Kutszegi Csaba: A hangya és a csepp víz

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Nemzeti Színház –

E szentencia szerepét az előadáson tisztán érzékeltem: ez indítja be a kötelezőkatarzis-gépezetet…

Ha színházból hazafelé menet nem tudok magamban három-négy mondatban választ adni arra a kérdésre, hogy miért volt érdemes a látott darabot színre vinni, akkor szerintem baj van az előadással. Persze abszolút jogos az ellenvetés: lehet, hogy az „én készülékemben” van a hiba…

A miértre persze számtalan válasz adható. Például A Mester és Margaritában sok kitűnő karakter van, amelyeket a színészek magukra öltve, remek alakításokban mutatkozhatnak meg, aztán újabb és újabb dramatizálásokkal a regényből izgalmas, fordulatos történet élesíthető ki, és egyáltalán: hasznos, ha epikus világirodalmi alkotások kerülnek fel színpadjainkra, mert így azok a saját kultúránknak is integráns részeivé válhatnak.

mester2Fotók: Toldy Gábor

Ezek kétségtelenül fontos eredmények, de engem egy előadás igazán akkor érint meg, ha mindemellett határozottan a jelenének szól, és a (közvetlenebb tartalmi, meg a közvetett formai) üzenetét aktuálisan, gondolkodásra késztetőn és érdekesen, sőt, legalább valamennyire újszerűen és eredeti módon fogalmazza meg. Sok előadást megnézve, nem ritkán magam is azt gondolom, túl magasra állítom a mércét, de ez nem igaz. A színházzal szemben ennyinek kell lennie a minimum elvárásnak. Az persze más kérdés, hogy vajon csak a fantasztikusan jól sikeredett, makulátlan remekmű-előadásokat kell-e jónak elfogadnunk, csak olyannak szabad-e örvendeznünk. Nem! Én például, ha egy előadásban észreveszem az elvárásaim felé törekvés akár csak halvány jeleit is, már jól érzem a színházban magam.

A Nemzeti Színház Alekszandar Popovszki rendezte A Mester és Margarita előadásán csak szórványosan éreztem jól magamat. A színpadképet meghatározó, nézőtérre is kiterjeszkedő, kifeszített vékony kábelekből készült geometrikus hálózat érdekes, és várakozással tölt el, a „felütésben” a felhangzó orosz dal és a furcsa temetői menet sajátos hangulatot teremt, kíváncsian nézem, és kicsit bizarrnak vélem (de ez egyáltalán nem baj) a Margaritát játszó Szász Júlia koporsón ülve abszolvált, határozottan frivolnak tetsző heves mozdulatsorozatát (értsd: mintha maszturbálna). Ez utóbbi történésre is persze adható magyarázat, hisz a történetben a Sátán végig jelen van (akkor csak igazán, ha nincs is színen), tehát bármikor bárkibe belebújhat, megszállhatja őt.

mester1

Ám a későbbiekben a Bordás Roland adekvát, korrekt alakításában megjelenő Woland-Sátán által manipulált hipnotikus álomvilágban, mely a rendezői fantáziának határtalan terepet biztosít, egyre csak sokasodnak a motiválatlannak tetsző akciók és hangulati elemek, gyakran eluralkodik a valamit szimbolizáló alakok és tárgyak öncélúnak tetsző jövése-menése. Megkérdőjelezni ugyan nem lehet egy megjelenést sem, hiszen miért ne lehetnének éppen azok éppen ott, ahol vannak, de egy idő után úgy érzem: nincs rá esély, hogy ezen az előadáson kialakuljon egy markánsan eredeti, komplex színházi nyelvezet, helyette csupán approximatíve sorakoznak egymás után a történések (persze valamilyen módon igazodnak a regény cselekményszálához).

A geometrikus hálózat látványos fényekkel kísért megmozdulásai sem fejlődnek semerre, egy idő után rutinszerűvé válnak. Azt sem tudom hova tenni, hogy több változásnál a fényekkel létrehozott Mondrian-szerű négyzetes kompozíciókban teljesen másfajta ízlésvilágot követő, másmilyen látványvilágot eredményező, szabályosan „kisrealista” terek (például szobabelsők, parkrészletek stb.) jelennek meg. Persze ez is magyarázható az önkényes ördögi praktikák jelenlétével, de én szerencsésebbnek tartom, ha egy előadás látványvilágának elvonatkoztatás-szintje koncepcióból származó mezsgyéken belül mozog (kivéve, ha a koncepció direkt része éppen e határok jelentéses áthágása).

mester4

Nem lehet csodálkozni tehát rajta, hogy elég hamar megfogalmazódik bennem a kérdés: vajon mi az alkotók (vagy inkább: a rendező) célja, szándéka, törekvése ezzel az előadással? Az író a fantasztikumba hajló történettel eredendően kora társadalmának kegyetlenül éles, szatirikus kritikáját fogalmazta meg. Nem kerülhető el a feltételezés, hogy a színházcsinálóknak a történet mába helyezésével hasonló szándékuk volt. A mába helyezésről tanúskodik néhány jelenünkre utaló, Bulgakovtól idegen beszólás (például a pandémiáról) vagy Margarita érthetetlen-motiválatlan, váratlanul érkező, levegőben lógó konzumidióta megnyilvánulása. Itt arra gondolok, amikor Woland megkérdezi tőle, hogy mit kér cserébe azért, mert meztelenül végigrepülte-táncolta a bált, a nő először rávágja, hogy egy jó kocsit. A Sátán megütközését látva, helyesbít: akkor inkább legyen világbéke. És csak harmadik nekifutásra kéri a szerelmét, a Mestert vissza. A zenei idézetekben is teljes az eklektika (vagy inkább a szándékos anakronizmus): Wagnertől, a Boney M-től és Frank Sinatrától is felhangzanak motívumok, zeneszerző (és nyilván zenei szerkesztő is) és dramaturg egy személyben: Verebes Ernő. Ha korunkban (is) játszódik az előadás, pontosan melyik rendszert illeti az éles kritika? A magyart vagy a szlovént (a vendégrendező Szlovéniából érkezett), a mait vagy a tegnapit (bár ha a pandémiát nézzük, nem kérdéses…). Ráadásul a színpadon is nyomatékosan elhangzik a Mester (Trill Zsolt formálja meg magabiztosan) szájából: „minden hatalom erőszakot tesz az embereken”.

mester3

A végére – legalábbis bennem – teljes az értelmezési káosz. Ezt nagyban tetézi a Mester mint regényíró és Woland mint regényalak egyszemélyűségére, avagy egylényegűségére történő homályos utalás, de nem könnyíti a helyzetet a keresztre feszített Jesua és Margarita vicceskedő dialógusa és a sátáni bál bűnügyi panoptikumának hosszan elnyújtott, unalmas tengése-lengése sem. Minderre ráadás Woland tanmeséje az erdőtűzről, amelyben az oltáshoz egy csepp vízzel hozzájáruló hangya kinyilatkoztatja: (nem a víz mennyisége a lényeg, hanem) az a fontos, hogy tudd, melyik oldalon álltál. E szentencia szerepét az előadáson tisztán érzékeltem: ez indítja be a kötelezőkatarzis-gépezetet… Egy realisztikus csendes-békés kisszobában a Mester és Margarita újra egymásra (és az örök, idillikus boldogságra) talál, felvételről felcsendül egy orosz dal (melynek magyar fordítását ezúttal képernyőn követhetjük), és a teljes helyiséget behálózó geometrikus hálózat felbomlik, és egy szabálytalan alakzatban újjászerveződik (a kimért-rideg szimmetria nyilván a meghátráló Sátán világát szimbolizálta).

Ehhez hasonló katarzisgyártást színházi életünk kormányoldalon álló színházcsinálóinak produkcióiban gyakran láthatunk (emlékezzünk a kis hangya bölcsességére!). Ne legyenek illúzióink: az ellenzéki oldalon pedig – európai értékekre hivatkozva – az ellen-reflének kántálása kötelező, a megvalósulás ott is a legtöbbször hamis és tartalmatlan. Sokan, mindkét oldalon, lehet, már észre sem veszik, de a színházcsinálást felcserélték politikai-világnézeti aktivizmusra. Ez valóban ördögi.                           

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita    

A szöveget Szőllősy Klára fordítása alapján gondozta: Verebes Ernő. Díszlet:

Numen for Use. Díszlettervező-asszisztens: Riederauer Dóra. Jelmeztervező:

Jelena Prokovic. Színpadi adaptáció: Nejc Gazvoda. Zeneszerző, dramaturg: Verebes Ernő. Színpadi mozgás: Hoffmann Luca. Tolmács: Guczoghy Anna. Ügyelők: Lencsés István, Ködmen Krisztián. Súgó: Kabódi Szilvia. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Alekszandar Popovszki.

Szereplők: Trill Zsolt, Szász Júlia, Bordás Roland, Kovács S. József, Rácz József, Szép Domán, Barta Ágnes, Kristán Attila, Mészáros Martin, Schnell Ádám, Berettyán Sándor, Rátóti Zoltán, Szarvas József, Tóth László

Közreműködik: Badics Luca, Barna Lili, Jambrovics Viktória, Virga Tímea,

Marcell Márton, Székhelyi Dániel, Szigeti Bálint, Tóth ikolett, Vrabecz Botond.

Nemzeti Színház, Budapest, 2021. szeptember 2.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu