Komjáthy Zsuzsanna: „Árnyéka vagyunk valamennyien”

Csurka Eszter: A tengerpartra – TÁRLAT

A mozgás ábrázolása egyfelől szimbolikus tett; annak szimbóluma, hogy alkotója a rögzítés által le is mond tárgyáról egyúttal.

Hogy Csurka Eszter A tengerpartra című, próteuszi kiállítását a maga szédítő horizontjában alaposan górcső alá vehessük, le kell mondanunk arról a praktikus befogadói igényről, mely szemléletmódunkat gyakorta jellemzi. Le kell mondanunk az ítéletalkotás és ítéletadaptáció kényelméről, az előtűnő képek és asszociációk milyenségére vonatkozó (előzetes) meggyőződésünkről, és úgy kell tekinteni a tárlatra, hogy azt a rárakódott értelmezési kéregtől megtisztítjuk. Engednünk kell a rétegek alól előtűnő matériának és impulzusoknak, hogy önmagukban hozzáférhetővé váljanak. Az egyetlen esélyünk arra vonatkozóan ugyanis, hogy a kiállítás lényegéből valamit megtapasztaljunk, és a látottakkal-hallottakkal kapcsolatba kerüljünk, ebben a magatartásban rejlik.
A befogadói mechanizmus ilyen értelemben vett redukciójának hátterében tulajdonképpen az a tény áll, hogy Csurka munkáiban szemmel láthatóan az anyagról és az anyag mozgásáról tesz állítást. Azok egytől egyig a felismerés útját járják, méghozzá annak felismerését, hogy a mozgás a matéria olyan képességét explozálja, mely egyúttal túl is lép az anyagiságon. Valami mélyről sejlő abszolút mozgás felé tereli a tekintetet, így az a látottak belsejébe hatol. Úgy is mondhatnánk: magával ragadnak az impressziók, amik mint jelenbe vetett rések, valami állandóra nyílnak, miközben a ráeszmélés e meglehetősen zavarba ejtő folyamata reflexív viszonyba kerül magával az észleléssel.

Fotók: www.facebook.com/eszter.csurka

De mit is észlelünk igazából? „Az itt látható művek legfőbb témája a szüntelenül mozgásban lévő test: az ember teste" – olvassuk a kiállítás leírásában. És ahogyan azt a kiállítás tematikus ihletője, Pilinszky János egyik esszéjében megfogalmazta: a testről beszélni valóságos purgatóriumjárás. Ha tetszik, szakadatlan hullámverés, ami a szépség és az undor partjait egyaránt nyaldossa. A kiállított képek, szobrok és videók mindegyike mozdulatok, stációk sűrű nyomvonala, melyek az időbe vetettségről mesélnek más-más megközelítésű test-történeteket.

A festmények például egytől egyig a bemozdulást, mint fotográfiai diszfunkciót adaptálják, azt sokszor táncszínházi élménnyel gazdagítva (felismerjük például Frenák Pál egy-egy jellegzetes előadásának képeit), a test és tudat határait kutatják. A mozgás, és általa a pillanatnyiság kimerevítése kaput nyit arra a mezsgyére, ami kívülség-bensőség metszésében, a tudat előttes struktúráiban lelhető fel. Nem csoda tehát, hogy a printeken uralkodó festett figurák hányada – jellemzően az Új Képek alakjai – a „félelem és reszketés" szörnyszülött alakmásai: nincsenek birtokában saját testüknek.
A mozgás ábrázolása egyfelől szimbolikus tett; annak szimbóluma, hogy alkotója a rögzítés által le is mond tárgyáról egyúttal. A konkrét jelenvalóságtól fosztottan pedig a képek transzparens dokumentumokként magáról az alkotásról árulnak el valamit. Méghozzá arról a titkos viszonyról, melyet a festő képeivel ápol: az intuícióról. Kísérteties a hasonlóság alkotói és befogadói viszony között. Mindkettő csak úgy juthat valamire, ha magát a tárgy belsejébe helyezi, és megtalálja, ami benne az egyetlen, az abszolút. A mechanizmus tehát olybá tűnik, azonos, még ha a tárgy, amire az intuitív figyelem irányul, különbözik is. (Ezt a hasonlóságot aknázza ki egyébként a Csurka által tervezett két interaktív szoba, a fehér és a vörös terem is. Előbbinek zakatoló szívdobogása és fel-felvillanó fényei, utóbbinak vöröslő morajlása és relaxációt szolgáló babzsákjai az alkotás szinonimái.)

A mozgás ábrázolása ugyanakkor arra a – fenomenológiai – belátásra is ráirányítja a figyelmet, hogy a befogadó tudat nem szűkíthető pontszerű jelenre, vagy azok összekapcsolódó hálózatára. Csurka munkái pedig e belátás tükrében olyan „időtárgyakként" sejlenek fel, amiknek a lényege az anyagiság folyamatosságában, a formában rejlik, melyek saját célja és eredete egyszerre önmaga. Jól példázza ezt a törekvést a Víz alatt születő szobrok performance videodokumentuma, amit rögtön a második teremben tekinthetnek meg a kiállításkalandorok.

A Víz alatt születő szobrok akció alfája és ómegája ugyanis az anyag makacssága, és a makacsságban való szelídség felfedezése. A vízbe öntött forró viasz a perc törtrésze alatt groteszk, torz alakká merevül, amit csak alig vehet birtokba az alkotó. A tárgyhoz való viszonyulás tehát a kettő (vagyis alkotó és alkotás) szimbiózisát, valamint az ok és a cél azonosságát feltételezi. Ennek győzelmét hirdeti a kiállítás harmadik terme is, amiben mintha a vízben formát nyert szobrok gránitmása lenne látható, és amiben a kiállított tárgyakhoz már maga a tér is idomul: a szoba festett, műanyag fóliabevonata azok leképezése.
Azt mondhatjuk, Csurka Eszter összegző kiállítása valóban a nap és az árnyék vakítása, ahogyan azt Pilinszky a megidézett négysorosban fogalmazza: „mint távoli nap vakít a szivem, / árnyéka vagyunk valamennyien." Munkái plasztikus cselekvések rögzítése, amik az észlelés amorf természetéről mondanak valamit. Olyanok, akár János jelei, amiket Patmosz szigetén a tengerpart homokjába rajzolt: magányosak, tünékenyek és vészjóslóan állandók.

Csurka Eszter: A tengerpartra
Ernst Múzeum, május 25-július 28.
Kurátor: Gulyás Gábor.