Török Ákos: Világvégebalzsam

East End: Idővonal (Trafó Kortárs Művészetek Háza)

Egyszerre vagyunk katasztrófaturisták és katasztrófák, mi vagyunk a számok és mi vagyunk a számvetők is.

A teraszok már megteltek maszk nélküli fiatalokkal, a focimeccsek lelátóin is összegyűlhetett a sajátunkat buzdító, az ellenfelet ekéző indulat, a színházak szintén nyithat(ná)nak, a valódi fellélegzés azonban még távolinak tűnik. De ma ismét emberek, zömmel szakmabeliek között vagyok, a legtöbbjüket bizonyára ismerem, igaz, a maszk és a csapnivaló arc- és névmemóriám miatt nem mindenkit tudnék megnevezni. Olyan is van, akire csak egy óra múlva ismerek rá a nevetéséről, úgy tűnik, a nevetésmemóriám rendben van.

idővonal2Fotók: Todoroff Lázár / A fotók forrása a Trafó

Együtt sétálunk külön-külön, most látok, most kevésbé, most igen, most nem, váltakozva megállás nélkül, ahogy hűl a levegő, egyre kevesebbet és egyre rövidebb ideig látok, nem látok, nem látok, leveszem a szemüvegem, látva nem látok-nem látva látok. Nyugalom, ez nem egy szubjektív tárlatvezetés lesz, mondván, hogy ebben az esetben a dolog tárgya is az önmagunkba nézés. Ugyanis minden valamirevaló színház önmagunkba nézés, kritikusként mégis igyekszünk nem csak magunkról beszélni. Tényleg igyekszünk.

A két fiatal, mégis összeszokott színházi alkotó, Gardenö Klaudia, utolsó éves rendező és Komán Attila, frissen végzett dramaturg által alapított East End formáció Idővonal című előadása különös színházi forma és szokatlan élmény. Persze, aki megfordult már az Artopolis Egyesület által szervezett, a Trafóhoz is köthető Placcc Fesztiválon, és például puffasztott kukoricás zsákkal verték mellette agyba-főbe Nánay István színháztörténészt, egyetemi tanárt és kritikust, annak nem esik le az álla egy (nagyrészt) békés sétálószínháztól. Az is igaz, hogy az állunk leesése legfeljebb egy az okok közül, ami miatt színházba járunk, és nem is feltétlenül az első számú.

idővonal1

Az Idővonal mint útvonal a Falk Miksa utca elején lévő Columbo szobornál kezdődik és a bulinegyedig tart, hosszabb-rövidebb gyalogos részekből és villamosmenetekből áll össze, egy-egy performansz szakítja meg, néha spontán(nak ható) jelenetek válnak ki a külvilágból, máskor a narrátorunk invitál minket játékra, hol az ő szavai gondolkodtatnak el, hol a zenei atmoszféra hoz minket állapotba. Igazi road movie. Nézünk és látunk helyeket, helyzeteket, embereket, önmagunkat. Nem a pók szenvtelenségével kémlelünk körbe, hogy kiszívhassuk a látnivalókból napi intellektuális betevőnket, és nem is a kukkoló kéjes együttérzésével vagy borzongató szánakozásával. Egyszerre vagyunk katasztrófaturisták és katasztrófák, mi vagyunk a számok és mi vagyunk a számvetők is. Egy ponton párokba rendeződünk, és a bizalom jegyében mondjuk el egymásnak az elmúlt másfél év kapcsán azt, amihez a cikk olvasójaként neked semmi közöd nincsen. Közel két órán keresztül lépcsőzetesen nyitunk. Ez persze a valóságban nem feltétlenül igaz, mindenki úgy nyit vagy marad zárva, ahogy tud és akar, az „előadás” minden esetre felkínálja a nyitás lehetőségét. Ezt óvatosan és kíméletesen teszi – néha talán túlzottan is. Mintha jobban vigyáznának ránk az alkotók, mint kellene, azzal együtt, hogy most kicsit (vagy nagyon) mindannyian ki (vagy be) vagyunk feszülve.

idővonal3

Első ránézésre az előadás erőteljesen a felső érték felé leng ki a képzeletbeli időszerűségi skálán. A címen túl a formája járványügyi szempontból maximálisan biztonságos (kötelező maszkviselet, szabadtér, távolságtartás lehetősége), tartalmára nézve pedig a még folyamatban lévő pandémiás helyzetünkön gondolkodik el, és ugyanerre biztat minket is. Mi volt előtte, mi van most, és vajon mi lesz utána körülöttünk, bennünk? Mit tudunk kezdeni a veszteségeinkkel? Mire megyünk önmagunkkal és a világunkkal? Másrészt viszont az alkotók ezt a másfél éve tartó helyzetet az idő menetéből kiszakadt zárványként értelmezik, az előadást pedig ezen időtlen apokalipszis látleleteként tárják elénk. Mindkettő pontos, hiszen egyszerre éljük át a jövőnkért, szeretteink jövőjéért való aggódást és azt, hogy kizuhantunk a folyamatosságból. Megállt az idő, mégis aggódunk, mégis meghalunk.

Az Idővonal mindkettőt felmutatja, egymás mellett, ám mintha együttállásuk abszurditását elkenné. Úgy tesz, mintha külön-külön lehetne felfogni és elfogadni fájdalmas időbeliségünket és az időből kiszakadtságunk csendjét, pedig ha (túl)élni akarunk, éppen az a feladat, hogy mindkettővel egyszerre kezdjünk valamit. Még akkor is, ha ez lehetetlen. Sőt, éppen azért.

idővonal4

Bizonyos értelemben az előadás szereplőgárdája is időn és téren túl áll össze: a free-ségbe kényszerült és alapítványba modellváltott SZFE-sek, zenészek és színészek közös játéka olyan, mintha valahol minden rendben lenne. És valahol bizonyára rendben is van. A narráció egy ponton számomra irodalmiassá, szirupossá válik, és helyenként kicsit okosabb a szöveg a jólesőnél, illetve összességében is ráfért volna némi nyelvi-gondolati sűrítés és/vagy többlettartalom. Mindez azonban inkább csak szöszölés amellett, hogy Hevesi László hangja és az előadás egésze olyan, mintha gyógyító balzsammal kenegetne, ami segít visszamászni az időbe, miközben hagyja megélni az időtlenség örömeit is. Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy sem nem szépít, sem nem hazudik.

Nem úgy, mint én, aki korábban megígértem, hogy nem tolakszom elő önmagammal, és most mégis… Személyes kedvencem ugyanis (spoiler!) a Boráros tér és az Üllői út közötti két és fél perc volt, amikor három fiatal egy Quimby-számot játszott a 4-es 6-oson. Pontosabban ennek csak az utolsó perce, mert előtte még az járt a fejemben, milyen kár, hogy mindez normál esetben nem történhet meg, mivel az ilyen szimpatikus fiataloknak ennél jobb dolguk is akad, illetve, ugyan ki fizetné meg őket, hogy ne akadjon jobb dolguk. Arról nem is szólva, hogy legjobb esetben is kapnának két-három „mi az anyád van?!”-t, amikor próbálnák magukat átszuszakolni a köz- és magánállapotoktól frusztrált tömegen. (Spoiler vége!) Aztán hirtelen rájöttem, hogy az a bizonyos valahol most itt van. Márpedig én éppen ezért jöttem.

East End: Idővonal (Trafó Kortárs Művészetek Háza)

Dramaturg: Komán Attila. Narrátor: Hevesi László. Hangmérnök: Kovács-Vajda Bence. Látvány: Erős Hanna, Néder Janka, Fülöpp Réka. Technika: Kováts Gergő. Zenei közreműködő: Budapest Sound Collective. Rendezőasszisztens: Simonyi Balázs. Rendező: Gardenö Klaudia.

Szereplők: az SZFE és a freeSZFE hallgatói – Bari István, Deák-Volom Dávid, Gloviczki Bernát, Hrapka Zsófia, Jakab Balázs, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Koroknai Sándor, Kuttner Bálint, László Gáspár, Márkus István, Mechle Christian, Szécsi Bence, Ujvári Bors, Váczi Kristóf.

  1. május 2.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu