Török Ákos: A rendes lányok esete a maffiával

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak -

Még az is lehetséges, hogy a darabbeli képlet, miszerint a helyzet diabolikus jellegéért kizárólag a férfiak felelősek, pontosan fedi a ’90-es évek csallóközi valóságát.

Paczolay Béla a Tenki Réka által előadott, megrázó erejű Egyasszony után hat évvel ismét súlyos női történeteket állított színpadra valós események alapján. Ráadásul ezúttal is sikeres szövegből, Durica Katarina azonos című regényéből indult ki, amelyet ebben az esetben Kovács Krisztina írt színpadra.

A történetet a helyi rendőrség fölé/mellé emelkedő maffiáról, akiknek tagjai induláskor a helyi birkózóklub túlnyomórészt magyar tagjai közül kerültek ki, és a ’90-es években egész Csallóközt rettegésben tartották, több szerző is megírta 2019-ben. Ekkor ért ugyanis véget a 2018-ban kezdődő csallóközi maffiaper. Barak Dávid Elásott igazság című könyve a per folyamatos követése mellett beszámolók és interjúk alapján dokumentálja a történteket, Durica Katarina hasonló forrásokból kiindulva, három érintett női karakter szemszögéből mutatja meg ugyanazt a világot.

rendeslányok1Kiss Mari, Márkus Luca, Balázsovits Edit / Fotó: Vígszínház - Dömölky Dániel

A Vígszínház előadásában egy fiatal, egy középkorú és egy idős nő váltakozva előadott monológjain keresztül egyszerre ismerhetjük meg magukat a helyi (bűn)eseteket, a szereplőket, akiknek az elbeszéléseiből lépésről lépésre épül fel előttünk egy perspektívák nélküli világ, ahol a brutalitás átszövi a mindennapokat is. Mindeközben kibontakozik három személyes történet is, amelyek egy-egy pillanatra keresztezik, pontosabban inkább csak érintik egymást. Egyazon panelházban lakik Dunaszerdahelyen Hilda, a tőrőlmetszett kamaszlány, Júlia, egy korrupt rendőr felesége és a nyugdíjas Erzsi néni, akinek gengszter a fia. Ezeknek a nőknek nincs ráhatása a történésekre, csupán elszenvedik azokat. Két dolgot tehetnek: belehalnak vagy túlélnek.

A férfiközpontúság, esetenként a családon belüli és kívüli erőszakkal és megannyi más, humánum ellen ható jellemzőjével eleven probléma a világ általunk ismert részein, így (sőt) hazánkban is. Még az is lehetséges, hogy a darabbeli képlet, miszerint a helyzet diabolikus jellegéért kizárólag a férfiak felelősek, pontosan fedi a ’90-es évek csallóközi valóságát. Ezzel együtt az alaphelyzet: potenciállal nem rendelkező, alapvetően ártatlan nők személyes drámái egy férfiak által kifosztott világban fekete-fehér jellege és magától értetődősége miatt nem igazán kedvez annak, hogy olvasóként-nézőként közünk legyen hozzá. Mármint túl azon, hogy érzelmileg megérint minket és/vagy elborzadunk a látottakon.

Nem egyszerűen arról van szó, hogy sötét tónusú női karakterek hiányoznának belőle, akik felelősek a helyzetért, hanem arról, hogy az alkotók a társadalmi felelősség közegéből kiszakított evidenciaként és árnyaltság nélkül mutatnak be egy disztópikus, mégis valóságos világot. Ezen az sem változtat, hogy Erzsi néni egy ponton felteszi magának a kérdést, hogy vajon ő maga felelős-e azért, hogy a fia gengszter lett. Az ő felelőssége ugyanis csepp a tengerben, ráadásul annyira konkrét, hogy ezen keresztül a kérdésfeltevése bármennyire is megérint minket, intellektuális értelemben nem tud kinyílni a nézőtér felé. Miként az árnyaltsághoz nem sokat ad hozzá, hogy az egyik gengszter gondoskodik az anyja legjobb szintű kórházi ellátásáról.

rendeslányok3Balázsovits Edit, Kiss Mari / Fotó: Gordon Eszter

Nem gondolom, hogy minden darabnak kell hogy legyen a felelősség, illetve a belső dinamika tekintetében társadalmi dimenziója, de egy kortárs, tőlünk 150 kilométerre lévő, magyar maffiauralom témájú írásmű esetén ezt nem nagyon lehet megúszni. E nélkül és az árnyaltság hiányában ugyanis van a dolognak egyfajta testi-lelki katasztrófaturizmus jellege – azzal együtt, hogy Paczolay Béla érezhetően igyekszik távol tartani az előadástól mind a szenzációt, mind a lélektani horrort.

Lisztopád Krisztina panelproli ruhákba bújtatja a szereplőket, akik szépítkezés gyanánt inkább csak kutyafuttában kikerázzák magukat. A kisrealista olcsóságot húzza alá a Khell Csörsz által részletgazdagon felépített és berendezett, korabeli panellakásbelső, azonban a különböző helyiségek egybeszerkesztése utalásszerűvé emeli a teret. A jeleneteket a hetvenes-nyolcvanas évek kultikus popcsapata, a Boney M slágerei választják el, ám a zenei idézeteket kortárs hangkulissza bolondítja meg, ami a térhez hasonlóan az időt is idézőjelbe teszi. Amikor megszólalnak, finom fehér fénnyel megvilágítva, narancsos barna, barátságos félhomályból emelkednek ki a szereplők, majd ugyanebbe a meleg hangulatú, irreális és valószerűtlen, ám érvényes közös jelenlétbe olvadnak vissza (világítás: Balogh Csaba Andor).

Mindez együtt egy valós történésekkel szoros kapcsolatban lévő, mégis fiktív térbe és fiktív időbe helyezi a három szemtanút, akiket végigvertek az események, és akik saját tapasztalataikon keresztül mesélik el a történteket. A vígszínházi előadásban a három nő úgy beszéli el nekünk az eseményeket, hogy sosem lehet pontosan tudni, mennyivel vannak utána, ha egyáltalán utána vannak, és az végképp nem világos, miért (hol és mikor) mondják el ezeket nekünk. Ez a fajta időtlen elbeszélői időutazás egyáltalán nem valamiféle csodabogár a színpadon (pl. az említett Egyasszony esetében is ezt választották az alkotók), a színészektől folyamatos egyensúlyozást kíván: ha valaki túl színes és drámai, elbeszélőként egy pillanat alatt hamissá válik, ha nem eléggé az, akkor hamar unalmas lesz. (Előbbi csapdába egy-egy alkalommal Balázsovits Edit és Kiss Mari is beleesik az előadás elején.)

rendeslányok2Kiss Mari, Márkus Luca / Fotó: Vígszínház - Dömölky Dániel

Mindhárom színésznő alaphangját egyfajta szenvtelenség jellemzi, ami érzékeltetheti a túlélés árát, és esetenként ellenpontozva emeli ki a történtek borzalmát. Márkus Luca (Hilda) játéka első pillanattól kezdve erre a szenvtelenségre épül, ami eleinte egy normális módon introvertált kamaszlány borongós alaphangulatának tetszik, majd folyamatosan lepleződik le mint egy fiatalon megrabolt élet következménye. Balázsovits Edit ezzel szemben egy színes és eleven asszonyt teremt, finom hang- és mimikai gesztusokon keresztül mutatva meg nekünk Júliáját. Helyenként egyenesen hús-vér emberként szólal meg annak minden keresetlenségével és egyediségével. Az általa életre keltett figura intellektuális egyszerűsége és vele együtt a hitele csupán azokon a pontokon és mondatokon bicsaklik meg, amelyek direkt Júlia mélységét jeleznék (például amikor ezt mondja: „Mikor lett belőlünk egy sztereotípia?!”). Júlia története a legkevésbé látványosan drámai, de paradox módon, éppen az elevensége miatt Balázsovits Edit játékát nézve inkább egy konkrét nő egyszeri hányattatásait látjuk, mint egy tipikus sorsot. Kiss Mari egy harmadik színészi utat választ: az elejétől kezdve súlyos sorsként húzza magára a sokat élt és sokat elvesztett Erzsi néni szerepét, majd „öregszik tovább” vele együtt az elbeszélés során.

A három különböző játékmód és eltérő színpadi súly mégsem veti szét az előadást, hanem néhány találkozás után összeérnek, akár látható illesztés nélkül is. A ritmusszekció is kitesz magáért, így a színészi játéknak, a jól emészthető hosszra szabott megszólalások dinamikájának, drámaiságuk fokozódásának, majd szinten tartásának eredőjeként az előadás egy pillanatra sem ül le. Sem az átirat, sem az online színházi bemutató (gyaníthatóan a regény sem) nem a dunaszerdahelyi történésekről szól. Az előadás érezhetően szándékolt, a konkrétumokon túlnyúló társadalomkritikai éle (pl. a némán hallgatók cinkossága) nagyrészt kicsorbul. A rendes lányok csendben sírnak embertelenségében is túlzottan emberi történetekkel szembesít minket, miközben jó érzékkel kerül bármiféle melodrámai felhangot. Mégis elsősorban az érzelmeinket tornáztatja meg. Igaz, azt kifejezetten jólesően.

Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak

Színpadra alkalmazta: Kovács Krisztina. Díszlet: Khell Csörsz. Jelmez: Lisztopád Krisztina. Világítás: Balogh Csaba Andor. Zenei munkatárs: Furák Péter. Dramaturg: Kovács Krisztina. Ügyelő: Héjj János. Súgó: Zewde Eszter és Gál Tünde. A rendező munkatársa: Szládek Kata. Rendező: Paczolay Béla.

Játssza: Márkus Luca, Balázsovits Edit, Kiss Mari mv.

Vígstreamház, 2021. március 13. 19 óra

 

© 2016 KútszéliStílus.hu