Beszélgetés Guelmino Sándorral

Ha valaki, hacsak tényleg nem ritka zseni, azt gondolja magáról, hogy tökéletes, és nincsenek önmagával szemben sohasem kétségei, hát, tudod, szerintem az egyenlő a művész halálával.

Guelmino Sándor meghatározása szerint a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház mostani évada „eléggé kísérletező”, ezért kifejezetten jól jön bele a szórakoztató, kicsit talán bulvár ízű Amadeus. Kíváncsiak voltunk rá, hogy mi más szólt még a népszerű Peter Shaffer-darab bemutatása mellett.

A sok közül mi volt a legfőbb oka annak, hogy éppen most éppen az Amadeust tűztétek műsorra?

A darabról évek óta beszélünk Crespo Rodrigóval (a tatabányai Jászai Mari Színház, Népház igazgatója – a szerk. megj.) Már nem emlékszem, hogy végül is miért nem mutattuk be, de újra és újra előkerült a téma. Aztán tavaly rendeztem a kaposvári egyetem negyedéves színészhallgatóinak egy vizsgaelőadást. Sok tehetséges fiatalt megismertem ott, köztük egy olyat is, akivel feltétlenül szerettünk volna a továbbiakban is együtt dolgozni. Így került hozzánk Csabai Csongor, aki ötödik évfolyamosként nálunk végzi a szakmai gyakorlatát. Rodrigo is látta a vizsgaelőadást, meggyőződhetett róla, hogy igen tehetséges, képességes a srác. Nagy felelősség egy tehetséges főiskolás! Hogy ne terheld túl, de ne csak statisztaszerepeket ossz rá…

Crespo Rodrigo és Guelmino Sándor az Amadeus olvasópróbáján / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Amikor a színházhoz hívtátok szakmai gyakorlatra, már motoszkált hátul, a kisagyatokban, hogy ő lehetne Mozart?

Akkor még nem, de amikor elkezdtük tervezni a következő évadot, már azon tűnődtem, hogy kéne találni neki egy olyan feladatot, amelyben igazán meg tudja mutatni az oroszlánkörmeit. És akkor megnéztem az Örkény István Színházban a 33 álom című előadást, és ott villant be nekem, hogy ha egy fekete-fehér díszletem lenne, amely kicsit olyan, mint egy zongorabillentyűzet, és ha egy ilyenben különböző nyílásokon át jelennének meg a szereplők, mindez jól illene az Amadeushoz. Olyan Amadeus-előadást ugyanis még nem láttam, amely kvázi a zene univerzumában játszódik, amelyben az egész tér, minden tárgy zenél, ha Mozart hozzáér. És összeért a két dolog: beugrott, hogy a Csongornak ez a szerep micsoda bemutatkozási lehetőség lenne.

Mennyire fontos, hogy a Mozartot alakító színésznek jó zenei képességei legyenek, pláne ha a díszletből is zenét kell fakasztania?

Szerintem nagyon fontos. Csomó jelenetben a zenének kitüntetett szerepe van, ha több időnk van, rá is veszem Csongort, hogy tanuljon meg rendesebben zongorázni, mert kicsit zavart, hogy nem ő játszik, hanem felvételről szól a zongorajáték.

Ebben kicsit vitatkoznék veled, ha megengeded. Engem ugyanis kicsit sem zavart, hogy nem Csongor játszik (jól játszotta el, hogy ő játszik), viszont sokkal jobban zavart volna, ha a zseniális, sokszor könnyed, játékos zenerészletek közepes, urambocsá’ nem professzionális színvonalon csendültek volna fel. Viszont egy óvatos kritikai megjegyzésem is van: a díszlet, a tárgyak játékos zenéléséből többet is elviseltem volna, akár az irrealitás, az abszurd felé is elmozdulva.

Amadeus / Csabai Csongor és Crespo Rodrigo / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Én is szerettem volna többet, de hatalmas munka hat és fél hét alatt színpadra vinni egy ilyen előadást. Egyszerűen idő és kapacitás se nagyon volt rá. De az is igaz, hogy nem akartam nagyon felborítani a két alak közötti egyensúlyt. A darab ráadásul Salieri szemszögéből láttatja az eseményeket, tehát már az is pici „csalás”, hogy olyan jelenetek is belekerültek az előadásba, amelyekben Salieri nem is szerepel, nem is tudhatott a bennük történtekről. Ha túldomborítjuk Mozart zsenialitását, ha sokkal több rész szól Mozartról, akkor felborul ez az egyensúly, amely alapja az egész darabnak. Másrészről meg eleve felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet eljátszani azt, hogy valaki zseni. Hogy lehet színpadon megmutatni a zsenialitást? Egyáltalán nem biztos, hogy egy zenei zsenit csak zseniális zenéléssel lehet eljátszani. Több olyan Amadeus-előadást láttam, amelyben arra helyezték a hangsúlyt, hogy egy zseni mennyire összeférhetetlen, kibírhatatlan, egoista stb. Engem nem ez érdekelt. Volt egy emberem, aki nagyon érdekes személyiség, és belőle, Csongorból akartam kiindulni. Például tudtam róla, hogy mozgásban nagyon ügyes. Ő nem titkolja el, nyilatkozta is, hogy gyerekkorában ADHD-t diagnosztizáltak nála, ami, ugye, egy túlmozgásos, hiperaktív állapot… Egyébként az író, Peter Shaffer is a legelején így jellemzi Mozartot. Ez nagyfokú megfeleléskényszerrel és kitaszítottság-érzéssel is jár. Ebből a szempontból kezdtem megfigyelni Mozartot, nem az egoizmusa, nárcisztikussága érdekelt. Erre és Csongor ügyes színpadi mozgására akartam építeni, ezekkel akartam megmutatni, milyen számomra Mozart mint ember, és láttatni azt, milyen lehet, amikor egy zseni mindenből ihletet tud meríteni.

Azt gondolom, ez jól sikerült. És a legjobb értelmében mondom, hogy ez mostanság trend is a kortárs színpadon, hogy főleg fiatal színészek teljes testtel bejátsszák a teret, kirobbanó dinamikával akcióznak. A te Amadeusodat tehát nem kis mértékben Csabai Csongor ihlette. De mi van Salierivel? Ő már régóta készenlétben várta a Mozartja eljövetelét?

Amadeus / Crespo Rodrigo, Urbán-Szabó Fanni és Csabai Csongor / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Nem. Számomra a kezdetektől fontos tény, hogy Mozart és Salieri között nem volt nagy korkülönbség, csupán úgy kb. tíz év. Nem tetszettek azok az előadások, amelyekben Salierit idősebb színészek játszották, mert szerintem ez a darab akkor működik, ha a konfliktus két életerős ember között alakul ki. A társulatban többen nyugodtan vindikálhatták volna maguknak a jogot, hogy eljátsszák Salierit, sőt, azt is tudom, hogy az egyik színészünknek ez konkrétan a szerepálma. De erre a szerepre most a legfiatalabb és legjátékosabb színészünk szerintem egyértelműen Crespo Rodrigo. Semmiképpen sem olyan színészt akartam, aki már a legérettebb korán túl van, hanem olyat, aki – hasonlóan a darabbéli Salierihez – éppen az előtt a küszöb előtt áll, amelynek átlépésével a legjobb, legismertebb stb. lehet. Ez abszolút az én döntésem, és nagyon örülök neki, mert Rodi nagy ambíciókkal vágott bele a munkába, és rögtön egyfajta önvallomásként közelítette meg a szerepet.

Én is nagyon jónak láttam, az első pillanattól kezdve végig hitelesen mutatja meg a tépelődő, önmarcangoló figurát, nagyon jól vele lehet menni, az ember nem tudja tőle távol tartani magát, hanem beleéli magát a helyzetébe, vele együtt spekulál. Mindemellett kétes dicsőség, ha valaki önvallomásként mutat meg egy ilyen alakot (most persze nem is kicsit ironizálok).

Annyiban önvallomás, hogy Rodrigo is vívódó, tépelődő alkat, sokszor elégedetlen magával. Ha valaki, hacsak tényleg nem ritka zseni, azt gondolja magáról, hogy tökéletes, és nincsenek önmagával szemben sohasem kétségei, hát, tudod, szerintem az egyenlő a művész halálával. Hogy Rodrigo az életben mennyire nem Salieri, ahhoz látnod kellett volna, hogy próbált, játszott együtt a fiatalokkal. Ugyanazt élhette át, amit én is Kaposváron, amikor rendeztem őket. Ezeknek a fiataloknak – Csongor mellett Urbán-Szabó Fanni játssza Constanze-ot, Német Klára pedig az Operaénekesnőt – csillog a szemük, tehetségesek, energikusak, Rodrigo is megfiatalodott közöttük. Én is állandóan tele vagyok kétséggel, de rendezőként az a feladatom, hogy megerősítsem a színészek önbizalmát.

Amadeus / Honti György és Király Attila / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Szerintem ez is jól sikerült, és itt kihangsúlyoznám, hogy bár ez egyértelműen kétpólusú darab, két kiemelkedő főszereplővel, de a rendezésedben hihetetlenül fontos és sok munka hárul a társulat azon tagjaira is, akik sokszor több szerepben is ide-oda ugrálva, lényegében megcsinálják az előadást a főszereplők mellett-mögött. Az egészen fiatalok mellett öröm látni a társulat különböző generációinak képviselőit is, jobbnál jobb alakításokban.

Én ezért nagyon büszke vagyok a társulatra, és tegyük hozzá, hogy azon vagyunk, hogy legközelebb azok kapjanak főszerepet, akik most esetleg a háttérben tettek meg minden a sikerért.

A színészek mellett az előadás fontos „találmánya” a forgó-mozgó díszlet a változó terekkel, amely a zongorabillentyűk mellett arénát, küzdőteret, görög színházat, sorstragédiák helyszínét idézi meg…

Igen, meg általában is a színházat. A darab nem egy jelenete konkrétan színházban játszódik, és a kor stílusa, érintkezés- és viselkedésmódja is, főleg a mából nézve, olyan színházias. És ez az, amibe Mozart sokszor nem tud, vagy nem akar beilleszkedni.

Ha már színház, akár klasszikus görög, akár mai kortárs, aktuálisnak kell lennie, a máról és rólam, a nézőről kell szólnia. Ahogy ez Tatabányán jó ideje koncepció is: legyen az előadás viszonylag könnyen fogyasztható, szórakoztasson is, de mindemellett legyen mélysége, gondolatisága, aktualitása is. Mit üzen ez a történet a mában? Mert ez a Salieri egy dologban nagyon különbözik korunk érdemtelenül, tehetség nélkül pozícióhoz, befolyáshoz, pénzhez jutó középszerű törtetőitől. Salieri tudniillik felismeri a zsenit, ez a tragédiája, míg a mai hasonmásaiknak a legtöbbször fogalmuk sincs még a minőségről sem, és egyszerűen simán elhitetik magukkal, hogy ők maguk zsenik…

Amadeus / Kardos Róbert és Csabai Csongor / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Hát, ez igencsak sokrétű, szerteágazó kérdés. Egyrészt valóban, akik ma elgáncsolnak, tönkretesznek embereket, mintha nem is féltékenységből tennék, hanem egyszerűen önzésből, és azért, mert megtehetik. Nem tudom, régen hogy volt ez. Salieri felismeri a minőséget, ettől szenved, ezért van lelkifurdalása, ezért emberi az alakja, így válhat érdekes színpadi jelenséggé. Én nagyon rámentem arra, hogy a nézőt az ő sorsa, helyzete is megérintse, ez nem sikerülhetne, ha egy egyszerű, tehetségtelen középszerű alak lenne. Sok olyan Amadeus-előadást láttam, amelyben Mozart elviselhetetlenül nárcisztikus volt, Salieri pedig velejéig gonosz, és a végén már egy kicsit sem érdekelt, hogy mit szenvednek össze. Ez a darab abból a szempontból nagyon jól ki van találva, hogy mindkét hőse felkelti az emberben a rokonszenvet, az együttérzést, ezáltal el lehet jutni a katarzisig. Lehet, hogy ez így egy kicsit bulvár ízű, de amúgy meg eléggé „kísérletező” az évadunk, bemutattuk a Részegeket, a Polgárkukkantót, a Jógyerekek képeskönyvét, és most készülünk a Kasimir és Karoline-re. Hogy mit üzen az Amadeus a mának? Például vannak benne nekem nagyon fontos mondatok. Ilyen az, amikor Salieri az elején felteszi a kérdést, hogy ugyan tény, hogy a saját korában a zeneszerzők/művészek szolgák voltak, de a nézők korában nem ugyanez a helyzet? Ráadásul a jelenkor művészei hozzájuk képest vajon milyen színvonalon örökítik meg azokat, akiket hivatalosan nem szolgálnak? Az tény, hogy az a jelenség, hogy a művészvilágban egy hatalommal bíró ember tönkre teheti a konkurens kollégája életét, hát, ez kétségtelenül kelthet az emberben a mára nézve némi asszociációkat, de nekem ebben az előadásban nem ez volt a fontos. Hanem inkább az, hogy végigvigyem látványosan, átélhetően a történetet, és azoknak az önmagunkkal szembeni kételyeknek a működését mutassam meg, amelyekről már beszéltünk. Szóval, nem akartam túlontúl áthallásos üzeneteket direkt belevinni.

Akár mélyre hatolón, akár kicsit felszínesen, szórakoztatón történik, az nagyon fontos, hogy egy előadásban találjunk olyasmit, amiben önmagunkra ismerhetünk. Szerintem majdnem mindenki emlékszik az életében legalább egy rövidebb-hosszabb korszakra, amikor fantáziált arról, hogy milyen lehet zseninek lenni, és az is igaz, hogy mindannyiunkban van egy adag Salieri. Most megprovokállak. Te mit tennél ma, ha olyan helyzetbe kerülnél, mint Salieri? Hogy egyszer csak megjelenik egy nyikhaj, és mindent, amire vágytál, amit addig felépítettél, elértél, egyszerűen lenullázza?

Amadeus / Németh Klára és Crespo Rodrigo / Fotó: Sipos Zoltán / Jászai Mari Színház, Népház

Hát, igen. Ez a darab nem a művészekről, az ő köldöknézésükről szól, hanem mindenkiről. Salieri az utolsó monológjában el is mondja, hogy ez a történet minden olyan emberről szól, aki vágyik valamire, de az Isten valamiért nem adja meg neki azt, nem ad hozzá képességeket. Tehát, mondhatjuk, hogy az előadás úgy kb. az emberiség 99 százalékáról szól. Például arról is, hogyan kell feldolgoznunk az ilyen helyzeteket, mit kell kezdenünk például az irigységgel. Hogy a provokatív kérdésedre is válaszoljak… Nekem nagy fordulópont volt az életemben, amikor ráéreztem, hogy rendezőként a színházi létezésem legfontosabb dolga az, hogy másokból kihozzam a legjobbat. A legfontosabb nekem a színészek visszajelzése. Ezáltal nem nagyon tudok Salieri-helyzetbe kerülni. És most már abba a korba kerültem, hogy átadhatok valamit a fiataloknak is. Nagyon örülök, amikor a színészeim egy próbafolyamat végén már többet tudnak a szerepükről, mint én. Nekem az a dolgom, hogy embereket felemeljek, nem az, hogy letiporjam őket.

A válasz: (nagyon) helyes. És a te szádból teljesen hiteles is, azt hiszem, a szakmában senki nem kérdőjelezi meg azt, amit elmondtál magadról. De a lényeget kicsit megkerülted. Mert azáltal, hogy te rendezőként adsz az embereknek, magadat is gazdagítod, felemeled, több leszel, mert jól végzed a dolgod, nem kevesebb. Tőled így nem vesz el senki semmit. De Salieri és Mozart esetében az a kérdés, hogy ha Salieri nem akadályozza meg, és Mozart kerül a helyére, akkor mindent elveszt, az egész addigi és további életét. Ha nekem is feltennék ezt a kérdést, elsőre, igen őszintén valószínűleg azt válaszolnám, hogy nem tudom, mit tennék Salieri helyében. Aztán elmondanám, hogy kis megszakításokkal folyamatosan ezen töprengek, mióta láttam az előadásotokat. Azt hiszem, színház ennél többet alig adhat.

Ezzel abszolút egyetértek, és örülök, ha nálad az Amadeusnál ez így működik.

 

Az interjút Kutszegi Csaba készítette.

2023. március 16.