Forte Társulat: Sápadt emberek és történetek / Szkéné Színház /

Az ugyanis egy (nem is könnyű) filozófiai kérdés, hogy észre vehető-e a létezésem. És ha amúgy igen, akkor végül is miért nem?

Minden rosszban van valami jó – a független társulatok aktuális lehetőségeiről szólván, nem is kicsit cinikusnak tetszhet e megállapítás. A Forte Társulat „zenébe zuhanó, mágikus olvasószínházi” bemutatója után mégis először ez fogalmazódik meg bennem. Ugyanis a Sápadt emberek és történetek sajátos műfaját szerintem közvetetten a pénztelenség hívta életre.

Nem új találmány olvasószínházzal áthidalni a – pillanatnyi vagy tartós – financiális gondokat, de Horváth Csaba ebben a rendezésében egyszerűen mesteri szintre emeli e sokat vitatott színházi műfajt. Ez az előadás teljesen hiteles és adekvát, egyik pillanatában sem zavaró a nyilvánvaló, felvállalt olvasás. Ennek persze egyik oka az, hogy Horváth rendezéseinek eleve lételeme a – legtöbbször mozdulatokban és eszközhasználatban megjelenő – különös, furcsa és bizarr, így kicsit sem disszonáns, hogy például Pallag Márton egy jelenetet egyik kezében kottatartót tartva játszik, mozog, akciózik szinte végig. Közben – szerepéből nem kiesve – néha a tartó keze felé fordul, hogy szemével ügyesen beszkennelje a következő rövidebb szövegszakaszt (ugyanis a kottatartón természetesen a szövegkönyv lapul).

Pallag Márton / Fotók: Mészáros Csaba

Ahhoz persze, hogy hamar kialakuljon a valódielőadás-hangulat, az is fontos, hogy a kezdetekben Földeáki Nóra nem is olvas, hanem a szöveget magabiztosan bírva, eljátszik egy elég hosszú részt, ezzel Gyárfás Attila szintén igencsak unortodox zeneszolgáltatásával meggyőző összhangban különös, érdekes atmoszférát teremt meg.

Mindezek mellett, vagy inkább velük szimbiózisban a látvány ízlésessége és megkomponált profizmusa is rögtön belém mászik. Pallag egyszerű megjelenéseikor nagyon jók a fények, Földeáki meg minden karakterében, mindegyik új ruhájában – bocsánat, de – marha jól néz ki. Nagyon hamar összeáll bennem, hogy mitől is jó ez az egész: a minden részletre, szegmensre vonatkozó igényes alapanyagtól és azok lelkiismeretes megmunkálásától. És még nem is beszéltünk az Ady-szövegekről.

Földeáki Nóra

Bevallom, rég olvastam Ady-novellát (egyébként ez a hiányosságom is kifejezetten vonzott az előadásra), és, hát, el is képedtem rendesen: ezek a szövegek hihetetlenül élnek, ütnek a mában. Egy újabb töredelmes vallomás: már nem mindig dob fel, ha újabb, női témájú mélylélektani-önismereti önfeltárás tanúja lehetek (miközben harcos feminista vagyok), de Földeáki Nóra szájából felhangozva egészen máshogy hat rám a hallott, irodalmilag igen jó minőségű, miközben szintén önmarcangoló, szorongással, kérdésekkel teli, ám ezúttal születetten férfiszöveg. Ezek szerint mi, férfiak is örömmel hallgatjuk a saját nyavalygásainkat, illetve: biztos, hogy ez férfinyavalygás? Földeáki nőivé teszi, és ezáltal többszörösen hitelessé. Ugyanis így az eredmény se férfiúi, se női nem lesz, hanem: emberi.

A történetben egy utazó több napig vonaton utazik hálókocsiban, kétszemélyesben egyedül. Ám az egyik állomáson egy napra útitársat kap, és ez igen mélyen érinti, alaposan felkavarja a nyugalmát. Gyűlöli a gondolatát is, hogy most majd alkalmazkodnia, kommunikálnia kell. De nem kell. Az idegen férfi ugyanis egyszerűen nem vesz róla tudomást, észre sem veszi. Még köszönni sem köszön, sem felszálláskor, sem leszálláskor. Ez persze – Adyhoz és a korához illően – egy szecessziós-szimbolikus történet, amelyet a költő szerzője lappangó szenvedéllyel, de díszítetlen, helyenként szikár prózanyelven írt meg. Végig érződik, hogy itt „a mögöttesben” sokkalta többről van szó, mint az egyszerű történetben, el is törpül a kérdés, hogy a benne szereplők nők, férfiak vagy – mint esetünkben – vegyes páros tagjai. Mert se nem biológiai nemi, se nem társadalmi nemi kérdés, hogy felháborít, ha nem vesznek észre, nem vesznek rólam tudomást. Az ugyanis egy (nem is könnyű) filozófiai kérdés, hogy észre vehető-e a létezésem. És ha amúgy igen, akkor végül is miért nem?

Gyárfás Attila

Egy másik vonatos történetben házaspár ül le a kupéban az utazóval szemben. Az utóbbi ezúttal (is) férfi, férfi is mondja a monológját, Pallag Márton. Közben folyamatosan, megállás nélkül a nőt bámulja, leginkább az arcát, de nem szemtől szembe őt, a nőt magát, hanem – mintha csak kifele nézne – annak vonatablak üvegén látható tükörképét csupán. És egy sor élet lejátszódik kettejük néma viszonyában. A férfi a monológjában egyre hevesebben merül el a furcsa, hirtelen viszony szövevényében, amelynek felkavaró, intim történései és titkai is feltárulnak, a nő mindeközben maga elé nézve, némán utazik.

Földeáki Nóra úgy rázkódik az ülésén, néha – ritmusban maradva – oldalra bukott fejjel már-már teng-leng jobbra-balra, hogy közben hallom is a zakatolást, érzem a régi mozdonyok gyerekkoromból jól ismert füstös vasszagát, várom a vonatfüttyöt, a fékezés fémes csikorgását, a „közeledő” régi kisállomások képét a zászlót tartó vasutassal. Hallom, pedig Gyárfás Attila a felspécizett ütőgardonjával nem ziki-zakatolós kísérőzenét játszik, hanem különös hangadó eszközeivel a szereplők lelkiállapotát jeleníti meg.

Pallag Márton és Földeáki Nóra

Nem írom le mind a hat novella történéseit, de azt még meg kell említenem, hogy az egyikben egy Bécsben vízbe ölt cigánylány holtteste leúszik a Dunán egészen Csallóközig. Miközben Pallagtól halljuk a felolvasást, Földeáki produkálja hozzá a mozgás-mellérendelést, amelyet – ha a fizikai színház opera volna – a műfaj nagyáriájának lehetne nevezni. A rendezői bal csupasz faláról indul az úszás-csúszás, hosszú perceken át, meg-megakadva jut el a test jobbra, közben mindenfelé fordul, billen, csapódik. A Benedek Mari tervezte gyönyörű, fénylő mocsárzöld, szálas-rojtos-bojtos szoknya úgy csapódik rajta ide-oda, mintha hullám verdesné.

Nem tudom, mi lenne a jobb: ha így maradna az előadás, vagy ha az olvasás eltűnne belőle. Kell bele az olvasás. Mert az úgy mellesleg, diszkréten jelzi is, hogy a termékben (nem csak nyomokban) irodalom található. Meg színház, képzőművészet, zene, színészi jelenlét és játék, érzések, elmélyült gondolatiság…

Sápadt emberek és történetek – zenébe zuhanó, mágikus olvasószínház (Forte Társulat)

Szereplők: Földeáki Nóra, Pallag Márton, Gyárfás Attila.

Jelmeztervező: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Rendezte: Horváth Csaba.

Szkéné Színház, 2026. február 14.