Forte Társulat: Az égő ház -

Horváth Csaba rendező a fizikai színház eszközeivel engedi a szavaknál mélyebbre látni a nézőt.

A 20. század ikonikus, különös életutat bejárt, és életének még különösebb véget szabó japán írójának/drámaírójának, Misima Jukionak a négy egyfelvonásosa otthon érzi magát Horváth Csaba színpadán.

Annál is inkább, mert maga Misima is szabadabb, nyugati ízléssel ötvözi a tradicionális formát és a japán szellemiséget, Horváth Csaba pedig munkáiban jellemzően nem a történetre, sokkal inkább a vizuális formát öltő (költői) képre koncentrál, melyet a színészek az egész megjelenésükkel, mozdulataikkal – illetve Az égő ház előadásában mozgatott falapokkal – jelenítenek meg. Tehát, esztétikája és gondolkodásmódja sokban közelít a klasszikus no színházi hagyományokhoz, s tulajdonképpen az est felépítése is ehhez mérten alakul.

A négy darab közül három – Az elcserélt legyezők, A világítótorony, Az égő ház – családtörténet, mely a színfalak mögé, magas hőfokon izzó, de a társadalmi normáknak megfelelően elfojtott érzelmekbe nyújt betekintést, míg a negyedik, az Ízletes méreg humoros-groteszk közjáték, mely rokonságot mutat a burleszkkel is.

Földeáki Nóra, a háttérben Fehér László, Horkay Barnabás és Pallag Márton / Fotó: Éder Vera / A fotó forrása a Forte Társulat facebook-oldala

A játékteret barnás színű, leegyszerűsítve „kockásnak” nevezhető linóleum borítja. A szentendrei MűvészetMalomban a színpad közelében ülünk, fölöttünk a csillagos ég, ruhánk alatt dolgozik a föl-fölerősödő szél, mögöttünk, néhány háztömbnyi távolságban a Duna hömpölyög, előttünk és körülöttünk a hajdani malom csontváz-szerű, csupasz téglafalai meredeznek. Díszítetlen, szikár szépségű térként néz a szemünkbe az idő, mely a Forte Társulat ősbemutatóján nemes és művészi háttere Misima Jukio négy egyfelvonásosának. Szerencsésnek tartom, hogy Az égő ház, mely hamarosan zárt térbe, a Szkéné színpadára költözik, először ebben az egyszerre nyitott és zárt, vak ablakszemeitől mélabús ünnepélyességű térben próbálhatta meg magát. Biztos vagyok benne, hogy a Műegyetemen – bár a Duna közelsége ott is adottság – egészen más hangulatú előadás születik szeptemberben. (És nem azért, mert a néző mentesül a metsző, testet zsibbasztó hidegtől, mellyel szemben ösztönösen ponttá tömöríti önmagát.)

Az elcserélt legyezők hőse Dzsicuko, a vénkisasszony festőnő (Földeáki Nóra), aki a szépség és az alkotásvágy bűvöletében magához láncolja a kedvesét egyre csak visszaváró, s lassan megőrülő lányt, Hanakót (Nagy Katica). Hanako Josioval, egy fiatalemberrel (Widder Kristóf) egykor legyezőt cserélt. A fiúén havas táj, a lányén holdvirág – ezzel pecsételték meg szerelmüket, ezzel tett ígéretet Josio a visszatérésére, és ezzel zárta magát a várakozás börtönébe Hanako. A lélektani történet Dzsicuko szemszögéből bontakozik ki előttünk. Kezdőmonológja rávilágít családi helyzetére és ezzel összefüggésben a japán társadalomra és tradíciókra, de mindenekelőtt saját motivációira és művészi ideáljára, melyek bizonyos szempontból éppúgy börtönt jelentenek Dzsicuko számára, mint Hanakónak a legyezőcsere. De egyszersmind az értelmes(nek tűnő, a szüleiénél értelmesebb), a számára egyedül élhető és lehetséges élet elérésével is kecsegtet. Egyfajta művészi hitvallásként is értelmezhető, melyet azonban különössé színez a boldogságát, sosemvolt szerelmét féltő, magányos női lélek kiúttalan szenvedése.

Fehér László, Pallag Márton, Nagy Katica, Földeáki Nóra, Widder Kristóf, Horkay Barnabás / Az előadás imázsképe / A fotó forrása a Forte Társulat facebook-oldala

A világítótorony „címszereplője” Maszako (Nagy Katica), noha az egyfelvonásos középpontjában nem ő, hanem a mostohaanyjába, Iszakóba (Földeáki Nóra) beleszerető fiú, Noboru (Horkay Barnabás) története áll. Az eseménysor, melyet Maszako a mostohaanya és fivére dialógusával egy időben átél, első látásra csupán mellékszálnak mutatja magát. Különösen akkor, mikor a negyedik szereplő, az alkoholista apa/férj (Fehér László) is színre lép. A színművet az teszi izgalmassá, hogy a szereplők közt tapinthatóvá sűrűsödő feszültséget jelentéktelen és felszínes párbeszédek próbálják őrlángon tartani – egy egész életen át.

Az Ízletes méregben a főnök (Pallag Márton), egy régiségbolt tulajdonosa távoztakor a beosztottjai lelkére köti, nehogy hozzányúljanak ahhoz a „dologhoz”, amit ő most a házában őriz. Tilalmát azzal indokolja, hogy mérgező még a szél is, mely a „dolog” felől fúj. Azok ketten (Fehér László, Widder Kristóf) persze csak az alkalomra várnak. Nem tudnak úrrá lenni a kíváncsiságukon, és mikor rájönnek, hogy a dobozban kaviár van, nemcsak, hogy behabzsolják az egészet, de „félelmükben” tönkreteszik a gazdájuk féltett kincseit (egy zászlót meg egy értékes tálcát) is – és végül maga a főnök sem kerülheti végzetét. A burleszk groteszk tragédiába torkollik, így lesz a tradícionális no színház közjátékából súlyos társadalomkritika.

Az égő ház egy romokban heverő házasság története. A német fordító, egy vérbeli értelmiségi (Pallag Márton) és a felesége közt megromlott viszony az asszony szemszögéből bontakozik ki. Bevallja férjének, hogy megcsalta őt az albérlőjükkel, lányuk jövendőbelijével, mire a férj válasza a tagadás. Semmit nem hisz el, kizárja tudatából a valóságot, cselekvésében béna, impotens marad.

Az est az előadásmódtól válik igazán érdekessé (bár ki kell emelni Benedek Mari nagyszerű jelmezeit is). Horváth Csaba rendező a fizikai színház eszközeivel engedi a szavaknál mélyebbre látni a nézőt. A szereplők érzelmeit, egymáshoz fűződő viszonyukat, reményeiket, frusztrációikat, vágyaikat egyfelől tárgyakkal, másrészt szimbolikus mozdulatok, gesztusok révén világítja meg. A rendkívül összetett jelenetek többszörösen igénylik a néző figyelmét, miközben többszörösen is beszélnek hozzá, hisz egy párbeszéd sosem pusztán párbeszéd, a kisebb-nagyobb falapokkal/pallókkal űzött játék térszerűvé teszi a karaktereket, vizuálisan pedig tisztán megjeleníti az emberek között, s az emberben magában élő falakat, blokkokat. Másrészt szépen rímelnek a japán enteriőrök világára, azok funkcionális tagolására, letisztult formáira és természetközeliségére. Mindezt kiegészíti a színészi játék, így olyan színházi nyelvnek lehetünk tanúi, mely egy nyugati ember számára remekül megeleveníti a japán kultúráról, a japán néplélekről és szellemiségről homályosan bennünk élő képet, miközben a történetek bármely más országban, akár nálunk is játszódhatnának.

Misima Jukio: Az égő ház (Forte Társulat – Szkéné Színház)

Fordította: Cseh Dávid (A világítótorony, Az elcserélt legyezők),

Pinczés István (Ízletes méreg), Szilágyi Andrea és Cseh Dávid (Az égő ház).

Jelmeztervező: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Asszisztens: Garádi Gréta. Produkciós vezető: Láposi Réka. Rendező: Horváth Csaba.

Szereplők: Földeáki Nóra, Nagy Katica, Widder Kristóf (Az elcserélt legyezők);

Földeáki Nóra, Fehér László, Horkay Barnabás, Nagy Katica, Widder Kristóf (A világítótorony); Pallag Márton, Fehér László, Widder Kristóf (Ízletes méreg);

Földeáki Nóra, Pallag Márton, Nagy Katica, Fehér László (Az égő ház).

MűvészetMalom, Szentendre, 2021. augusztus 25.

Szentendrei Teátrum és Nyár