Kemény Lili: Az orosz barát / Örkény István Színház /

…indokolatlanul és logikátlanul túlírt szöveg, amelynek tekintélyes részét – legalábbis úgy látszik – még csak meg sem kísérelték színpadi helyzetbe illesztve dramatizálni.

Évtizedek óta többedmagammal rendszeresen lelkesedem a bátor műfaji határátlépésekért, elsősorban kortárstánc- és kortárs színházi előadásokon. De közben azt vallom: különböző műfaji elemekből alkotott komplex színházi nyelven fogalmazott előadást vagy performanszt akkor érdemes színházi vagy színházszerű körülmények között létrehozni, ha az alapvető színházi kritériumoknak megfelel. Persze jogos kérdés, hogy mit tarthatunk ma alapvető színházi kritériumnak, amikor a kortárs művészetek egyik szabálya éppen az, hogy nem lehetnek szabályaik. Engem például kicsit sem zavar, ha egy színházi rendezés azzal csinál színházat, hogy következetesen színház ellen játszik – feltéve, ha az eredmény valóban: színház.

Alapvető színházi kritériumokon tehát kicsit sem művészi-esztétikai szabályokat értek, hanem az emberi együttélés színházban is betartandó közösségi szabályait, például azt, hogy a színészek nem kezdik el tettlegesen abuzálni a nézőket, mondjuk, nem verik agyba-főbe, de még kedélyesen meg sem csiklandozzák őket, ha az nekik kellemetlen. A tettlegesség nélküli verbális, kulturális-művészi agyba-főbe verést sem tolerálom, pedig ha művészileg pukkasztanak vagy provokálnak, azt kifejezetten kedvelem. De szerintem engem az Örkény István Színházban Az orosz barát előadásán nem pukkasztottak vagy provokáltak, hanem szellemileg bántalmaztak: értelmezhető, tetten érhető (kulturális-művészeti) cél és szándék nélkül olyan időtöltést kényszerítettek rám, amilyet én kicsit sem akarnék, nem választanék, sőt. (Ráadásul nézőként még én fizetek érte.)

Csákányi Eszter, Znamenák István, Ficza István és Mácsai Pál

Lehet, sokak nem bántalmazásként élik meg, de nálam kisebbfajta kínzással ér fel, ha masszív és terjedelmes epikus szövegfolyamot nem a magam olvasási szokásai szerint fogadhatok be, hanem kétszer másfél órán át székbe kényszerítve rám zúdítják azt, ráadásul olyan kiállításban és olyan színpadi körülményeket teremtve köré, amelyek kifejezetten gátolják, hogy a szöveg értékeit – a kognitív és/vagy affektív észlelésem révén – megtaláljam. Az orosz barát előadása nem újszerű színházi forma, hanem (ráadásul rosszul sikerült) hájpvadászat, feltűnősködés.

Ha ezek után bárki azt gondolja, hogy valami bajom van az író Kemény Lilivel és a rendező Dohy Balázzsal, az igen nagyot téved. Nemhogy bajom nincs velük, egyenesen a rajongójuk vagyok. Kemény Lili Nem című könyvéről egy korábbi kritikámban azt írtam, hogy „könyvformátumba csomagolt remekbeszabott performansz”, és valóban „minden sorát – még a regénybe formailag nem illeszkedő, elnyújtott, szerkesztetlen részekben is – maradéktalanul élveztem”. Persze, mert akkor és úgy olvastam, amikor és ahogy akartam. Ha megütött benne egy gondolat vagy történés, akár napokig is elmolyoltam rajta, heteken át – persze képletesen – Kemény Lilivel keltem és feküdtem, nem túlzás: vele éltem. E könyvperformanszból nagyon sokat megtudtam a gyerekeim generációjáról, egy sor olyasmit is megértettem, amire addig esélyem sem volt. Élveztem benne valóság és fikció titokban tartott kusza keveredését, a szerző készülő és folyton alakuló egyéb írásműveinek ormótlan betüremkedését a hétköznapokba (és a könyvlapokra), jókat röhögtem, amikor ráismertem élő személyekre vagy azok eltúlzott alakmásaira. A játékba kedvem szerint beszállhattam, hozzátehettem magamat, nem zavart, ha valamiért visszalapoztam, és az újraolvasott részeket már máshogy értelmeztem, elvégre így lehet tanulni a világot.

Hajduk Károly és Nagy Zsolt

Színházi előadást is lehet hasonlóan befogadni, csak ahhoz elkerülhetetlen, hogy akármilyen tartalom akármilyen formával adekvát viszonyt hozzon létre. Mert ott néhány órányi egyszeri alkalom áll rendelkezésre ahhoz, hogy a hitelesség kialakuljon, és a hatás elérje a nézőt. Ha hiteltelenül, direkt eszközökkel próbálják a hatást erősíteni, akkor az elgyengül, elvérzik. A Nemben a főhős személyiségét, érzéseit, gondolkodásmódját (satöbbi) kell megismernem és elfogadnom, amit jó esetben már menetközben magam hitelesítek (vagy sem) a világról megszerzett ismereteimmel. Az orosz barátban a legkülönbözőbb eszközök bevetésével próbálják elhitetni velem, hogy olyan a világ, mint amilyennek ábrázolják. A Nemben hiszek a főhősnek, mert önmagáról mégiscsak saját maga tudhat a legtöbbet, és arról nem vitatkozhatok vele, hogy mikor mit érzett, gondolt; még akkor is neki van igaza, ha rosszul emlékszik. Mivel Az orosz barátban olyan világok mutatkoznak meg, amelyekről csak igen kevés ember birtokolhat értékelhető információt, csupán azért kellene elfogadnom a létezésüket, mert igen határozottan és erőszakosan valóságnak tüntetik fel őket.

Az orosz barát azért teszi különösen próbára a nézőt, mert az opus egy nagy rakás indokolatlanul és logikátlanul túlírt szöveg, amelynek tekintélyes részét – legalábbis úgy látszik – még csak meg sem kísérelték színpadi helyzetbe illesztve dramatizálni. Helyette csak ömlik a folyam, amely köré nem épül színház.

Kerekes Éva

Négy részre, helyszínre tagolódik a két felvonás, amelyeket kicsit erőltetetten közibük rajzolt, halvány cselekményszálak kötnek egybe. Így is kilóg közülük a harmadik, az online egyetemi előadás Covid idején. Az elsőben pályázati pénzekről vitatkoznak filmkurátorok 2000-ben, innen lép tovább egy pénz nélkül maradt pályázó, akit Baskíriában látunk viszont 2010-ben, amint sötét, kormányok közötti alvilági eszközökkel és módszerekkel építi a Magyarországgal közös maffiaállamot. Szünet után a magányos egyetemi tanárnő online előadása következik 2020-ban, majd infernális képeket látunk 2025-ből, amikor is kideríthetetlen szálakkal működtetett, véres terrorista túszejtő akció részleteibe pillanthat be a néző. Két dologban hasonlít egymáshoz a négy kép. Mindegyikben kényszeresen felmondanak a színészek temérdek olyan szöveget, amelyek jelentős részét jobb volna kihúzni, és a másik: mindegyiket kőkemény, nem ritkán trágár beszólásokkal felturbózott aktuális társadalomkritika uralja. Ha ez az utóbbi az előadás tulajdonképpeni célja, akkor nagyon rosszul csinálják, melléfogás az egész. Mert az már mindenek alja volna, ha a politika stílusa, nagyotmondásai és hazugságai a színház részévé válnának, és nem a színház őrizné a normális emberi kultúra kiszáradó, morzsolódó maradványait. A négy jelenettömb közül egyedül a harmadik, a Kerekes Éva által egymaga játszott távóra értékelhető színházilag (bár se innen, se onnan nézve sem könnyű műfaj a monodráma), mert korunkra (sajnos) jellemző, hogy már egyetemi szinten összefonódik, egyenértékűvé válik a mégoly megérdemelten is sikeres populáris meseirodalom és a görög mitológia világa. Ez artisztikus és adekvát kor- és társadalomkritika, ráadásul Kerekes Éva játéka és személyisége színházat varázsol az anyagból.

Dohy Balázs rendezőnek csak őszinte együttérzésemet tudom kifejezni. Pályája elején álló tehetséges (épeszű) rendező egy ilyen felkérésre nyilván nem mond nemet, de hogy vajon kedvére rendezhetett is, arról nézőként sejtésem sem lehet. Talán ha újranézném a Katona József Színház Kamrájában a Biró Zsombor Aurél írta 2031-et, amelyet Dohy rendezett meg imponáló szaktudással, tehetséggel, megint többet tudnék meg színházi világunk belső titkairól. Erről az előadásról írt kritikámban idéztem egyébként Kemény Lili Nemjéből, csakis azért, mert a regény és az előadás (már témájában is) nekem nagyon összebeszélt. De ettől még író és rendező együttműködése nem lesz sikeres. A Nem esetében nagyon díjaztam, hogy az író nem engedte kiadói szerkesztők által megszerkeszteni, meghúzni a regényét, de hasonló, regényszerűen terjengős, ám színpadra szánt drámaszöveggel ugyanezt tenni igen rossz döntés. Persze nem tudhatom, hogy bárki is hozott-e ilyen döntés, de az eredmény határozottan erről beszél.  

Rezes Dominika, Samudovszky Adrián, Józsa Bettina és Szkladányi Andor

Ha megpróbálok választ találni arra, hogy miért kerülhetett színre ez az írásmű az Örkény Színházban, csupa szomorú dolog jut az eszembe. Úgy látszik, korunkban a létezés sajátos módja lett az erőszakos felhájpolás, és az igen összetett, pályára kilőtt Kemény-jelenség száguldó expresszvonata már akkor sem állítható meg, ha a tehetséges lánytestvérek rámennek. Márpedig ennek az olvasható és színházban látható jelei sajnos gyarapodnak. Az ember éppen azt remélné, hogy a kultúra utolsó bástyáiban tevékenykednek még olyan emberek, akik időben felismerik, mikor és mire kell nemet mondani. Legalább nekik nem kéne támogatniuk azt a folyamatot, amelyben a színház a szemünk láttára Sztárbox-ringgé változik. Ahol, ugye, tök mindegy, mennyit találsz, avagy mekkorát buksz, a lényeg, hogy milyen nézettséget vonz a celebek között jól csengő neved.

            

 Kemény Lili: Az orosz barát

Rendező: Dohy Balázs. Konzulens: Sipos Balázs. Dramaturg: Zilahy Z. Anna. Irodalmi szakértő: Hetényi Zsuzsa. Zenei vezető: Szép András. Díszlettervező:

Ágh Márton. Díszlettervező-asszisztens: Ésik Zsófia. Jelmez: Pattanytus Dóra.

Jelmeztervező-asszisztens: Vas Kitti. Szcenikus: Nyegota Krisztián. Mozgás: Téri Gáspár. Fény: Bányai Tamás. Művészetközvetítő. Kabdebon Dominik. Asszisztens: Érdi Ariadne. Ügyelő: Sós Eszter. Súgó: Kanizsay Zita.

Játsszák: Mácsai Pál, Znamenák István, Csákányi Eszter, Ficza István, Hajduk Károly, Rezes Dominika m.v., Nagy Zsolt, Takács Nóra Diána, Kerekes Éva, Novkov Máté, Samudovszky Adrián m.v., Szkladányi Andor m.v., Patkós Márton, Kövesi Zsombor.

Örkény István Színház, 2025. október 23.