Lee Hall – Elton John: Billy Elliot – a musical

A Billy Elliot színváltásai, világításai, díszletei, szereplőmozgásai remélhetően termékeny hatással lesznek a sokkal lassabb, komótosabb, méltóságteljesebb (szóval: konzervatívabb) operaelőadásokra.

Mindenekelőtt oldjuk fel a címben jelzett (látszólagos) önellentmondást. Annak a – 2005 óta világsikerű – musicalnek, amelynek 2016. július végén volt a hazai premierje, egyúttal a Magyar Állami Operaház debütálása is volt a musical műfajában. És rögtön tegyük hozzá: mindkét bemutatkozás sikeres volt.

Fotók: Rákossy Péter

Az angolszász eredetű modern musical immár több mint harminc éves múltra tekinthet vissza Magyarországon, ugyanis a Macskákat 1983-ban mutatta be az akkori Madách Színház Szirtes Tamás rendezésében, Seregi László koreográfiájával. S persze azóta sok más, világsiker-előzményű darabot. Az Operettszínház is kedvet kapott a musical műfajához, és ott is több mint másfél évtizedes múlt van már mögötte. Az egyáltalán nem poros operett (mert újra és újra leporolják) akárhogy csűrjük-csavarjuk: afféle XIX. századi régiség, amely azért mégiscsak „királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák” életéről szól, a kuriozitáson kívül nem sokat képes mondani az utóbbi fél évszázadban a mai közönség újabb és újabb nemzedékeinek. A musical viszont rólunk, köznapi emberekről szól.
Őszintén szólva, nem tudok olyan – világsikerű – operettről, amely nagyvárosi fiatal bandák harcáról, női börtönök gyilkosairól, bányászváros sztrájkjáról és sztrájktörőiről mesélne. Vagyis a musical mint műfaj nemcsak a fülbemászó daloknak, a látványos táncoknak és jelmezeknek köszönheti a sikereit (mert effélék az operettben is vannak), hanem annak is, hogy közelebb áll azokhoz, akik a nézőtéren ülnek.

Márpedig az ott ülők közül sokan láthatták a 2000-ben nagy sikerrel bemutatott hasonló című (Billy Elliot) filmet, amelynek forgatókönyvíróját nem kisebb sikerember vette rá a film sikerét követően a musical szövegkönyvének megírására, mint Elton John. Aki akkor már nemcsak világhírű zeneszerző és előadóművész volt (harminc évvel az első, és rögtön a toplisták élére kerülő lemezét követően), hanem évek óta lovag is: Knight Bachelor. Lehet egy ilyen ember felkérésének nemet mondani?
Lee Hall, a prózai anyag alkotója jól tette, hogy igent mondott, a musical prózai szövege mellett a dalok verseit is ő írta. És hogy mennyi tisztesség volt benne, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rögtön az első, a nyitó dal szövegével tisztelgett annak az angol orvos-írónak (Archibald Joseph Cronin) az emléke előtt, akinek a bányászokról szóló, 1935-ben megjelent (akkoriban Magyarországon is bestseller) regénye ihlette őt a film forgatókönyvének megírására: The Stars Look Down. Nos, nem biztos, hogy azok a nézők, akik ezt tudják, azoknak jobban tetszik ez a dal, vagy akár az egész előadás, de tény, hogy aki a semminél egy kicsit többet tud egy-egy elkészült műalkotásról, az többet ért belőle és jobban élvezi.

Mint ahogy arról a – legalábbis a britek számára – fontos történelmi eseményről sem kell tudnia a nézőnek (amely a hátterét és egyik alapkonfliktusát adja a musicalnek) ahhoz, hogy élvezze vagy kedvelje a darabot és az előadást, bár nem árt. Az 1984-85-ös országos bányászsztrájkról van szó, amely társadalmi-történelmi hátteret és alapot ad a cselekménynek, és amely további konfliktusok kiindulópontja.
A történet nem bonyolult (csak az élet az). Ráadásul szinte irodalmi közhely. A főhős szeretne valamit (vagy valakit), de a körülötte zajló események, a társadalmi beágyazottság, a megrögzött szokások és gondolkodások folyamatosan akadályozzák, lehetetlenítik. Ha végül sok megpróbáltatás árán sikerül célhoz érnie, akkor dráma születik, ha nem, és belehal a küzdelembe, akkor tragédia. A musical inkább az előbbire hajaz (bár első, igazán nagy berobbanása a világszínpadra tragédia volt, igaz, hogy Shakespeare után, szabadon).
A Billy Elliot végül is dráma, sok konfliktussal és a végén főhősének sikerével. A főhős: tizenegy éves iskolásfiú egy északkelet-angliai bányászvárosban. Félárva, akit anyja (egy-két évvel korábbi) halála óta (kicsit talaját vesztett) apja, (ugyancsak a bányában dolgozó) bátyja és (Alzheimer-gyanús) nagyanyja nevel. Billy a hozzá hasonló fiúkkal együtt bokszedzésekre jár, de csak ímmel-ámmal. Nem érti, hogy miért kell ütnie azt, aki a barátja. Egyik edzése végén tanúja lesz az ugyanabban a teremben folyó balettórának, és ez az a pillanat, amikor megérinti a tánc tündérujja. (Ez a szókapcsolat nem giccs, mindössze alliteráció. Semmivel sem édeskésebb, mint az a kiindulóhelyzet, hogy adva van egy szegénysorsú kisfiú, akinek meghalt szeretett édesanyja, aki a halála előtt írt neki egy búcsúlevelet, amelyet csak a 18. születésnapján olvashat el, de ő már elolvasta. És amikor ez a levél dramaturgiai helyzetbe kerül, akkor megjelenik az édesanya a maga légiesen fizikai valójában; és még máskor, többször is előkerül.)
Ahogy Billy a maga szórakoztatására szertelenkedik-majomkodik a lányokat utánozva, a tánctanárnő meglátja benne a csiszolatlan gyémántot, és hajlandó vele foglalkozni. Előbb csak a hivatalos balettórákon – bár elkéri azt a fifty pee-t (ötven penny: fél font), amelyet Billy a bokszedzésre kap otthonról. Billy egyre tehetségesebbnek mutatkozik, apja azonban gyanút fog, és amikor meglátogatná kisebbik fiát a bokszedzésen, akkor balettórán látja viszont. Kitör a botrány. Billy nem cserélheti le a már nagyapja és apja által is sikerrel használt bokszkesztyűt a tütüre. Még mit nem: hogy a legifjabb Elliotból meleg fickó legyen: meleg, mint a balettozó fickók. Billy ekkor titokban jár el, és a tánctanárnő ingyen is tanítja, hogy felvételizhessen a Királyi Balettiskolába. A felvételire indulás napján azonban újabb rendőri atrocitás söpör át a városon, és Billynek otthon kell maradnia, holott korábban megbeszélték, hogy tánctanárnője elviszi a kocsijával a felvételire. S hogy Billy sehol, a tánctanárnő elmegy az Elliot-házba, de Billyt nem engedik, csak ha megmutatja az asztalon, hogy mit tud. Billy sértetten elrohan, és egy évre a tánctanárnő közelébe se megy.

A musical – és az élet – fintora, hogy nem a táncba szerelmes Billy vonzódik az azonos neműekhez, hanem legjobb barátja, Michael. Ez legalább akkora csavar, mint a történet hátteréül választott országos bányászsztrájk. Margaret Thatcher (Emlékszünk? A Vaslady) konzervatív miniszterelnök ugyanis be akarja záratni az angol bányákat, mert sokkal drágábban termelik a szenet, mint amennyiért a világpiacon beszerezhető. A Munkáspárt törzsszavazóinak számító bányászok azonban sokkal konzervatívabbak: ők dolgozni akarnak. Ezért sztrájkolnak. Meg persze a megélhetésükért. Amíg sztrájkolnak, addig nincs fizetés, szakszervezetük időközben kifogy a segélypénzből, a többi ágazati szakszervezet is csak módjával tud segíteni, ellenállásuk egyre jobban gyengül, s egyre több a sztrájktörő, akiket a sztrájkolók akarnak, de nem tudnak megakadályozni, hogy ne legyenek a munkásszolidaritás árulói. Ezért (is) kell rájuk küldeni a rendőrséget. És ebben a felfordulásban, kilátástalanságban, létbizonytalanságban akarja Billy otthagyni az övéit, ilyenkor akarja felmondani a szolidaritást a családjával, a szomszédokkal, a várossal, a munkásosztállyal, ahová neki is tartoznia kell? Ott akarja hagyni a rá váró jövőt, hogy valamiféle férfinak nem való szégyenteljes nevetségességbe ölje az életét?

Billyt meglesi az apja, amikor önfeledten, csak magának táncol, és közben azt képzeli, hogy felnőttként sikeres szólista A hattyúk tavának férfi főszerepében. Apja ekkor döbben rá, hogy Billy mekkora ígéret, és azon nyomban megkeresi a tánctanárnőt, aki szívesen segít, de egyúttal felvilágosítja, hogy csak a londoni út mekkora összeg. Még egy fizetésből élőnek is, nemhogy egy tejes éve sztrájkolónak. Felajánlja segítségét, de az apa büszkén visszautasítja. Segítenének a barátok és (az ugyancsak sztrájkoló) bányásztársak, ám ezek csak fillérek. S mikor az egyik sztrájktörő csatlakozna az őáltaluk összeadott – és immár elegendő – összeggel, azt dühösen visszautasítják. Billy apja még azt is vállalná, hogy beáll a sztrájktörők közé dolgozni a fia remélt boldogulásáért, de Billy bátyja nem engedi. Ezt a külön drámát a filmben sokkal plasztikusabban és pszichológiailag a jelenet kőkemény, férfias érzelmességében megmerítve, hitelesebbre faragták. Arról nem szólva, hogy Billy drámája a rossz előítéletek és a nagypolitikai szituáció okozta konfliktusok sorozata, amelyekből a fiú tehetségének és eltökéltségének segítségével győztesként is kikerülhet. Apjának azonban olyan szituációkonfliktusai vannak, amelyekből – ha segíteni akar Billynek – csak vesztesként kerülhet ki. Vesztes, ha sztrájkol, vesztes, ha sztrájktörő lesz, vesztes, ha nem segít Billynek (mert akkor nem jó apa) és vesztes, ha segít (mert akkor mindazt megtagadja, ami addig az élete volt), vesztes, ha idősebb fia ellen fordul (mert akkor megtagadja ifjúkori önmagát), és vesztes, ha teljes mellszélességgel vele tart (mert akkor mindketten börtönbe jutnak).

Odáig azért nem jut el, hogy Bánk bánnal elmondhassa: „Nincs a teremtésben vesztes, csak én! Nincs árva más több, csak az én gyermekem!” –, mert végül elkíséri Billyt a felvételire, ahol hősünk megállja a helyét, de ez csak a következő jelenetben (és ott is egy csavarral) derül ki. Akárcsak a budapesti finálé, amely ugyancsak egy csavarral (a függöny utáni ráadással) teszi egyértelművé Billy további sorsát. Ja, és búcsúzóul megcsókolja Michael barátja vállát éppúgy, ahogy korábban Michael tette vele. A bányászok ellenállása megbukott, mind munkanélküliek lettek, de Nagy-Britanniában olcsóbb lett a szén, és Billy elindulhatott a világhír felé.
A budapesti Billy Elliot úgynevezett non-replica előadás, vagyis a jogtulajdonosok szabad kezet adtak a magyar alkotóknak, hogy a szövegkönyv és a zene alapjain önálló előadást hozzanak létre. Ami jól sikerült. Tizenegy évvel az ősbemutató és hat évvel az első nem angol nyelvű előadás után (Szöul) jó helyre került a Billy Elliot. Egyfelől mert a musicalnek már komoly közönsége van itthon. Szirtes Tamás és a Madách Színház több mint három évtizedes munkája mind az előadók, mind a közönség szempontjából erős nyomokat hagyott a magyar zenés színházi életben. Másfelől meg az Operaház ílymódon is nyitott. Bebizonyította, hogy nem csak a Denevér lehet sikeres a felszentelt operai deszkákon az úgynevezett könnyebb műfajban. Bár egy közismert, a könnyű műfajban sikeres színházi ember szerint a könnyű műfaj sokkal nehezebb, mint a nehéz műfaj.
A musical korszerűségét, lendületességét bevinni az Operába csak jót tehet mindenkivel. A Billy Elliot színváltásai, világításai, díszletei, szereplőmozgásai remélhetően termékeny hatással lesznek a sokkal lassabb, komótosabb, méltóságteljesebb (szóval: konzervatívabb) operaelőadásokra. Talán magukra az előadóművészekre is. Igen gyakran kiváló énekesek bajban vannak, ha prózát kell mondaniuk az előadáson, vagy ha nem kifejezetten operaénekesi szerepben kell színészi kvalitásaikat felcsillantani. Hogy az operaénekesek mozgásművészetéről, táncaffinitásáról szót se szóljak. Egy musicalszínésznek azonban mindhárom műfajban kell teljesítenie. Igaz viszont, hogy nem tudja keresztül énekelni a rivaldát, csak microporttal.

Szirtes Tamás, aki látta az ősbemutatót, bizonyára tudta, hogy miben akar eltérni tőle. Mivel a Billy Elliot közben bejárta a világot Sidneytől Torontóig és a már említett Szöultól Izraelig, s csak az utóbbi egy-két évben láthatta Oslo, Scheveningen, Koppenhága, Tallinn, Róma és Malmö színházainak közönsége, többnyire ugyancsak non-replicában, nyilván neki is meg kellett teremtenie a maga (a magunk, kicsit magyar) Billyjét, sok jó ötlettel, látvánnyal, profi lebegtetéssel, klasszikusbalett-betéttel. És mindez sikerült. Nem kis részben az invenciózus és látványos táncoknak (és Tihanyi Ákos koreográfusnak) köszönhetően, de hát ennyi feltétlenül elvárható egy musicaltől. Másfél évnyi munka van benne, hogy amit ők ketten elképzeltek, azt a kiválasztott szereplőkkel megvalósítsák. Seregi László, ha lenézett az örök táncmezőkről (biztos, hogy lenézett, mint a csillagok a nyitó dalban), elégedett lehetett, amit egy maliciózus megjegyzésével bizonyított is.
A díszlettervező Szlávik István és a világítás varázslója Madarász „Madár” János kiemelkedőt alkotott. Rujsz Edit balettmesteri munkája ugyanolyan fontos volt, mint azé a tizenkét művészé, akik a gyerekművészek felkészítésében jeleskedtek, hadd emeljem ki közülük (tudom, igazságtalan vagyok velük) Toldy Máriát és Sárközi Gyulát.
Három szereposztásban készült az előadás, amelyből sajnos csak egyet láttam. Ebben Kökény Hámori Kamill alakította Billyt, nagyon erős átéléssel profin játszott. Michaelként Pál Dániel Máté – a közös táncokban és dalokban – méltó partnere volt. Az Apa szerepében Tóth Sándor, Tony (Billy bátyja) szerepében Csémy Balázs a helyén volt. A tánctanárnő hálás alakja Gallusz Nikolett alakításában élettelire és érzelmesen cinikusra sikeredett, a Nagymamát játszó Bencze Ilona aprólékosan kidolgozta a szerepét. A tavalyi A diótörőben Misi szerepében kiemelkedőt nyújtó Lukács Olivért annak idején kicsit félve dicsértem meg. A mostani szereplőválogatás eredményeként nagy örömmel fedeztem fel mint Michael egyik megszemélyesítőjét. Miatta (és persze a többiek miatt is) kíváncsi vagyok a párhuzamos szereposztásokra is.
Köteles Géza vezényletével a zenekar illúziókeltően muzsikált.
Az Operaháznak az utóbbi években több olyan kezdeményezése volt, amely egyértelműen új (és fiatalabb) közönséget célzott meg. Ez a mostani bemutató is ezt az irányt követi. És még valamit. A táncművész-utánpótlás becserkészését. A gyerekszereplők válogatóversenye bizonyára jó hatással lesz országszerte mindazokra a 10-12 éves, tehetséges gyerekekre, akik majd indulnak ezeken a válogatásokon, és akik nemcsak a címszerepet játszhatják-táncolhatják, hanem bekerülhetnek a professzionális balettképzésbe is.

Sir Elton John – Lee Hall: Billy Elliot – a musical

Zeneszerző: Sir Elton John. Szöveg- és dalszövegíró: Lee Hall. Eredeti rendezés: Stephen Daldry. Magyar szöveg: Bárány Ferenc / Puller István. Rendező: Szirtes Tamás. Koreográfus: Tihanyi Ákos. Díszlettervező: Szlávik István. Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida. Világítástervező: Madarász 'Madár' János. Szcenikus: Szűcsborus János. Hangmérnök: Ditzman Tamás. Szteppkoreográfus: Szikora Boglárka. Balettmester: Rujsz Edit. Karigazgató: Strausz Kálmán. A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér.
Az első szereposztás szereplői: John Bailey McAllister, Kamarás Zalán, Auksz Éva, Stohl András, Csákányi Eszter, Borbély Richárd, Krassy Renáta, Ekanem Bálint, Csokán Vivienne, Szegő András, Bajári Levente.
Közreműködnek a Magyar Nemzeti Balett szólistái, továbbá a produkció tánckara és zenekara, valamint az Opera Énekkara és Gyermekkara. Karmester: Köteles Géza.

Magyar Állami Operaház, 2016. augusztus