Thomas Köck: Fukuyama után / Trafó //

…egy idő után felébredhet az igény a nézőkben megérteni, hogy egyáltalán mi történik, és az előadás nem siet ezt az igényt kielégíteni.

Francis Fukuyama amerikai politológus és filozófus 1992-ben (A történelem vége és az utolsó ember című művében) azt találta írni, hogy az emberiség társadalmi-kulturális evolúciója a liberális demokráciával és a szabadpiaci kapitalizmussal elérte a végső formáját. Az elméletét szerencsésen megtámogatta, hogy a Szovjetunió felbomlásával és a befolyása alá vont országok „felszabadulásával” majd tucatnyi szelíd és durvább diktatúra lépett a liberális demokrácia útjára.

Fukuyama szerint ez az út egy egyirányú autópálya, amihez csak felhajtók kapcsolódnak. Nem állította, hogy ez az út Kánaánba vezet, csak azt, hogy az emberiség erről már nem fog letérni. Egy ideig úgy tűnt, hogy akár még igaza is lehet. Az EU-s országok közül aztán az Orbán Viktor vezette Magyarország előbb finom oldalazó mozgásokba kezdett ezen a pályán, majd az illiberalizmus bemondásával kicsapta jobbra az indexet, és az identitáspolitika fullba nyomása mellett hirtelen oldalra rántotta a kormányt. Történelmi léptékben mérve a pannon robogó irányváltásával egy időben egy Trump nevű sofőr is elkezdte ide-odarángatni böhöm nagy kamionja kormánykerekét, miközben egy kebabot majszoló alak a limuzinjával éppen áttörni készül a korláton, és egy mélynövésű, kucsmás férfi egy ideje rükvercben hajt a belsősávban egy harckocsival. A Fukuyama után című előadás ennek a balesetveszélyes helyzetnek a lehetséges következményeit vízionálja. Mi van, ha Fukuyama tévedett: mi jön / mi van a liberális demokrácia után?

A fotók forrása a BudapestiSkizo fb-oldala

A BpSkizo Csoport a pandémia alatt tűnt fel a Budapesti Skizo című, egyben névadó produkciójával. A csapat már akkor pedzegette mindazokat a mediális formai jegyeket, amelyeket az alkotók mára felszaporítottak és (szinte) tökéletesre csiszoltak. A Fukuyama után egyszerre színházi előadás, filmvetítés és élő közvetítés. Ahogy belépünk a nézőtérre, a Trafó színpadán egy hatalmas, négyzetalapú hasáb fogad (ez lesz aztán a játék enteriőrje: polgári lak és hivatali pánikszoba), az üvegfalára vetített, tucatnyi, gyorsan váltakozó mozgóképpel az egész olyan, mint Tokió egyik kies szeglete egy korai cyberpunk filmben. Közben egy gépies hang a szokásos nézőtéri szabályokat mantrázza, el-elakadva és ide-odacsúszkálva a néhány jól ismert szó rengetegében: ötletes megoldás és egyre idegesítőbb. Még el sem kezdődik az előadás, de már meglehetős hangulatban vagyunk.

A felütés disztópiája egyben az egész produkció alaphangja is. A diktatúrák indiszkrét báját tucatnyi képtörésben ránk fröccsentő vizuális bacchanáliát egy lendületes revü váltja: egy táncos-énekes fogalomfelhő azokkal a kifejezésekkel, amelyekkel a politikai közbeszéd szőnyegbombáz minket jóideje. A revüjelleg folyamatosan pulzál, amikor csendesedik, felsejlik mögötte egy történet, amely a következő pillanatban a múlt század szellemtörténetének zenés zanzájává alakul, majd hirtelen tovább történik. Néhol egy perc alatt több évtizedet szaladunk előre, nem sokkal később, az előadás egyik „ezt nem hiszem el” jelenetében Bán Bálint öt percre nynynynynynyúúúúúúúúúúúúúú-úúúúúúúúúúújjjjjjjjj-t-vvvvvvvvvvvvvaaaaaaa (értsd: elnyújtva) beszél bele közvetlen közelről a „főhős” arcába három, hivatali folyosón elhangzó, semmitmondó mondatot.

A sztori voltaképpen egyszerű, már amennyire egy elevenen gomolygó, valós és szimbolikus szerepekkel, illetve szerepcserékkel tarkított, groteszk világvége-játék kapcsán az „egyszerű” kifejezésnek egyáltalán van bármiféle értelme. Egy Peer nevű fiatal férfi párkapcsolata idillikusan indul, majd a kedvese által ártatlanul feltett kérdéstől (hogy mire gondol a férfi maszturbálás közben) eljutnak a szakításig. Erős indítás után ez a szál az előadás végére kissé megkopik: sem a rendezésnek, sem a szerzőnek nem sikerül elég érdekessé tennie, amit ebben az esetben a színészi játékok sem tudnak ellensúlyozni. A szerelemmel párhuzamosan vagy éppen ehhez szervesen kapcsolódva Peer munkahelye és vele a darabbeli ország/világ is összeomlik. Ez a bizonyos munkahely a Boldogság- és Jövőkutató Intézet, ahol átlagemberek az átlagemberek szokásait, vágyait és félelmeit kutatják, eredményeiket pedig a megbízójuk, a politika hasznosítja. Ekkorra már az emberiség leszámolt az elvekkel és az eszmékkel, maradt a jólét és az érdek logikája, és eljön a pillanat, amikor a testreszabott félelmektől és primer vágyaktól vezérelt átlagemberek kicsúsznak az irányítás alól.

A színpadra felvitt kamera, amely a nem látható helyeken is követi a történéseket, és eleven közelségbe hozza a szemünk előtt játszókat, nem szokatlan a kortárs színpadon, itt azonban az alkotók olyan mennyiségű, érzékeny technikai megoldást működtetnek, amilyennel ritkán találkozhatunk. Néha egy-egy rövidebb pillanatra a beszédhangok elszállnak, de az is megesett, hogy egy technikus majd másfél percen keresztül próbált jelenet közben életet lehelni a vehemensen gesztikuláló színész fejkamerájába. Előbbieket az előadás svungja írja felül, utóbbi, túl azon, hogy rácsodálkozunk a pillanat kényszere szülte megoldás bravúrjára, a sérülékenység érzetével akár még bele is illik az események sodrába. Varga Soma és Todoroff Lázár operatőrök néha lótva-futva, máskor jelenet közben (akár a színészeket is bevonva ebbe) kézről kézre adott kamerákkal szerkesztett mozgóképei eleve remeklések: mintha centire kimérnék a káoszt, szinte mindig beletalálnak a fortyogó helyzetek és a játszók köldökcsakrájába.

Sándor Dániel Máté rendezése egy eleven lüktetés, ahol sorjáznak a különböző technikai és színházrendezői ötletek, az egész mégsem érződik ötletbörzének. Az előadás azokon a pontokon ül le egy kicsit, ahol hosszabb ideig nincsen semmilyen váratlan formai megoldás. Az is igaz, hogy ritkák az ilyen „eseménytelen” szakaszok, és ezek egy részét is elviszi a szöveg, másik részét pedig a színészi játék tartja meg. Hogy marad egy harmadik rész is, abban az is szerepet játszik, hogy egy idő után felébredhet az igény a nézőkben megérteni, hogy egyáltalán mi történik, és az előadás nem siet ezt az igényt kielégíteni. A színészek mindannyian remekül beszélik az előadás játékosan elemelt nyelvjárását, és magabiztosan ugrálnak a különböző hangvételek között. Mindenkinek vannak nagyobb pillanatai, ilyen például Rezes Dominika szavak nélküli, lassú tönkremenetele, majd a kamerák előtti „kivirágzása” a következő pillanatban. A prímet egyértelműen Messaoudi Emina viszi, aki a hivatal igazgatójának szerepében egy dermesztően cinikus és legalább ennyire rémisztően érzékeny idegrendszerű, tisztánlátó karakteren keresztül fojtja meg a környezetét és önmagát. Váradi Gergely pedig megadja Peernek, ami jár neki: körvonalak nélküli, pillanatnyi késztetések és jellemmorzsalékok által mozgatott Peer Gyntként sodródik végig a történéseken.

A Fukuyama után több mint csapatmunka felsőfokon, és egy szórakoztatóan elgondolkodtató produkció: egy fontos előadás. Noha egy-két elejtett tulajdonnév (Sebestyén Balázs, Fidesz) felettébb ismerős számunkra, a darab látószöge sokkal tágabb Magyarországnál, és bármiféle pártpolitikánál. Ebben mi is benne vagyunk, mint mindenki más. Az előadás világának szereplői élnek, éreznek, gondolkodnak és még igazuk is van. Ez a világ olyan, mint egy pohár víz: apró lények privát történetei, nyomelemek, szabad és kötésben lévő gyökök és egymásra ható, egymással kapcsolódó, majd továbbálló molekulák eleven nyüzsgése – aztán jön valaki és az egészet megissza. Ekkor már tényleg nincs itt semmi látnivaló.

Thomas Köck: Fukuyama után (BpSkizo)

Szövegkönyv: Samudovszky Adrian, Sándor Dániel Máté. Zeneszerzők: Bánki Mihály, Sándor Zsigmond. Operatőrök: Varga Soma, Todoroff Lázár. Videó (Processing; C++; OpenCV; Max; Vivago; Hedra): Fehér András. Látványtervező: Simonyi-Lengyel Mira. Hangmérnök: Pellei Milán. Fénytervező, video artist: Mohácsi Júlia. Író: Thomas Köck. Fordító: Halasi Zoltán. Rendező: Sándor Dániel Máté.

Szereplők: Váradi Gergely, Kozma Veronika, Bán Bálint, Rezes Dominika, Messaoudi Emina, Szacsvai István.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2025. március 29.