Gáspár-Singer Anna: Mindenki a kultúráért

Művház – a Szakkör színházi sorozata

A rendezők, folytatva a tavaly népszerűvé vált, és a YouTube-csatornán újranézhető Gondnokság (színházi sitecom-sorozat a Katona József Színház Sufnijában) hagyományait, most is egy havonta új részekkel jelentkező, elsősorban színészi improvizációra épülő sorozatot kívánnak bemutatni...



Stadionépítés, kifröccsenő vér és kiviszörp, emberi csontok, szociohorror. Így lehetne röviden összefoglalni a Szakkör színházi sitcom-sorozatának legelső részét, amelynek színhelye egy vidéki művelődési ház, valahol Magyarországon. Tipikus helyszín, még tipikusabb szereplők és mára már retrónak tekintett tárgyakkal berendezett játéktér: lambéria, ócska bútorok, kiselejtezett technikai felszerelés, egy, a nyolcvanas évekből itt felejtett Yamaha szintetizátor, kockás viaszosvászon terítő, kiégett, frusztrált mindenes-főszervező, vegetáló programok. És mindehhez még valami nyomasztó, paradox érzés is társul, miszerint itt mindenki a kultúráért él s dolgozik.
A történet szerint Kopjás határában éppen sportpályát építenek, ezzel egy időben pedig a városi kultúrházban a megnyitó apropójából írt, Dózsa György idejében játszódó történelmi rockopera ünnepélyes bemutatójára készülnek. A próba „színház a színházban" dramaturgiai fordulatát tekintve, a Művháznak keresve sem találhattak volna jobb helyszínt, mint a Jurányi Inkubátorházat, amely „többfunkciós" ugyan, de mégiscsak művelődési ház, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Egyfelől téma és helyszín ilyetén egyezése mindenképpen szerencsés, hiszen kölcsönöz az előadásnak valamifajta hiperrealisztikus hangulatot, másfelől viszont a nézőnek a hely sajátosságai (elsősorban a színházterem szerény befogadóképessége) miatt a fullasztó levegőtlenséggel is meg kell küzdenie az egyórás játékidő alatt. Ez pedig még tovább fokozza a mintha élményt; az illúzió gyakorlatilag tapinthatóvá válik, a közönség együtt nevet, izzad, lélegzik.
A darab első fele életképszerű jelenetekből épül fel, amelyeket pont annyira lehet és érdemes komolyan venni, mint a körülöttünk lévő világot. Merthogy mindaz, amit látunk, nevetséges, ugyanakkor végtelenül lehangoló is egyben, habár a közönség reakcióiból ítélve, inkább az előbbi érzés a domináns. Az események radikális fordulata a második részben akkor következik be, amikor az építkezésen kiásott csontokat a közelben dolgozó régész a művelődési házba viszi, mert ettől kezdve a múlt már nem csupán fikció, avagy színpadon megjelenítendő történelem, hanem a jelennel szorosan összefonódva, valóságos és tragikusan (ir)reális jelenséggé lesz. Az alkotók optikája mindeközben elsősorban arra fókuszál, amit az adott hellyel és a szereplőkkel kapcsolatosan tudni érdemes, a külvilágra csak az egymással folytatott párbeszédeikben történik utalás. A néző mintegy aktív szemlélődőjévé válva a színpadi eseményeknek, a kultúrház dolgozóival együtt nézheti meg például az építkezésről szóló kisfilmet, asszisztálhatja végig a próbafolyamatot (amelyben a Tamási Zoltán által játszott Bandi, a mindenes megpróbálja instruálni a többieket), és nem utolsósorban feltérképezheti a karakterek közötti viszonyokat.

müvhaz1Vajda Milán, Schruff Milán, Tamási Zoltán és Mészáros Piroska / fotók: Dömölky Dániel


A rendezők, folytatva a tavaly népszerűvé vált, és a YouTube-csatornán újranézhető Gondnokság (színházi sitecom-sorozat a Katona József Színház Sufnijában) hagyományait, most is egy havonta új részekkel jelentkező, elsősorban színészi improvizációra épülő sorozatot kívánnak bemutatni, amelyben a tömegkultúra és a trash elemei a jelenkor magyar valóságából kiragadott eseményekkel keveredve, szürreális és groteszk végeredménnyel kecsegtetnek. Az így létrejövő, részben a folytatásos szappanoperák kellékeivel, részben a színház eszközeivel operáló műfajba Dömötör András és Kovács Dániel napi aktualitásokat, híreket is beleépít. A színészek mozgástere, ahogyan korábban a Gondnokság esetében, úgy most is nagyobb, mint amikor előre megírt szövegekkel kell dolgozniuk, ráadásul a koncepciónak megfelelően a próbafolyamat is lerövidül. Egy-egy előadás két-három nap alatt készül majd el, ezért – ahogyan az sejthető – nem annyira az egyes karakterek kidolgozására, hanem sokkal inkább azok külvilágra adott friss reakcióira kerül a hangsúly, mint ahogy ez most, a legelső alkalommal is történt.
Az előszeretettel használt klisék, a folyamatos közéleti (pályázatok érvénytelenítése, 8:1, Nemzeti Színház), illetőleg áthallásos politikai utalások („Hogy a faszba lenne egyenlőség, amikor a Robin Hood más faszával veri a csalánt") egyrészt megterhelik, túlhasználttá teszik a darab nyelvezetét, másrészt viszont éppen ebből adódóan az „amatőrre vett" színészi játékkal együtt a valóságot, a néző realitását is sikerrel megjelenítik. A kevert műfajiság mellett mindez azt eredményezi, hogy a „kézi kamerás", kvázi autentikus jelleg miatt a néző időnként még azt is képes elfelejteni, hogy amit lát, az valójában színház.

müvhaz2Tamási Zoltán és Schruff Milán


A jobb napokat látott kopjási művház, ahol már korábban „több híres Gyula is megfordult", többek között Vikidál és Bodrogi is, tulajdonképpen elképesztően banális metaforája a kultúra mai helyzetének. A lepukkant külső belülről nézve még siralmasabb (köz)állapotokat mutat, valahogy úgy, ahogyan a létező vagy éppen mondvacsinált problémák hozzávetőlegesen a fűtéscsövekben meglévő állandó kattogással korrelálnak. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a színpadon megjelenő kép még csak adott helyhez vagy megyéhez sem köthető, a folyamat, azaz a kultúrpolitika egyszerre aggasztó és groteszk mélyrepülése, a bonyolult és tökéletesen működésképtelen hierarchizáltsággal egyetemben ugyanis mindenütt létező, aktuális jelenség. A színpadon a kisszerű, a fennmaradásért és a pozíció, illetve valamiféle személyes autonómia megőrzéséért folytatott játszmák egymás után követik egymást, fontos részét képezik a formálódó történetnek, amely kissé olyan, mint a valóságban egyébként nem létező vidéki kisváros, Kopjás misztikus-horrorisztikus, közéleti panelekkel dolgozó reality-showja. Ahhoz, hogy a néző nevetni tudjon a különböző szakkörök időbeosztása körüli mizérián, az előtérben ad hoc kialakított televíziós stúdió reklámtevékenységén vagy a büfé üdítőital-kínálatán (sűrű, ragacsos neon zöld kiviszörp, tisztán), nem kell, hogy bennfentes legyen; az előadás által használt sémák és motívumok még akkor is ismerősöknek tűnnek, ha az ember történetesen még soha nem járt vidéken, pláne művelődési házban.
A kerettörténet egyfelől adott: egy pontosan körülhatárolt közösségről szól, arról, hogyan bolygatja fel az itt élők hétköznapjait egyik napról a másikra a sportpálya építése közben talált régi sírok feltárása, másfelől viszont mindez nem más, mint egy nagyszabású kísérlet, ha úgy tetszik, játék az egymásnak látszólag ellentmondó színházi, filmes és televíziós eszközökkel, nem utolsósorban pedig a tömegkultúra jellemző műfajaival, a krimivel és a horrorral. A Művház ezen felül még a szappanopera jellegzetességeit, vagyis mind a (helyzet)komikus, mind a bűnügyi és drámai elemeket, valamint a nyitva hagyott epizód megoldását is magába olvasztja, s mindez megfelelő alapanyagnak bizonyul ahhoz, hogy egy realisztikusságában is abszurd életképből egyszerre szürreális thriller, avagy horrorsorozat kerekedjen. Az emberi maradványok kiforgatásával és a koponyák összegyűjtésével kezdődő történeti szállal azonban a darab a valóságos elemeket, illetve magát e keverék műfajt is egyfajta ironikus keretbe helyezi. Ez utóbbi lényeges eszközei azok az időről időre felbukkanó párhuzamok, amelyek a régi színházi közhelyhez hasonlóan (ha egy pisztoly megjelenik, akkor az előbb vagy utóbb el is fog sülni) fokozatosan bontják ki az ún. „baljós jeleket". Erre lehet példa többek között az állandóan padlóra ömlő folyadék, és később – hasonló kontextusban – a vér megjelenítése és szerepe, továbbá az építkezéssel kapcsolatos, videóra rögzített negatív vélemény („nem kellene azokat a sírokat bolygatni"), ami végül a központi szereplő, Bandi, a szereplők számára egyelőre érthetetlen halálában éri el tetőpontját.
A szappanoperák eszköztárából kölcsönzött, függőben hagyott cselekmény, leszámítva a figyelem fenntartásával kapcsolatos alkotói koncepciókat, a nézőben egyszerre több kérdést is felvethet. Nem tudni például, hogy a sorozat következő részében hogyan alakulnak majd a szereplők közötti viszonyok, ahogyan azt sem, hogy milyen új eszközökkel, klisékkel egészül ki az immáron a thriller és a horror határán egyensúlyozó történet. De ennél is lényegesebb kérdés, hogy az önjelölt mindenes halála után, hozzá hasonlóan a Művház is kileheli-e a lelkét, avagy képes-e tovább működni? Nemsokára tudni fogjuk a választ.

Művház

Rendezőasszisztens: Varga Brigitta. Látvány: Kálmán Eszter. Dramaturg: Laboda Kornél. Zene: Keresztes Gábor, Futó Balázs. Videó: Kolozsváry Bálint. Rendezők: Dömötör András, Kovács Dániel.
Szereplő(k): Szamosi Zsófia, Mészáros Piroska, Vajda Milán, Schruff Milán, Szilágyi Csenge, Stefanovics Angéla, Makranczi Zalán, Tamási Zoltán.

Jurányi Inkubátorház, 2013. október 25.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu