Szauer Lilla: És miért, hogy az éjszaka – Trafó /

…ha már az előadás az igazság morális alapokon nyugvó színeváltozásairól (is) szól, nehéz eltekinteni attól, hogy eltöprengjünk arról: vajon kinek (és miért) fog tetszeni, és vajon kinek (és miért) nem.

Az elérhető információk alapján azt gondolom, hogy Szauer Lilla És miért, hogy az éjszaka című előadásának egyik lényeges, ha nem a legfontosabb kérdése ez: hogyan lehet kideríteni, mi az igazság?

A földön élő és valaha élt valamennyi ember az életében rendszeresen belefut és belefutott ebbe a problémába, legyen szó aprónak tetsző emberi dologról (pl. ki lopta el a napos retket éjjel a kiskertemből), avagy soha meg nem válaszolható ontológiai dilemmáról. A „hogyan lehet kideríteni az igazságot” kérdésére a műalkotások általában meg sem próbálnak egyértelmű, egyenes választ adni, valószínűleg azért nem, mert nem is lehet. Ha meg lehetne, megfosztanának minket a kérdésről folytatott töprengés örömétől, ami – főleg ha eredeti, tehetséges alkotó művéről van szó – szabályos szadizmus.

Nem is kérdés tehát, hogy érdemes-e erre a kérdésre építeni egy egész színházi előadást: ugyanis naná, hogy érdemes. Pláne ha belegondolunk, hogy például az emlékezést, de egy szemünk előtt játszódó jelen idejű történés tényszerű leírását is morális és erkölcsi tényezők teljes mértékben képesek felülírni. E helyzet ábrázolására végtelen számú művészeti alkotás készült már, számomra az egyik legtisztább képlet Akira Kuroszava A vihar kapujában című filmje, amellyel a világhírű rendező – nagyon leegyszerűsítve – tulajdonképpen azt mondja, hogy az igazságként előadott történeteink alakulása mindig a mesélők szubjektív szándékától függ, tehát a kiderülő igazság nem a tényszerű valóságból épül fel, hanem az interpretáló erkölcsétől függ.

Pál Emőke és Zsótér Sándor / Fotók: Kalicz MátéMindezekből az És miért, hogy az éjszakára vonatkozóan két dolog következik: 1. Az előadás örökké aktuális, napjainkban kifejezetten az. 2. Nem az az érdekes benne, hogy mi az igazság, hanem sokkal inkább az, hogy mi és ki működteti a felszínre kerülésének mechanizmusát.

Az előadáson engem nem is az érdekelt, hogyan alakult, működött Seymour, Emily és Hans között a szerelmi háromszög, nem vagyok szívtelen, de abban sem merültem mélyre, hogy a szülők és a házi barát unortodox kapcsolatrendszerének Shelley, a fiatal kiskamasz gyereklány mennyire itta, issza a levét, de a lány fogantatásának hiteles történetére se voltam igazán kíváncsi. Egyedül az érdekelt, hogyan kering, bujkál, tűnik el, majd mutat meg magából újra egy darabkát a megfoghatatlan igazság, és hogy vajon e közös elkenésben, masszázásban kit milyen szándék és érdek vezérel. Azt gondolom, hogy ez a bennem kiérlelődött értelmezés és hozzáállás nem áll távol az alkotók-előadók elérni szándékolt céljától. De ha ebben tévedek, az nem nagy baj.

Az előadás, a befogadókra tett hatása, a kiváltott tetszésindexe feltehetően adekvátan fog illeszkedni a politikailag toxikusan megosztott színházi életünkbe. Az író-rendező Szauer Lilla nyilvánosan elérhető életrajzi adataiból, a képzési idejéből és helyszíneiből, a megnevezett tanáraiból, tulajdonképpen a befogadó színházból, továbbá a premieren megjelent drukkoló-támogató színházi személyiségekből ugyanis egyértelműen ki lehet következtetni azt, hogy a bemutatóval jelentkező csapat melyik oldalon áll. Ez persze engem egy kicsit sem érdekel (és remélem, a józan nagy többséget sem), de ha már az előadás az igazság morális alapokon nyugvó színeváltozásairól (is) szól, nehéz eltekinteni attól, hogy eltöprengjünk arról: vajon kinek (és miért) fog tetszeni, és vajon kinek (és miért) nem.

Téri Gáspár és Szaplonczay Mária

Egyébként igen megosztónak tetszik az alkotás a tekintetben, hogy kinek jön be a lassú, szövegközpontú színjátszás, a komoly nézői figyelmet igénylő gondolati-érzelmi mélység – miközben még harsányan röhögni sem lehet semmin, mert az opus nem operál összekacsintó, jópofa (politikai-közéleti) beszólásokkal és egyéb populáris nézőcsalogató eszközökkel. Ez utóbbiak miatt egyébként nekem kifejezetten szimpatikus, miközben számos kritikus gondolat is megfogalmazódik bennem, olyanok, amelyeken „egységtáborba igazodó” lelkületű emberek hamar és elegánsan túllépnek (vagy ami miatt – még mielőtt nyilvánosan bármi is megfogalmazódna – jó keményen máris „visszaütnek”).

Én az írói-alkotói ajánlásokat az előadások részének tekintem, és azt szeretem, ha olyan információkat tudok meg belőlük, amelyek segítik a tájékozódásomat, majd később a befogadás menetét is. E kísérő szövegeket fel lehet persze előzetes hangulatkeltésre is használni, de jelen esetben engem a Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című regényéből kivett idézet elvitt a kifejezetten sötét, éjszakai erdő mélyére, pontosan azért, mert az előadás címében is játszik az éjszaka szó, és – mindezek után már kifejezetten úgy éreztem – a látottakban és hallottakban fel-fel sejlik a regény hangulata. De semmi egyéb. Olyan nevű szereplők, mint a színdarabban, nincsenek az irodalmi alkotásban, továbbá közös történetfoszlányokat sem fedeztem fel (bár kétségtelen: elég régen olvastam a szerteágazó cselekményszálakban igen gazdag regényt, úgyhogy ezt simán be is nézhettem). Mesterkéltnek érzem a Céline-idézetet, azt gondolom, nem más, mint a kvalifikáltértelmiségi-attitűd direkt hivalkodó mutogatása, ráadásul be is zavar.

Pál EmőkeViszont színvonalas, míves és jól működik a színpadi szöveg. Az író Szauer a szövegminőséget nem teszi kockára, a hosszú, többszörösen összetett mondatai is teljesen rendben vannak, pedig napjainkban elég sokan kísérletezgetnek azzal, hogy a szöveg rossz minőségéből és megíratlanságából kovácsoljanak erényt. A színészek az egyszerűség nagyszerűségével birkóznak meg a szöveginterpretálás nem könnyű feladatával. Zsótér Sándor (Seymour) mintha ebben is vezéregyénisége volna a csapatnak, a szinte eszköztelen, de valamiért a figyelmet erősen lekötő, érdekes játékával az alaphangulatot is ő teremti meg. Pál Emőke (Emily) ebben és minden másban is tökéletes partnere, ha kell, róla szól az előadás, máskor nélkülözhetetlen csapatjátékos. Téri Gáspár az a fajta táncos testművészből (ideiglenesen?) prózai színésszé avanzsált előadóművész, akinek különös személyisége és a hozzá társuló adekvát külsője magától értetődően megteremti a figurát – persze a jól sikerült alakítást nála sem ingyen adják, nyilván nem keveset kellett tennie az imponáló sallangmentességért, és nagyon tisztességesen megbirkózott a szövegmondással is. Szaplonczay Mária (Shelley) is kitűnően megtalálja a közös játékmódban neki kínálkozó egyéni lehetőségeket: látszólagos passzivitásából kilépve, gyakran igen finom eszközökkel mutatja meg karaktere szuperérzékenységét (egy kis hangulati kontrasztként az este egyetlen, másodpercekig tartó hangos sikítását is ő abszolválja).

Az a bizonyos, többször emlegetett alaphangulat bennem kifejezetten felidézi Céline regényének világát, persze valószínűleg eszembe sem jutna a francia író, ha az előadás ajánlójában nem találkozom a rövid – egyébként csak meglehetősen tág asszociációk révén odaillő – regényrészletével. Az És miért, hogy az éjszaka szereplői abban hasonlítanak az Utazás az éjszaka mélyére hőseire, hogy mindannyian egy szétcsúszott, értékvesztett világban szétcsapott, darabokra hullt személyiségekként keresik… Nyilván nem az igazságot, mert az csak az álca, duma, szimbólum, hanem önmaguk, önképük maradványait. A széthullott időben ezért róják körbe-körbe az útjukat, minduntalan visszatérve egy-egy már megélt pontra, amely egyébként már nem ugyanolyan, mint korábban volt. És nemcsak azért nem ugyanolyan, mert a történtek mindig más-más ember látószögében mutatkoznak meg, hanem azért sem, mert minden, köztük mi, magunk is folyamatosan változunk. Én kifejezetten szeretem az És miért, hogy az éjszaka hangulatát, színészi játékmódját, gondolatiságát.

De az ilyen szövegközpontú színház láttán az a kifordított József Attila-i kérdés is felcseng bennem, hogy „meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”. És most nem arra gondolok, hogy a független színházi szféra ellehetetlenítése után be is fogják tiltani a problémázó értelmiségi előadásokat, amelyek nem a kormány vizionálta szép jövő dalait zengik mámoros ajakkal. Hanem arra, hogy ha mindenki folyamatosan csak a saját igazát keresi, veszi észre és tartja igaznak, az igényes művészet menthetetlenül elefántcsonttoronyba kerül. Tudománytalan, csupán szubjektív, de közéleti hipotézisem szerint a budapesti balliberális (ó ellenzéki) értelmiség csillagos ötösre osztályozná az előadást. A velük szemben, a másik oldalon elhelyezkedő, népben-nemzetben gondolkodó kvalifikált művészetfogyasztóktól még a kegyelem kettest sem kapná meg. Itt akkor mi az igazság? Ekkora különbség lenne a fejekben? Vagy a véleményalkotók erkölcsével van baj? Persze a művészi értéket objektív méréssel nem lehet meghatározni. Szubjektíve én erős négyest adnék a produkcióra. Jó jegyet.        

 

Szauer Lilla: És miért, hogy az éjszaka

 Játssza: Zsótér Sándor, Pál Emőke, Téri Gáspár, Szaplonczay Mária.

Látványtervező: Koltay Dorottya Szonja. Technikus: Lengyel Ákos Papa. Produkciós vezető: Magnum Produkció. Rendezőasszisztens: Vajdai Veronika. Konzulens: Kárpáti Péter. Író, rendező: Szauer Lilla.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2025. február 11.