl azért is vágtam bele, mert tudtam, hogy műveltségi teszttel indul, és úgy éreztem, ezen a téren vannak hiányosságaim, és így felkészülés közben rá leszek kényszerítve, hogy pótoljam ezeket. Végül aztán alig készültem, de úgy tűnik, az életből sikerült annyi tudást magamra szednem, hogy a teszt így is sikerüljön. Utána pedig izgalmas rendezői, elemzői, látványtervezői feladatokat kaptunk, és egyre inkább éreztem, hogy érdemes lenne ide bekerülni.

Visszatérve a FAQ-hoz: mit jelent a ti esetetekben a professzionális színházcsinálás felé tolódni? Hol tartotok most?

Nehéz megfogalmazni. Ízlésben, gondolkodásmódban sok minden kialakult, összeért bennünk. Tudjuk például, hogy milyen alkotókkal dolgozunk együtt szívesen. Talán a munkamódszerünk is körvonalazódott. Az változatlan, hogy még mindig erős közösségként, és nem munkahelyként tekintünk a FAQ Színházra. Pénzt persze alig keresünk vele, így nehéz is lenne munkahelynek tekinteni…

A közös munka viszont vonzó tud lenni másoknak is: időnként színészek és rendezők keresnek meg minket azzal, hogy szeretnének csatlakozni hozzánk, dolgozni velünk. Megérzik, hogy ez egy olyan közeg, ahol közösen és szabadon lehet kísérletezni. Van abban valami felszabadító lazaság, hogy megengedjük magunknak a keresést: nem feltétlenül tudjuk a nulladik pillanatban, mi lesz a vége a dolognak. Az ebben lévő rizikó jó kihívás lehet egy színésznek.

A per (FAQ Színház) / Fotó: Nagy Balázs

Említetted a kevés pénzt, és aki benne van, tudja, hogy fennmaradás és támogatottság szempontjából mostanában elég nehéz a függetlenek helyzete. Hogyan tudtok mégis már kilencedik éve megmaradni?

A függetlenek függetlenjei vagyunk. Az FAQ Színház messze nem tud megélhetést biztosítani számunkra. Egy embert tudunk fixen fizetni, aki az összes háttérmunkát, szervezést végzi. A színészek pedig előadáspénzt kapnak, ezért is van, hogy mindannyian sokfelé játszanak.

Hogyan látod az FAQ jövőjét, tekintettel az említett professzionálódásra?

Mostanra az előadásainkban játszó színészek a független terület egyre meghatározóbb fiatal alkotói. Sikerült leválasztani az alkotómunkáról a szervezési feladatokat: már nem minden esetben kell a kellékezéstől a promotálásig mindent ugyanazoknak az embereknek csinálni, akik a színpadon játszanak. Kialakult a saját arculata, stílusa, ízlése a színháznak, amit csinálunk.

Milyen ez az arculat?

Minden előadásunkra jellemző a személyesség. Olyan dolgokról beszélünk az előadással, ami akkor és ott valóban érdekel minket. Ez sok esetben, például egy-egy klasszikus szöveg esetén, akár a darab kereteit is szétfeszíti. Így az előadások formai kísérletté válnak.

Ez a szétfeszítés mit jelent a gyakorlatban?

Például, hogy az eredeti történetnek csak egy szegmensét meséljük el. Vagy vendégszövegeket, saját szövegeket vegyítünk meglévő darabokkal. Sokszor pedig teljesen belőlünk születik az előadás, saját történetekből, improvizációkból. A magyar színházi világban általában a történetmesélés áll a középpontban. Az író, az írott anyag a kiindulópont, a hierarchia csúcsa. A feladat a minél érdekesebb, pontosabb elemzés és plasztikus ábrázolás. Időnként vannak ellenpéldák, főként fiatal rendezőknél látni, hogy a rendezői vízió, vagy egy-egy hatás, gesztus értékelődik föl és nem a történet a fontos.

Az FAQ-ban pedig minden ahhoz képest van, hogy az adott színészcsapat aktuálisan mit gondol a világról és milyen kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban. Ez határozza meg az adott szöveget, vagy akár a rendezői víziót is.

Mit adott hozzá vagy éppen vett el ebből a közös alkotói szabadságból az SZFE-s rendezőképzés?

A független lét egy idő után ki tud merülni esztétikai szempontból is: a pénznek és infrastrukturális háttérnek a hiánya azt hozza magával, hogy kis térben fogunk dolgozni, valószínűleg kevés színésszel, mert sem egyeztetni, sem kifizetni nem tudunk többet, és persze jelentősebb díszletek sem lesznek az előadásokon. Ez első körben felszabadító: beindul a fantázia és remek dolgok születnek, egy idő után azonban gátat is jelent – legalábbis számomra. A Színmű elvégzése lehetőséget teremtett, hogy kipróbáljam magam különféle helyzetekben. Rendeztem például operát. Engem kinyitott, hogy sokféle helyzetben voltam és vagyok benne. Közben pedig az sem vész el, hogy minden nélkül, akár a lakásomon is tudunk érvényes színházat csinálni.

Tóth Tünde és Dimény Levente Tárnoki Márk nagyváradi Sybill-rendezésében / Fotó: Vigh László Miklós

Nem sokkal az után, hogy elvégezted az SZFE-t, tanítani kezdtél ott. Ez így jól hangzik, de ez az út egyáltalán nem volt olyan egyszerű…

Hát nem. Zsámbéki Gábor az osztály indulásakor hívott tanársegédnek, és az első két év rendben le is zajlott. Azután jött ez a rettenetes térhódítás és botrány. A szenátust megfosztották jogaitól, így kénytelen volt lemondani. Az egyetemfoglalás után pedig akik csak tudták, tanárok, diákok elhagyták az intézményt.

Ők miért tehették meg?

Nehéz általánosságban beszélni, ahány embert érintett ez a szituáció, mind különböző élethelyzetből, habitusból, különböző kényszerektől és vágyaktól hajtva hozta meg a saját felelős döntését. Amit az elveken túl rengeteg praktikus dolog is befolyásolt. Színházi vonalon az első három évben sok készségtárgy van, amihez nélkülözhetetlen az egyetemi infrastruktúra, termek, hangszerek, tanárok megléte. Az utolsó két év ebből a szempontból szabadabb, kevésbé függ az ember az egyetemtől… De ott van a diákhitel, tanulói jogviszony, problematikája… Vagy hogy mi a fontosabb, hogy együtt maradjon egy osztályközösség, vagy hogy mindenki szabadon döntsön saját sorsáról, vállalva, hogy szétesik a képzés… És még számos ilyen dilemma mentén maradtunk vagy hagytuk ott az egyetemet.

Te pedig tanársegédből időközben osztályfőnök lettél.

Ez egy nehéz történet, főleg úgy, hogy inkább a tanársegéd pozíciót érzem magaménak. Zsámbéki Gábor még az egyetemfoglalás előtt felmondott, és bátorított, hogy Fullajtár Andrea mellett osztályfőnökként segítsem az osztályt. Ezt elfogadtam, részt akartam venni az ellenállásban, és világos volt, hogy sokkal inkább tudok tenni az ügyért, ha jogviszonyom van. A diákok közben elfoglalták az egyetemet, és valódi ellenállás indult el. Idővel Fullajtár Andrea is kénytelen volt felmondani, annyira megviselték az események.

Így maradtál te az osztályvezető.

Igen. Bár úgy tudom, az új vezetés elkezdett jelöltet keresni az osztály élére, de végül ez nem következett be, én vállaltam a folytatást.

És te miért vállaltad el ebben az ideálisnak messze nem nevezhető helyzetben?

Amikor reális lehetőséggé vált, hogy új osztályfőnök kerülhet a hallgatók élére, megijedtem. Féltem, hogy egy kádert ültetnek a hallgatók nyakába, ha felmondok. Végül azt gondoltam, érdemes kitartani az osztállyal ebben a helyzetben azzal együtt is, hogy vállalhatatlan alakokkal egy széttrancsírozott intézményben kell dolgozni.

Milyen volt belülről az egyetemfoglalás?

Felkavaró, nehéz, csodálatos. Én előtte való évben végeztem, így diáklélekkel, de tanári pozícióban voltam ott. Minden ott alakult ki, felemelő volt. És szép, hogy akik cselekvő módon előrelendítették a dolgokat, az mindig a diákság volt. A diákok és a tanárok jó ideig külön is váltak egymástól, és külön-külön gondolkodtunk, hogy mit kellene csinálni. Érdekes volt, ahogy ez a két csapat végül összehangolódott. Nagy élmény volt, ahogy ez a hierarchikus intézmény demokratizálódott.

Mit gondoltál a legpozitívabb forgatókönyvnek egyedül egy osztállyal a kuratóriumi tulajdonba kiszervezett SZFE/SZFA berkein belül maradva?

Minden nehézség ellenére a képzésük tudott érdemi, jó munkákkal folytatódni. Ez Jákfalvi Magdolnának is nagyban köszönhető, aki mint elméleti osztályfőnök segíti a hallgatókat. Először Mohácsi János dolgozott az osztállyal, most pedig Tarnóczi Jakabbal készülnek egy vizsgára. Noha az SZFE jelenlegi működése rengeteg problémát, akadályt jelent, ezek a fontos munkák, ha nehezen is, de meg tudtak történni. Az osztály pedig remekül helytáll: tehetséges emberek, nagyon erős, kivételes csapat.

Milyen akadályokra gondolsz?

Praktikus dolgokra. Nálunk eddig nem szóltak bele a képzésbe, nyugodtan hívhattuk például Mohácsit az osztályhoz. A probléma az, hogy egyszerűen nem intézik a napi praktikus ügyeket. Rengeteg harcot kell vívni, hogy legyenek szerződések, hogy az elvégzett munka ki legyen fizetve, és így tovább. Nem gondolom, hogy ez azért van, mert bárkinek rosszat akarnának, egész egyszerűen nem tudják, hogyan kell működtetni egy egyetemet.

Milyen kapcsolatotok van a FreeSZFE-vel?

Aktív és élő, hiszen ez ugyanaz a generáció, a diákok együtt akarnak dolgozni, és ezt meg is teszik függetlenül attól, hogy ki maradt és ki ment. Én magam pedig tanítok a FreeSZFE-s induló osztályban is.

Hová teszed a saját pályádon a tanítást?

Új és fontos kihívásként tekintek rá. A Zsámbéki-osztálynak korábban csináltam egy vizsgaelőadást, mostanra már inkább az a dolgom, hogy menedzseljem az életüket, például hogy minél többféle rendezővel tudjanak dolgozni. A FreeSZFE-n pedig elindult egy nagyon izgalmas dolog: a színházcsináló szak. Ez az egyik pozitív hozadéka az egész botránynak. Mivel a FreeSZFE nem egy akkreditált intézmény, így nem kötik különböző merev szabályok. Létre lehetett hozni egy ilyen komplex, kísérleti szakot. A régi SZFE-n is voltak törekvések, hogy a különböző színházi szakok együtt dolgozhassanak, itt azonban ezek a területek egyáltalán nincsenek különválasztva, miként ez a színházi életben is gyakran megesik, főként független területen: ha valakit érdekel egy téma, és színházban szeretné magát kifejezni, akkor kicsit rendező, színész, dramaturg és író is kell, legyen. Én idén alapozó tantárgyként színészmesterséget tanítok. Kötött szövegekkel foglalkozunk és jeleneteket csinálunk.

Ez a fajta szabadság valóban jónak tűnik, és izgalmas mindaz, amiről beszélsz, de ha nincsen akkreditáció, akkor diploma sem lesz. Vagy hasonlóan a legutóbb végzettekkel, azt majd mindenki külföldi egyetemektől kapja meg?

A diplomamentő programban a külföldi partneregyetemek csak a már meglévő osztályoknak adnak diplomát az elvégzett munkáért cserébe. Az új osztálynál egy oklevelet fogunk adni, illetve némi tudást, tapasztalatot. Ebben a szakmában, amikor valakit elhívnak rendezni vagy játszani, az számít, ki mire képes. A papírt kevésbé nézik. A FreeSZFE nemzetközi szinten a korábban meglévő szálakat szorosabbra fűzte, sok új kapcsolat is született, így most adva van a lehetőség, hogy néhány év alatt és rengeteg munkával ebből egy erős, nemzetközibb képzés alakulhat ki.

Rendeztél a budapesti Katonában is. Ott mennyire volt megkötve a kezed?

Támogató légkört, nyitottságot és kíváncsiságot éreztem a színház részéről. Nem is egy konkrét darabra kértek fel adott szereposztással, hanem elindult egy párbeszéd, hogy engem milyen téma érdekel, milyen drámák, történetek foglalkoztatnak.

Miért választottad kiindulópontként éppen Frankeinstein történetét?

Részben azért, mert erős közöm lett az anyaghoz, másrészt, úgy éreztem, hogy ez szokatlan, meglepő lehet a Katonában.

Bányai Kelemen Barna és Rába Roland a Teremtményekben (Katona József Színház) / Fotó: Horváth Judit

Mi ez a „köz”?

Ezt az anyagot lehet családi drámaként is olvasni. Annak ellenére, hogy egy horror történet, ahol adva van egy szörny, lehet gyerekként is tekinteni erre a lényre, a teremtőjére pedig úgy, mint egy apára. Az „erős köz” pedig az, hogy van egy két és fél éves lányom. A Frankenstein-regény számos filozófiai kérdést nyit meg: mi az ember dolga és felelőssége? Mit keresek a világban? Ezek a kérdések, ahogy gyerekünk születik, rögtön nagyon konkrétak és megfoghatóak lesznek.  

Mennyiben rendeztél másképpen a budapesti Katonában, mint az FAQ Színházban?

A Katonában is hasonlóan próbáltam dolgozni, mint máshol. Noha Hajós Zsuzsával a regényből már korábban megírtunk egy színpadi adaptációt, megmaradt bennem az a vágy, hogy a színészekkel szedjük ezt szét, és formáljuk saját képünkre. Egyrészről, jó volt látni, hogy partnerekre találok, akik mániásan jót akarnak és foglalkoznak a szöveggel, másrészt ilyenkor szükség van bizonyos iránymutatásokra is. Bázisdemokratikusan ugyanis nem lehet rendezni.

Egy kőszínházban különösképpen nem.

A kőszínházaknál valóban erősen kötnek a struktúrák. A budapesti Katona azonban nem véletlenül hívja magát művészszínháznak, a művészeti szempontok vannak a prioritási lista tetején: figyelnek rá, hogy legyen elegendő idő egy előadás létrehozására, legyenek egyeztethető színészek, megfelelő körülmények …

Arról nézőként lehet és van is tapasztalatunk, mit jelent egy-egy előadásban az, hogy a budapesti Katona színészei jók. De mit jelent ez a próbákon?

Például azt, hogy nagyon jó megérzéseken alapszanak az észrevételeik: amiket hozzátesznek, vagy éppen kritizálnak. Jó érzés volt úgy dolgozni, hogy bízhattam az ösztöneikben, mert nem tévednek.

Nem volt benned elfogódottság, amikor elkezdtetek együtt dolgozni?

Ebben érdekes módon segített, hogy van egy gyerekem – és nem azért, mert magabiztosságot adott, hanem mert átalakult bennem, hogy mi az, ami fontos. A Színműn nagyon hamar belekerül az ember egy örvénybe: mivel csak színházat csinál, és semmi mást, egy idő után óhatatlanul is azonosítja magát azzal, amin épp dolgozik. Ha épp jó jelenetet hoz össze, akkor jó/tehetséges ember, ha pont nem, akkor nem jó/alkalmatlan ember. Most hogy van egy színháztól független életem, sikerült kicsit hátrébb lépnem, ami ad egyfajta nyugalmat. Ettől sem a színházcsinálás tétje, sem a jelentősége nem lett kisebb számomra, csupán mást jelent az életemben.

Elek Ferenc, Bezerédi Zoltán és Szécsi Bence a Teremtményekben (Katona József Színház) / Fotó: Horváth Judit

Mi is lépjünk minimum egyet távolabb! Fiatal színházcsinálóként hogyan értékeled azt a jelenséget, hogy nálunk kőszínházak élén nem tudnak pozícióba kerülni a fiatalok? A legutóbbi példa erre a Pinceszínház volt, ami végül nem gondolom, hogy rossz kezekbe került volna, de tudott volna fiatalabb és/vagy fiatalosabb kezekbe is kerülni^[ii].

Számomra elkeserítő tünet, hogy itt van egy belvárosi pince, amire rekordszámú, 15 pályázó, köztük igen jelentős alkotók próbálnak lecsapni, hogy bármiféle értelmezhető lehetőséghez jussanak.

Az is egy tünet, hogy lassan a harmadik generáció marad ki a színházvezetésben.

Ez az utóbbi időben pusztán politikai kérdés. Van négy fővárosi fenntartású színház^[iii], amelyeket valahogy megmentett a főváros, és egyébként a legtöbb színházvezetői kinevezés politikavezérelt, és a jelenlegi hatalom vezérli.

Ezt aláírom, és nem akarlak téged sem kényelmetlen helyzetbe hozni, de ha csak a fővárosiaknál maradunk, például Máté Gábor igazgatói mandátumát is meghosszabbították 65 éves korában^[iv].

Ha jól tudom, a budapesti Katona élére Máté Gáboron kívül nem pályázott senki. Szereztem némi vezetői tapasztalatot az osztályfőnökségem kapcsán, és ezek gyakran hálátlan helyzetek. Fiatalon nem arra vágyunk, hogy egy idősebb ember életét éljük. Az viszont valóban jó lenne, ha egy-egy színháznál, például művészeti vezetőként fiatalok is lehetőséget kapnának.

De nem azért nem pályázott más (és idevehetjük az Örkényt vagy akár a Radnótit is), mert mindenki pontosan tudja, hogy ebben a meglehetősen feszült kultúrpolitikai helyzetben meglehetősen rosszul venné ki magát, ha a meglévő vezetők ellen indulna, illetve mindenki pontosan tudja, hogy a főváros úgysem mer hozzányúlni a status quóhoz?

Ez is lehetséges, de egy évtizedek óta működő társulat esetében az talán a természetes, ha belülről nevelődik ki egy új generáció, ahogy mondjuk Polgár Csaba az Örkényben vagy Székely Kriszta a Katonában. Itt olyan emberekről van szó, akik évtizedek óta együtt dolgoznak, ez az életük, a saját kezükkel építették fel a színházukat. Méltatlan dolog lenne ebbe kívülről, hatalmi szóval belerongyolni.

Ha ezt részben el is fogadjuk, a hazai előadások, és ebben a tekintetben a függetlenek sem kivételek, sokkal óvatosabbak, kényelmesebbek, mint akárcsak a határon túli magyar előadások. Úgy tűnik, valaminek mégiscsak kellene történnie nálunk, ami nem történik meg.

Ami a függetleneket illeti, én egy robbanás közeli állapotot érzek, főleg azt követően, hogy elkaszálták a Színműt. A független szféra túltelítetté vált: a működési támogatásoknál ugyanarra a pénzre évről évre egyre több társulat pályázik, és a színházi terek kapcsán is ugyan ez a helyzet. A független terület egyre inkább burjánzik, és ez nem a pályázati struktúrák mentén fog alakulni, hiszen ebben már most is lehetetlen működni. Szerintem színházi, filmes képzések és színházi társulatok fognak felbukkanni minden bozótban.

Balla Richárd a Tárnoki Márk által rendezett Pillangóban (RÉV Színház) / Fotó: Mezősi Kristóf

És mi a helyzet a kőszínházaknál?

Azt látom, hogy a politika nagyon erőteljesen rátelepedett erre a struktúrára, ami egyértelműen káros. Pedig én hiszek a társulatiságban: minőségi munka hosszútávon, folyamatos építkezés mentén könnyebben tud történni.

És hogyan látod a kettő közötti együttműködés lehetőségeit? Már csak azért is kérdezem, mivel a jelenlegi kultúrpolitika a pályázati kiírásokon keresztül egyértelműen a közös munka felé tereli/kényszeríti a függetleneket.

Jó esetben termékenyítően hatnak egymásra.

Azért hallani kevésbé jó esetekről is, amikor egy-egy független csapat mind anyagilag, mind megbecsülés szempontjából rosszul jár, és a tagok végül rossz szájízzel jönnek ki a közös munkából.

Az biztos, hogy a kőszínházak üzemszerűsége be tud hozni olyan problémákat, amelyek nem az adott produkció problémái. De például egy meghívott rendező képes lehet rá, hogy kizökkentse a színészeket a megszokott modellből, és ez nagyon jól sülhet el. Mindenki arra vágyik, ami nincs meg neki. Az FAQ-s vagy független színészek példáját tudom mondani, akik közül többen is szeretnének „rendes szerepeket” játszani, amire függetlenként, éppen az említett esztétikai korlátok miatt nincsen lehetőségük. Mert bármennyire is lehet élvezni a saját anyagokat és az improvizációkat, azért mégiscsak azért lettek színészek, hogy a drámairodalom nagy szerepeit is eljátsszák. Az idő pedig folyik ki a kezükből. Ahogy fordítva, egy kőszínházban dolgozó színész számára is üdítően tud hatni szinte a nulláról, együtt létrehozni egy előadást.

Hogyan látod a saját jövődet?

Mondok egy optimista verziót, ami független mindentől, például a világjárványtól: azt remélem, hogy egy darabig még folytatódni fog számomra a szabadúszás. Nagyon élvezem, hogy különböző helyeken rendezhetek, és nagyszerű színészekkel találkozhatok. A helyzetek és a kihívások változatossága mellett arra is vágyom, hogy egy-egy helyen több alkalommal is dolgozhassak. Az említett hosszabb távú építkezés, illetve a megszerzett helyi tapasztalatok hasznosítása miatt talán így lehet jelentősebb fejlődést elérni.

És mit gondolsz a színház, illetve a kultúra jövőjéről?

Nem tudom… Az jól látszott a karantén alatt, hogy a kultúrára, azon belül is a színházra, nagy szükség van. Minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb.

2022. április

Az interjút Török Ákos készítette.

 

^[i] A Kerekasztal Színház Magyarország első színházi nevelési társulata. Kaposi László alapította.

^[ii] A Piceszínház vezetését végül Sztarenki Pál kapta meg egy olyan koncepcióval, amely gyakorlatilag a korábbi működést folytatja, csak jobban. Mellette Horváth János Antal és Komáromi György is sokkal innovatívabb, fiatal alkotókat bevonó koncepcióval pályázott.

^[iii] A Színházi törvény 2020-as módosítása következtében kialakult kényszerhelyzetben a Főváros az Örkény Színház, a Radnóti Színház, a budapesti Katona és a Trafó költségvetési támogatását tudta/akarta átvállalni, így ezek felett maradtak döntési jogkörei. A vidéki önkormányzatok közül semelyik sem tudta/akarta ezeket a plusz költségeket bevállalni, így minden más színház esetén lényegi kérdésekben a kormány dönt.

^[iv] Máté Gábor jelenleg 66 éves, Mácsai Pál (Örkény Színház) 60, Kováts Adél (Radnóti Színház) 1962-ben született, Rudolf Péter (Vígszínház) pedig 62 esztendősen lett színházigazgató. Összehasonlításképpen: Horvai István 48, Marton László 42 évesen állt a Vígszínház élére, Székely Gábor 28 évesen lett a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatója, majd 38 évesen kapta meg a lehetőséget, hogy a budapesti Katonát vezesse, ahol később a 46 esztendős Zsámbéki Gábor váltotta őt.