Turbuly Lilla: Belesétálni nyelvbe, mitológiába
Závada Péter: Je suis Amphitryon -
… a teljes bizonytalanságban az emberi élet elengedhetetlen kelléke, az étel, és előállításának sziszüphoszi műhelye, a konyha maga a profán bizonyosság.
Ebben az Amphitryonban a konyhából, de nem konyhanyelven beszélnek. Geréb Zsófia ugyanis egy konyhába helyezte Závada Péter drámáját, ahol az előadás két órája alatt lefő a hajnali kávé, megsül a reggeli rántotta, és vacsorára elkészülnek a húsgolyók is, paradicsommártásban. (Utóbbiból a szerencsésebb nézők kapnak egy-egy falatot.) Kovács Krisztiánnak (Amphitryon) például az előadás felében csak a hátát látjuk, ahogy tojást ver, húst darál, golyókat formáz és süt ki. De Bánfalvi Eszter (Alkméné) is folyamatosan tesz-vesz, rakodik, takarít. Itt az isteni beavatkozást is háztartási gépek jelzik: a világító, máskor rázkódni kezdő mosógép, a folyton kinyíló hűtőajtó.
Kovács Krisztián / Fotó: Szalai Sándor
Az előadás kezdetén meghökkentő a modern, mindennapi közeg és a mitológiából ismert történetet újrafogalmazó költői szöveg összeszikrázása. És ha egy idő után hozzá is szokunk ehhez a kettősséghez, egy-egy részben képesek még srófolni egyet ezen a termékeny kettősségen. Ilyen az a jelenet, amikor Bánfalvi Eszter tésztát gyúrva mondja el monológját, amelyben egy síelésről (és ennek kapcsán Amphitryonnal való kapcsolatáról) beszél. A havas tájat lelkiállapotként is megjelenítő, ismétlődésre épülő szöveg és a ritmikus mozdulatok szép egysége valósul meg. (És ezzel ez az előadás is felsorakozik az olyan „tésztagyúrós” művek sorába, mint a Horváth Csaba rendezte A nagy füzet, vagy a Bakkhánsnők, Nagy Péter István rendezésében, anélkül, hogy a jelenet epigonizmusnak érződne.)
Ha úgy az előadás közepe táján fel is merült bennem, hogy vajon ez a konyhametafora kitart-e egészen az előadás végéig, a végére kiderül, hogy igen. A Je suis Amphitryonban ugyanis megkérdőjeleződik szinte minden bizonyosság. Ismerjük a történetet, amelynek fő vonulatát Závada Péter is megtartja: Alkménét Amphitryon alakjában meglátogatja Jupiter, hogy vele háljon, az asszony pedig nem veszi észre a cserét. Ez gyötrő kérdéseket vet fel az identitásról, az ember „egyedüli példányságáról”, felcserélhetőségéről. Závada Péter átiratában éppen erre, az identitás sérülékenységére került a hangsúly. De ezen kívül megkérdőjeleződik sok minden más is: hogy mi a dráma, elválasztható-e a színész és a szerep, és hol van ehhez képest a civil személyiség. A sok kérdés között, a teljes bizonytalanságban pedig az emberi élet elengedhetetlen kelléke, az étel, és előállításának sziszüphoszi műhelye, a konyha maga a profán bizonyosság.
Bánfalvi Eszter / Fotó: Szedő Iván
A ki kicsoda kérdésfelvetésnek megfelelően a kar négy tagja egyben a dráma szereplője is. Karként a konyha fölötti régióban tanyáznak, míg csak az előadás végén le nem másznak onnan a konyhába. Időnként elismerésre méltó gyorsasággal lesz a Jaskó Bálint játszotta menádból haskidüllesztő, macsóskodó Sosias, vagy Kőszegi Mária menádjából Sosias nem éppen modern gender-elméleteket valló felesége. (A szöveg egyébként többször is ironikusan vagy éppen erős kritikával szól a nőkkel szembeni szerepelvárásokról, de úgy is mondhatnám, üdvözöljük Závada Pétert mint feminista szerzőt.) Lestyán Attila másik szerepe Jupiter, egy saját nagyságában tetszelgő, maníros fajdkakas, az előadás legtöbb humorral ábrázolt karaktere. Mentes Júliára viszont azt a szerepet osztották, hogy legyen harsány Merkúr, legyen „túl sok”, ahogy talán színésznőként, talán Merkúrként kiszól a nézőkhöz. És tényleg túl sok. Ők négyen azok, akik a fenti régiókban a dráma mivoltáról is elvitatkozgatnak, és az előadás végén, maszkukat levéve arra keresik a választ, megszólalhat-e egyáltalán önmagaként az, aki színpadon áll.
Amphitryon és Alkméné szerepében Kovács Krisztián és Bánfalvi Eszter végig megmarad ebben az egy-egy szerepben, azonban konyhai ténykedésüket mégsem lehet úgy nézni, hogy ne látnánk bele valamennyire azt, ahogy otthoni konyhájukban elképzeljük őket. Hogy például nyilván tudnak főzni, minden mozdulatuk erről árulkodik, és nehéz elképzelni, hogy a szerep kedvéért tanulták meg az uborkaszeletelés vagy a fokhagymapucolás mozdulatait is, éppen úgy, mint a szöveget. Azaz mégsem egészen maradnak meg végig egy szerepben. Bánfalvi Eszter a parókáját levéve egy újabb monológban felsorolja az eddig eljátszott szerepeit is (legalábbis jó párra ráismertem az általa korábban játszottak közül). Én vagyok… mondja mindegyikre. Aztán visszaveszi a parókát. Végül is ő itt mégiscsak Alkméné. Vagy ki.
Jaskó Bálint, Kovács Krisztián, Mentes Júlia és Bánfalvi Eszter / Fotó:Szedő Iván
Ha nagyon jó sorokat, mondatokat hallok egy előadásban, mindig azt hiszem, hogy nem kell felírni, ezt úgyis meg fogom jegyezni. Így voltam ezzel Závada Péter szövegét hallgatva nem egy mondattal, aztán persze most már nem tudnám pontosan idézni, talán csak egyetlen sorát: „Belesétálni egy tavaszi teregetésbe”. (És még az is lehet, hogy ez sem pontos.) Külön cikket érdemelne ez a dráma, ezért itt most csak annyit, hogy nagyszerű teljesítménynek tartom. Ahogy arra Geréb Zsófia rendezése kiválóan ráérzett, ebben a szövegben a költészet megemelt és köznapi rétegei kivételes minőségben vegyülnek. A magam részéről a drámának és az előadásnak is megszavazok egy Michelin-csillagot.
Závada Péter: Je suis Amphitryon
Játsszák: Kovács Krisztián, Bánfalvi Eszter, Lestyán Attila, Mentes Júlia, Jaskó Bálint, Kőszegi Mária.
Díszlet, jelmez: Horváth Jenny. Mozgás: Soós Attila. Fény: Hlinka Mónika. Zene: Csizmás András. Dramaturg: Varga Zsófia. Asszisztens: Szélinger Anna. Grafika: Eln Ferenc. Rendező: Geréb Zsófia. Produkciós vezető: Erdélyi Adrienn.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2018. április 25.