Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó 2022. – 2. rész

A harmadik nap hátralévő része két meghatározó élményt tartogatott. Egy előadást, amelyre valószínűleg mindig emlékezni fogok, és egy másikat, amelyről tíz perc után kijöttem…

Temesvárnak is van egy Józsefvárosa, ráadásul ez a negyed kicsit hasonlít is a budapestihez. Ide még nem ért el a belváros restaurálási láza, jobb napokat látott neobarokk és szecessziós épületek a korábbi századforduló környékéről, a pályaudvar szemetes, szagos közege, gyomos, elhagyatott udvarok, utcai árusok, egy kisebb virágpiac, kisboltokkal teli, nyüzsgő utca, romantikus folyópart – van itt minden. Az Európa Kulturális Fővárosa program keretében létrejött A párhuzamos város (r.: Ana Margieanu) című sétálószínház ezt a környéket járja be, két útvonalon, úgy, hogy a két séta együtt ad ki egy történetet. Teljes képet akkor kapunk, ha mind a kettőt végigjárjuk, így a férfi és a női főszereplő nézőpontját is megismerhetjük. Több évtizedet átívelő, a rendszerváltás előtti időkbe is visszanyúló történet áll össze apró mozaikokból.

A párhuzamos város / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

Barátság és árulás, szerelem és szakítás, cirkusz és játékbarlang, gyanús újgazdagság és szegény bevándorlók körül kavargunk, míg a végére elérünk a Bega két partjára, hogy egy rövid hajóúttal szimbolizáljuk: egy hajóban utazunk mi itt mindannyian, Temesváron és Európában. Izgalmas séta ez, ahol a valóság képei, a járókelők megnyilatkozásai is beépülnek az előadásba. Néha jó lenne kicsit lassítani, jobban belefeledkezni a városképbe, de menni kell a történettel, muszáj, hogy a végén térben és időben is összeérjen a két szál – a kék és a rózsaszín útvonal résztvevői találkozzanak a folyóparton, a hídnál.

Hét félelem / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

A Zenica Bosnyák Nemzeti Színház Hét félelem című előadása is utazás az időben. 2005-ben játszódik, és az elején úgy néz ki, egy házasság felbomlásáról szól majd, az elhagyott, és az előadás első húsz percében folyamatosan szenvedő férj szemszögéből. Aztán bekúszik a múlt: megjelenik a férfi egy régi, a háború óta Svédországban élő barátnője, aki az édesapja nyomát keresi, és máris ott vagyunk a délszláv háború okozta traumáknál. A realitás rémálmokkal keveredik, a múlt kísértetei folyton visszajárnak, az erőszak erőszakot szül. Egy háborús időszakban a háború utóhatásairól szóló előadás a jövőről is szól. Pontosabban arról, hogy fel sem tudjuk még mérni, milyen hosszú időre határozza meg a térség jövőjét a mostani háború. Nem könnyű előadás ez, az erőszakot ábrázoló részeknél legszívesebben kikísérné az ember a kiskamasz színészfiúkat a teremből – de hát a valóságból sem tudjuk kikísérni őket.

 A harmadik nap hátralévő része két meghatározó élményt tartogatott. Egy előadást, amelyre valószínűleg mindig emlékezni fogok, és egy másikat, amelyről tíz perc után kijöttem (erre még nem volt példa 14 éves kritikusi és kb. 40 éves nézői pályafutásom alatt, leszámítva egy alkalmat, amikor egy fizikai rosszullét kényszerített erre).

May B / Fotó: Petru Cojocaru / A fotó forrása a TESZT fb-oldala

A francia Compagnie Maguy Marin May B című koreográfiája (a társulat névadójának munkája) még 1981-ben született, azóta 700 előadást ért meg. A Beckett művei által inspirált táncjáték olyan minőség, amelybe egy állandóan színházba járó kritikus is csak néhányszor fut bele életében. Tíz táncos, tíz fehér maszkos egyéniség, többségükben idős embernek maszkírozva. Halottak? Bolygó lelkek? Lények? Emberek, az emberi élet alaphelyzeteit, társas viszonyait megjelenítő etűdökben. Nem kell hozzá ismerni Beckett műveit, teljes és saját világ épül fel a színpadon. Persze, vannak jelenetek, amelyekben feltűnnek a jellegzetes becketti figurák, például A játszma végéből vagy a Godot-ból, és a ráismerés hozzáadhat az intellektuális önérzetünkhöz, de nem ez a lényeg. Hanem az a csodálatos utazás, ahogy ezek az alakok végigjátsszák az életet és a halált, az úton levést bőröndökkel, csomagokkal, a majdnem megérkezést, az újrakezdést, a most már vége van, de nem, mégsem, még adatik valamennyi időleges megkönnyebbülését. Mennyire tud hatni ez a letisztultság, a lassúság, az alig mozdulás!

 Leonce és Léna / A fotó forrása: germantheatre.ro

Mindezek fényében volt szinte elviselhetetlenül hatásvadász a vizuális bombával felérő animáció, a harsányság, a táncosok elveszettnek tűnő vonaglása a Gaia. Vágytenger (kristóf Szabó F.A.C.E Dance Visual Performing Arts) című előadásában.

A negyedik napon a temesvári német színház mutatkozott be a Leonce és Lénával, Niky Wolcz rendezésében. Büchner műve jóval a német egyesítés előtt, a törpeállamok korában született, groteszk rajzát adva a korszak miniatűr hercegségeinek. A két fiatal e rend ellen lázadva talál egymásra, hogy abszurd módon egyszerre teljesítsék be a szülők hatalmi vágyait és saját szerelmüket. A temesvári előadás egyszerű, ám hangulatos vetített háttérképekkel, jól eltalált jelmezekkel ad könnyed és ironikus keretet a játéknak. A címszerepet játszó fiatal színészek természetes játékmódja erős kontrasztban áll környezetük maníros pózaival, kamaszos lendületük, frissességük a merev és nevetséges struktúrával. Tiszta vonalvezetésű előadást és jó csapatjátékot láthattunk a német társulattól.

OMMA / Fotó: Sophie Carles / A fotó forrása: pannonvarszinhaz.hu

Estére zsúfolásig megtelt a Festőterem, az új játszóhely a színház harmadik emeletén, ahová meredek lépcsőkön és kacskaringós folyosókon lehet feljutni, és ahol enyhe festékszag úszik a levegőben. Josef Nadj Omma című koreográfiájának szólt a nagy érdeklődés, amelynek nemrégiben Veszprémben volt a magyarországi bemutatója. (Itt olvashatnak róla egy, a tanckritika.hu-n megjelent elemzést.)

A nyolc afrikai táncosra készült koreográfia valóban unikális élmény, a May B mellett a fesztivál eddigi programjának kiemelkedő pontja. Nyolc egyéniség mutatkozik meg hol önmagában, hol kisebb-nagyobb csoportokban, akik között a közösen elkiáltott „fekete” szó az összekötő kapocs. És a különbözőségeik mellett az, hogy mi, „fehérek” sokszor egységnek éljük meg a különbözőségüket. Amelyben persze van egység is: közös sorsban, történelemben, tánctudásban stb.

Fotó: Turbuly Lilla

Kérdés, mit várunk ettől az előadástól? Hogy majd elképesztően táncolnak? Nagy József világát? Megkapjuk mindkettőt, de nem úgy táncolnak elképesztően, ahogy elképzelné az ember. Szaggatottabban, szokatlan mozdulatokkal. (Majdnem) soha nem egyszerre, miközben mégis összhangban. Fájdalmasabban. Olyan Nagy József-módra. Az Omma a saját előítéleteinkkel is szembesít.

Ezzel az előadással zárult a Temesváron töltött négy napom. Nyitott esernyők fogadtak, amikor jöttem, elutazásomkor pedig csukottak búcsúztattak. Estére vihart ígértek ugyanis, egész napos munkát adva az esernyő-csukogatóknak. De a fesztiválnak még csak a felénél járunk, a második feléről Kutszegi Csaba kollégámtól olvashatnak.          

Temesvár, 2022. május 24-25.

Folyt. köv.