Kutszegi Csaba: Nem mese az, felnőtt!

Kollár Árpád: Milyen madár; Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív

A felnőttek döntő többsége nem tiszteli a gyereket, hanem csak hasonlítani szeretne rá. Azt is azért, mert a saját gyermekkori lényét akarja felfedezni és szeretgetni benne.

Boldogult ifjúkoromban pedagógusszakon még azt sulykolták belém, hogy a gyermek nem kisméretű felnőtt, hanem lényét felnőttekétől eltérő, életkor által determinált specifikumok jellemzik. Ez irányú (meg sokféle más irányú) tudásom mára elavult: a gyerekek mostanság ugyanis, mint kutya a vizet, lerázzák magukról az őket gyerekként kezelő idióta gügyögős kommunikációt (vagy még inkább: a kamaszok az ősök vér ciki, leereszkedő jófejkedését), határozott véleményük és tudásuk van az elvileg nem gyerekeknek való dolgokról (is), de mindeközben mégsem kisméretű nagyok, mert – hál' istennek – nem akarnak hasonlítani a felnőttekre. A felnőttek ugyanis egyre kevesebbet értenek meg a világból, a jó dolgokat elrontják, nem magabiztosak, de önteltek, szoronganak, ám másokat kioktatnak, nem versenyeznek, hanem lenyomnak, kiszorítanak, kirekesztenek. A felnőttek nem az okosabbat tisztelik, hanem az erősebbet, de azt sem őszintén, hanem félelemből és számításból teszik. És a felnőttek hazudnak: mást mondanak az utcán meg a villamoson, mint otthon, mást mondanak a felnőtteknek, mint a gyerekeknek. Ha a felnőttek tényleg tisztelnék az okosabbat, sokkal jobban tisztelnék a gyerekeket.
kollar milyenmadarDe a felnőttek döntő többsége nem tiszteli a gyereket, hanem csak hasonlítani szeretne rá. Azt is azért, mert a saját gyermekkori lényét akarja felfedezni és szeretgetni benne. Divat lett a gyerek! Na, nem úgy, hogy megugrott a vállalásuk száma, hanem azért, mert szeretjük a magunkban lakozó gyermeket felfedezni, megismerni. A gyermek- és ifjúsági regények kezdenek valóban családi könyvekké válni, részint azért, mert felnőttkönyvek sok családban már alig találhatók (a szülők egy része még utolsó kulturális reflexből és utolsó forintokból legalább a gyereknek vesz könyvet), másrészt pedig (felmérések is bizonyítják) a kíméletlen életharcban deformálódott és idegkimerült felnőttek egyre inkább vágynak gyermekkoruk romlatlan világára. És ennek emlékét jórészt már csak könyvekben lehet fellelni (meg persze filmekben, dalokban, színházban stb.).
A manapság gyerekeknek (is) írt könyvekben izgalmas kérdés, hogy szerzőjük melyik gyereknek írta: az önmagában éledező egykorinak, vagy a többinek. Már Kollár Árpád Milyen madár című kötete kapcsán elgondolkodtam ezen, Szabó Imola Julianna Kinőtt szív című felnőttmesekönyvét olvasva pedig csak elmélyült a zavarom. Például a Kollár-könyv szerintem legszebb verse, a megyek (40. oldal) egészen biztosan nekem szól (pedig elég rég voltam gyerek), és nem tudom, mit kezdene vele egy öt-hat éves, ha felolvasnám neki: „göröngyös utcákon hajtok a szélben, / a messzi boltba tekerek, hogy jó sokáig tartson, / porba hullik közben a zsebemből az apró, / porba hullik a hétfő, a kedd meg a szerda, / zizeg bennem az élet, mint a zöld legyek, / megyek a boltba én, csak megyek és megyek." Szerintem a képzeletbeli kissrác vershallgató átérezve a főhős helyzetét, az elveszített aprópénz miatt majrézna, én meg újabban állandóan a porba hulló hétfő, kedd meg szerda miatt pánikolok. Persze ezzel máris lekezelem a nálam jó félévszázaddal fiatalabb versfogyasztó kollégát, mert miért is gondolom azt, hogy gyereknek eszébe sem jut a halál. Eszébe jut az, csak még játék neki a napok porba hullása.kinott sziv borito
Szabó Imola Julianna kötetének első részében, a Szélkislány firkantásaiban nem játék a halál: „Apa tegnap meghalt. Állítólag sokan teszik, hallottam valami slamisztikáról, ami szerint nagyon sokan. De ő nem sokan volt." (A slamisztika nem elírás; nyilván a slamasztika, a statisztika és a misztika sajátos szóelegye.) A felfoghatatlan esemény okozta bánat kihordásának szebb allegóriájával ritkán lehet találkozni: „A gyöngyhalászok belénk merülnek. Megkeresik a fájdalmat, ami olyan kemény és kerek, mint a gyöngy. [...] Az én gyöngyhalászom nem túl ügyes. Már hetek óta keresi a gyöngyöt. Talán olyan mélyen van, hogy nem látja, mert nem vitt szemüveget?" A felnőttmesekönyv: gyermekien ártatlan lélek hányadtatása az élet közönyös paraméterei között, ha úgy tetszik, esélytelen bolyongás a Lét és Semmi között. Szabó két hőse nem tipikus gyermekhős. Az egyik kisgyerekként veszíti el az apját, a másik, a második részben, a Zsilike kabátjában kisgyerekként megvakul. Az igazságot arról, hogy az élet mekkora igazságtalanságokkal van teli, elgügyögni nem lehet. Mégis azt gondolom, hogy a Kinőtt szív alapvetően felnőtteknek szól. Viszont tragédiát átélt gyerekeknek többet adhat bármilyen terápiánál.
Kollár Árpád könyvének vannak vidámabb lapjai is. Az egyiken például az ez az egyik hülyevers olvasható, az ezt követő másikon pedig az ez a másik hülyevers. Magabiztosan feltételezem, hogy e két költeményben a már felnőtt költő belső gyermeklénye a mai (örök?), mondjuk, kisiskolás korú gyerekek lelkével randevúzik empatikusan, legalábbis a magam praxisából határozottan emlékszem, hogy alsó tagozatban mennyire szerettünk hasonló hülyeverseket gyártani, és közben talán sejtettük is: ennél frappánsabban semmivel nem tudjuk elmondani a véleményünket a világról. (Zárójelben megjegyzem, hogy e sajátos esztétikai aspektus a felnőttek világában manapság reneszánszát éli: igen sok kortárs műalkotás is leginkább alkotóit szórakoztató belterjes hülyéskedés, persze ettől még, vagy éppen ezért, ugyanúgy szeretjük őket, mint a gyermekeinket. Ebből következik: a kortárs művészet elégtelen támogatása ugyanolyan hiba és/vagy hülyeség, mint az, hogy nem tiszteljük a gyerekeket.)
A Milyen madár dizájnja is gyönyörű, kedves, szeretnivaló és barátságos (illusztrátor: Nagy Norbert), de a Kinőtt szívé még rajta is túltesz. Közhely, de ez utóbbi, Maros Krisztina által illusztrált könyv összes lapját (képpel, szöveggel) nagyban kiállítanám egy múzeumi helyiségben, és napestig bámulnám, hogy az emberek a csodájára járnak. A Kinőtt szív hatása komplex. Olvasva-nézegetve valósággal beszippant magába, egy olyan, titkokkal teli világba, amelyről már majdnem elfeledkeztem, pedig emlékei folyton-folyvást felsejlenek bennem (is). A Kinőtt szív nekem szól, rólam. A Szélkislány és Zsilike én vagyok. És mindenki más is – gyerek, felnőtt –, aki bajba kerül, aki tudni akar a világról, aki rácsodálkozik e furcsa, titokzatos valamire, a létre.

Végül három idézet, három „mesekönyvből":

„anya, mi lesz a macimmal, hogyha meghalok, / velem jöhet vagy egy másik kislánnyal alszik, / és a biciklim majd nélkülem gurul tovább, / és zöld lesz vagy átfestik, ha már nem kell nekem, / és öreg leszek, mint a tata vagy még gyerek.
és mi lesz a hóval, az is hullik tovább, / és kik hógolyóznak az utcán, ha én nem leszek, / és tényleg nem leszek, vagy leszek valahol, / és hol lesz az a valahol, ahol nem leszek, / és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek."
(Kollár Árpád: mi lesz a hóval; In: Milyen madár)

„Ma rákötöztem Mandulát egy lufi madzagjára és felengedtem a magas felhőkhöz. Apának, hogy ne legyen egyedül. Mandula megígérte, hogy ha megérkezik hozzá, akkor az lesz az első, hogy megmondja neki, szeretem. És megszámolják majd minden este az ég sarkait, hogy szépeket álmodjanak mindketten."
(Szabó Ilona Julianna: Szélkislány firkantásai; részlet; In: Kinőtt szív)

„Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény gyerek, nem volt annak se apja, se anyja, mind meghaltak, nem volt annak senkije a világon. Mind meghaltak, ő meg útnak indult, s kereste őket éjjel-nappal. És mert a földön egy árva lelket sem talált többé, hát föl akart menni az égbe, s a hold olyan barátságosan pislogott le rá. És ahogy végre odaért a holdhoz, hát látja, tisztára reves fa az egész. S ekkor továbbment a naphoz, s ahogy oda ér, látja, hogy nem más, csak egy elhervadt napraforgóvirág. Aztán ahogy a csillagokhoz ért, csupa arany legyecske volt, oda voltak tűzdelve, mintha tövisszúró gébics tűzdelte volna őket a kökénybokorra. És amikor újra vissza akart menni a földre, a föld se volt már más, mint egy felborult fazék. Akkor aztán igazán egyes-egyedül volt, és leült, és elkezdett keservesen sírni, és még most is ott ül, és még most is egyes-egyedül van."
Georg Büchner: Woyzeck; részlet; Thurzó Gábor fordítása)

Büchner a Woyzecket 1836-37-ben, huszonhárom éves korában írta. „Nem mese az, gyermek."

2015. szeptember 23.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu