Szekeres Szabolcs: A kegyetlen idő
Simon Longman: Rozsda avagy minden vérünk benne szárad
A szeretethiány, a szülők halálának soha el nem múló fájdalma, a magány. A pszichológia megértő magyarázatai és értelmezési kísérletei csődöt mondanak…
Valahol a világ végén vagyunk egy tanyán. Konkrétan nem meghatározható a tér. Árválkodnak ugyan tárgyak, mégis szorongató az üresség. (Látvány: Csomor Katerina, Szabó Márton István.) A családtagok több generációja küzd a fennmaradásért. Talán a rozsdás késtől kaptak fertőzést a birkák. Sokat le kell ölni közülük. Azonban a famíliát ennél nagyobb veszély fenyegeti.
Rainer-Micsinyei Nóra, Bata Éva, Hajdu Péter / Fotók: Jókúti György
A Rozsda avagy minden vérünk benne szárad című előadást fordítóként is jegyző Horváth János Antal rendezésének a drámaiságát a dialógusok és a monológok ellentéte adja. A köznapiság szaggatottságának, semmit mondásának az illúzióját nyújtó párbeszédek elmossák a múltat és a szereplők jelenkori motivációit. A magánbeszédek ellenben a valódi érzelmekig mutatnak. A Szkéné Színházban látható előadás megszakítás nélkül játszott két órája néhol vontatott, mert nem minden esetben sikerül a dialógustörmelékek mögött a tapasztalható világunkon túl eső félelmet érzékeltetni. Kissé hosszúnak tűnik az idő az előkészítőnek szánt dialógusoktól a drámai csomópontokként szolgáló monológokig. Amikor azonban eljut a magánybeszédekig a produkció, és ez nem is egyszer sikerül, ihletett pillanatokat élhetünk meg.
Dióssi Gábor
Dióssi Gábornak kiválóan felépített a monológja az időskori elbutulással küzdő nagypapa szerepében. Dióssi a néző az előadás addigi menetéből adódó előítéleteivel játszik. Eleinte nem eldönthető ugyanis, hogy valóban tudja-e, hogy mit beszél. Mick vélhetően ez alkalommal látja meg utoljára a fényt a vészesen közelgő, örökké tartó éjszakában. Ezután a teljes és visszavonhatatlan sötétség következik. Felállni egy magas dombra, beleilleszteni a kezek ujjait a csillagok ütötte lukakba az égbolton, és így megállítani az időt. Ez utóbbi azonban nem ismer kegyelmet. Együtt kellene maradniuk a családtagoknak addig, ameddig csak lehet. A nagypapa jól érzi, hogy mind neki, mind a három unokának erre lenne a legnagyobb szüksége. A váratlanul költőivé váló monológ gyönyörűen mesél a szeretetről.
Ben titkolt félelmeit egy hasonlóan meggyőző monológból ismerjük meg. Hajdu Péter játéka a lázadó öcs kitörési kísérleteiről szól. Ben életében semmi sincsen a mobiltelefonján kívül. A türelmetlen srác alig várja, hogy az atyai házat, azt a romos, düledezőt végre eladják. Bárhová, de el innen. Legalábbis ezt halljuk tőle. Ismétlődő szökései, eltűnései az újrakezdés igénye miatt történnek. Valójában sohasem hagyja el végleg a tanyát, mert képtelen megbirkózni a szülei halálával. Az ő monológja erről szól.
Baki Dániel és Rainer-Micsinyei Nóra
Az előadás egy birkapásztorként dolgozó testvérpár életének folyton veszélyeztetett, nagy kompromisszumokkal kialakított kapcsolatát járja körül. A nehezen megteremtett egyensúlyt hol a harmadik testvér, hol a bebocsátást remélő idegen, megint máskor a nagypapa dúlja fel. A rendező megtalálta azt a két színésznőt, akik jól kiegészítik egymást.
Bata Éva azért kellemes meglepetés, mert a színészetét annyira jellemző impulzivitás ezúttal nem kívül látható, nem az érzelmi kitöréseiben nyilvánul meg, inkább belülre irányul. Az állandóan tevékenykedő Anna folyamatosan figyeli és ellenőrzi környezetét. Jól érzi magát a bőrében, és sohasem hord álarcot. Roppant kíméletlen, és illúziók nélküli ez a lány. A csapott vállai között az enyhén jobb oldalra dőlő, mozdulatlan fej, a beszélők arcát szünet nélkül vizslató tekintet férfias személyiséget mutat. A kihívóan fiús, munkába tört test visszatérő minimálgesztusai, valamint az állandóan ugyanazt az utat bejáró szemek csakis akkor térnek le a nyugtalanítóan kiszámítható pályájukról, ha Anna saját örömérzetét kielégítendő cigarettát sodor.
Bata Éva
Rainer-Micsinyei Nóra Becky, a testvér szerepében igyekszik másnak mutatni magát, mint amilyen igazából. Az első jelenet alapján biztosak lehetünk benne, hogy ő a domináns fél a testvérek közül. A földön fekvő fejéhez Anna tartja a puskát, de Becky irányítja a helyzetet. Aztán fordul a kocka. Becky bizonytalan lány, aki sohasem tudta, hogy milyen érzés nőnek lenni. Erről árulkodik a jelenet, amelyben a rejtelmes idegen Guy (Baki Dániel) búcsúzik a lányoktól. Becky még saját magának sem bevallott szerelme a fiú iránt itt tör elő a maga teljességében. A még érintetlen test önkéntelen vágyakozása és a másik nemet egyáltalán nem ismerő szociális kontroll egyszerre hat. Menne is a fiúhoz, ölelné is, de fogalma sincsen, miképpen tehetné ezt. Az apró, félve tett, közelítő lépései visszatáncolások is egyben. Mindez történik Anna testvére gondosan figyelő tekintete előtt. Talán ez a legszebb jelenet.
Rainer-Micsinyei Nóra és Hajdu Péter
A szeretethiány, a szülők halálának soha el nem múló fájdalma, a magány. A pszichológia megértő magyarázatai és értelmezési kísérletei csődöt mondanak a darabbeli családnál. A belül eltemetett titkok fájnak a végső pillanatig. A lélektan helyett az irracionális és a költőiség áll. Az előbbiekről szól igazul (gyengébb részei ellenére is) a Szkéné Színház és a Manna közös vállalkozása. A Rozsda avagy minden vérünk benne szárad lényeges szereplője az idő. Mert néha állni látszik, máskor néhány villanással múlik. Miközben semmi sem változik, „mindössze” annyi, hogy még erősebb és elkeseredettebb az egymásba kapaszkodás igénye.
Simon Longman: Rozsda avagy minden vérünk benne szárad
Rendező: Horváth János Antal. A rendező munkatársa: Tóth Hajnalka. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Látvány: Csomor Katerina, Szabó Márton István. Zene: Bakai Márton.
Játsszák: Baki Dániel, Bata Éva, Dióssi Gábor, Hajdu Péter, Rainer-Micsinyei Nóra.
Szkéné Színház, 2019. november 22.