Háy János: Szavalóverseny 1-3. -

Háy-féle iróniával beszél a verset író ember kicsinységekhez kötöttségéről, a versírás szabályai mellett a versíró gyarlóságairól.

Kockázatos vállalkozás nálunk véleményt formálni klasszikusokról, mást gondolni kötelezőkről. Láthattuk Tóth Krisztina példáján, aki rengeteg támadást kapott azért a véleményéért, hogy kiiktatná a kötelezők közül Az arany embert.

Háy János is szeret másként beszélni az irodalmi hagyományról, mint ahogy az szokás, szabadabban és akár tabudöntögetően, ahogy tette ezt Kik vagytok ti? című rendhagyó irodalomtörténetében. A Szavalóversenyben a költészeti hagyományt igyekszik közelebb hozni a mai, verset (nem) olvasó közönséghez. Címnek pontosabb is lenne a Költészettan, hiszen a hangsúly a műfajokon és a vers keletkezésének folyamatán van, a kész mű megszólaltatása pedig itt nem szavalat és nem verseny. Igaz, ahogy Háy János elmondta, a szavalóversenyeken tapasztalt félreértelmezések adták az ötletet a darabhoz.

Kocsis Gergely / Fotó: Horváth Judit

A háromrészes sorozat végigveszi az ismertebb lírai műfajokat a gyerekmondókáktól a balladákon és a tájleíró verseken keresztül az őszikékig. Földközelbe viszi az ihlettől szárnyaló, a mindennapi élet hívságaival nem törődő dalnok képét, Háy-féle iróniával beszél a verset író ember kicsinységekhez kötöttségéről, a versírás szabályai mellett a versíró gyarlóságairól.

Az előadásban megjelenő költőkép azonban nagyon is megfelel a köztudatban élőnek. A költő középkorú férfi, aki kaotikus, könyvektől roskadozó dolgozószobája mélyén, a Varró Dani-féle büdös pizsamában tömi tele a hamutartót csikkekkel, miközbennéha a borosüveget is meghúzza. A díszlet televan apró, e képet erősítő részletekkel, de azért a könyv- és kézirathalmok, a koszlott-letakart, plusz ülőpárnával is ellátott karosszék, a könyvespolcon függő Balassi-emlékkard (tényleg, nőnemű költő megkapta-e valaha ezt a kitüntetést? – jut eszembe, és igen, a 25 díjazott között van 2 nő is) mellett elfér egy kerékpár is.

Tulajdonképpen egy monodrámát látunk, a Kocsis Gergely által életre keltett költőét, amelyben az egyes műfajokhoz kapcsolódó monológokat egy másik színész versmondása zárja le. Tárnoki Márk rendezőnek van már tapasztalata abban, hogyan lehet egyáltalán nem monodrámának termett szövegeket monodrámásítani: kiváló előadást rendezett a Pillangó című Henri Charriere-regényből. Itt is Kocsis Gergely színészi erejére támaszkodva, sok mozgással, meglepő kameraállásokkal élénkíti a szöveget. Ez azonban a regényadaptációhoz képest is nehezített terep, hiszen viszonylag száraz verstani ismereteket kell izgalmassá és átélhetővé tenni.

Kocsis Gergely / A kép forrása a Katona József Színház

Ez akkor sikerül a legjobban, amikor egy történet kerekül például a szerelmes, vagy az avantgárd vers köré – utóbbi esetben igencsak avantgárd történet. Kocsis Gergely ezeken a pontokon képes az alkotási folyamat intenzitását, a teremtő pillanatot megragadni és átadni. Költője abból a szempontból egyáltalán nem sztereotipikus, hogy nem szelíd, és dolgozószobája sem elefántcsonttorony. Indulatok, irigységek vezérlik, sokszor úgy pöfögi ki magából a mondatokat. Alapállapota ez a dühös pöfögés, amiben benne érezni keserűségét, szakmai és saját (vélt vagy valós) számkivetettségét.

Kontrasztos a versválasztás és a versekről való beszédmód. A kortárs költői kommentárokhoz ugyanis klasszikus verseket választottak az alkotók, köztük nagyon ismerteket, és ismert költők kevésbé ismert verseit, mint amilyen például Csokonai Rémítő s vidító kétségekje Fekete Ernőtől.

A háromrészes tagolásnak több szempontja is lehetett. Az egyik ezek közül valószínűleg a közönség tűrőképessége. Hogy bírják-e közel három órán keresztül a beszédet versről és a versbeszédet, vagy kisebb adagokban kell csepegtetni? Az előadás mindenesetre a harmadik részben futja a legjobb formáját. A gondolati líráról is sikerül humorral és jóleső iróniával beszélni, az öregkori líránál a néző szemét is hályog homályosítja. A terrárium teknősbékája egyre lassabban ballag át a képernyőn, és már nem Kocsis Gergelyt látjuk, hanem a magát legjobban mégis alanyi költőként érző poétát.    

Bányai Kelemen Barna / A kép forrása a Katona József Színház

Vajon ki lehet az előadás célközönsége? A versszeretők biztosan. De hogy hathat arra, akit kiráz a hideg, ha verstanra vagy memoriterekre gondol? Nem tudom. Lehet, hogy számukra e friss és színes csomagolás sem teszi vonzóbbá a pirulát. A legerősebb pillanatok azonban, ahogy fölzeng néhány klasszikus vers, biztos, hogy őket is megfogják. Ahogy Bányai Kelemen Barna mondja, hogy íme, hát meglelte hazáját. (És reménykedünk, hogy József Attilával szemben ő tényleg.) Bezerédi Zoltán Vörösmarty Előszavát. Takátsy Péter az Itt van az őszt. Ez nem szavalás és nem verseny. Egyszerűen csak versmondás. Milyen ódivatú dolog már! Minden fakszni nélkül, egy jól eltalált látószögből, ülve vagy fekve (v.ö.: Tóth Krisztina Verset állva című írásával), bele az arcunkba. Aztán mégis, mintha ezekért a pillanatokért született volna az egész.

Háy János: Szavalóverseny 1-3. (Katona József Színház)

Előadó: Kocsis Gergely. Versek: Dankó István, Vizi Dávid, Bán János, Bányai Kelemen Barna, Szacsvay László, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Takátsy Péter, Vajdai Vilmos, Bezerédi Zoltán, Ujlaki Dénes, Fekete Ernő.

Alkotók: Technikai rendező: Török Marcell. Operatőr: Meister Natália. Vágó: Majszin Éva. Hangmérnök: Párizs Misha. Fővilágosító: Lohár Antal. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Valovics István. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Hornung Gábor. Rendező: Tárnoki Márk.

Katona József Színház, K:ORTÁRS sorozat, online bemutató: 2021. március 13., 19., 26.