Kutszegi Csaba: Én kicsit beszélni újbeszélül…

Györe Bori – Kovács Henrietta: #zérótolerancia / Hököm Project

A mai negyvenes szülők régi reflexek alapján frászt kapnak, ha gyermekük táskájában óvszert találnak, és úgy büntetnek, hogy eltiltják a kamaszt a gépezéstől…

A kíváncsiság vitt el a Hököm Project #zérótolerancia című előadására, mert hallottam a produkció jó hírét. Nem is csalódtam az eseményen, de azt előzetesen nem gondoltam volna, hogy ezen az estén – erőszakosan előnyomuló gondolataimban – hirtelen rám tört nosztalgikus hangulatban fogok búcsút venni a hasonló zsánerű előadásoktól, játszódjanak azok az Óvóhely Kultúrbunkerben vagy más, kevés nézőt befogadó alternatív helyen.

De legyen szó előbb az előadásról, az aktuális kultúrpolitikáról majd a legvégén – ugyanis a kis költségvetésű független előadások várható jövőbeni eltűnésének nem esztétikai (még csak nem is gazdasági), hanem vélhetően politikai okai vannak.

hökömPájer Alma Virág / Fotók: Gyenes Dániel / A fotók forrása a Hököm Project facebook-oldala

Kevés fiatal korosztály számára készült előadást látok, ezért is vagyok képes egyfajta kvázi kívülállás egészséges távolságtartásával szemlélni a jelenséget. Eddig olyan, drámapedagógusok által készített és kivitelezett célirányos, interaktív alkotásokat volt szerencsém látni, melyek után szabályosan lelkesedtem az ilyen jellegű foglalkozásokért. Leginkább az a szakértelem nyűgözött le, ahogy a 6-10 éves korosztály tagjait csábítják be a tanulságos játékba, de voltam már tanúja nem egy, kamaszokat felrázó és megnyitó színházi (vagy színházszerű) előadásnak is. Főleg ez utóbbiakra vagyok képes rácsodálkozni, ha sikeresek, ugyanis magam semmilyen elképzeléssel vagy recepttel nem rendelkezem arról, hogyan lehet ezt a szuper érzékeny korosztályt (nagy amplitúdókkal a 10-18 éveseket) érvényesen megszólítani (pedig többszörösen átéltem a helyzetet: van két, már fiatal felnőtt gyermekem). Annyit biztosan tudok: a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveinek jópofáskodó, ma már kőkorszakinak ható szlengjével kamaszoknál biztosan nem lehet célt elérni, sőt…

Az is kérdés, hogyan és kik tudják eljátszani a kamaszoknak szóló színpadi jeleneteket, mert a 6-10 évesek esetében még teljesen természetes, hogy felnőttek játszanak velük és nekik (a gyerek számára ez is az élet rendje), de hogyan látja vajon egy kiskamasz azt a harminc körüli színésznőt, aki egy tizenhárom éves bakfist játszik – dumában, stílusban, mozgásban, gondolkodásban, érdeklődésben, reakciókban életszerűségre törekedve. Mennyivel könnyebb lehet a negyven felé közeledő, kamasz szemmel elviselhetetlenül idétlen és nevetséges szülőket eljátszani, hiszen elég csak gyereknevelésbe és hajtásba belefáradt akkori önmagunkról mintát venni (vagy a mai fiatal felnőtteknek hasonló sorsú szüleikre visszaemlékezni). De egy mai harmincas 17 évvel korábbi kamasz önképe mára már tök elavult, még akkor is, ha az érintetteknek ezt nehéz is belátniuk. Pedig 2005-ben pl. még egyáltalán nem volt a kamaszok keze ügyében napi 24 órán át korlátlan video-chatelésre is alkalmas okostelefon. Márpedig manapság egyre inkább úgy mondják: az eszköz teszi az embert… Készültek is komoly tanulmányok pl. arról, hogy a mostani „Z” generációsok az első olyan korosztály, amelynek tagjaival nem tudnak érdemben kommunikálni a szüleik, mert egyszerűen nem értik a gyerekek (digitális) nyelvét, de ha kapizsgálják is, nem tudják követni annak szélsebes változásait, fejlődését. A mai kiskamaszok nem a szüleiktől tanulják meg a világ működésének jelentős részét, hanem egymástól – a mai „újbeszél” nyelvek egyik dialógusában.

hököm3Takács Gergő és Benkő Kovács Gergő

Nagyon is aktuális kérdés tehát az, hogyan védhetők meg a gyerekek az online érkező szexuális zaklatástól, sőt, már az is, hogyan ismerhetők fel, hogyan érhetők tetten az ilyen esetek. A mai negyvenes szülők – ahogy a #zérótolerancia előadásán is látható – régi reflexek alapján frászt kapnak, ha gyermekük táskájában óvszert találnak (pedig azt csak az iskolai szexuális felvilágosításon kapták), és úgy büntetnek, hogy eltiltják a kamaszt a gépezéstől, értsd: a laptoptól, de a telefont nem merik elkobozni, mert akkor, ugye, nem hívható bármikor a gyerek… Nyilván nem terjed addig a fantáziájuk (a fantáziánk), hogy el tudják képzelni, mi mindent lehet művelni egy okostelefonnal éjjel a paplan alatt. És nem (csak) azért nem terjed odáig a fantáziánk, mert technikailag nehezen fogjuk fel a helyzetet, hanem leginkább azért nem, mert a mi gyermekkorunkban nem volt szokás éjjel telefonálni.

Az a színház, amelyik ilyen, társadalmilag releváns, konkrét jelenségekkel foglalkozik nevelő-felvilágosító-segítő szándékkal, egészen másmilyen, mint a rögvalóságtól elemelkedő, illúziót teremtő vagy új formákkal kísérletező, esztétizáló színház. Színházszerű a jelenség, de nehezen értékelhető, elemezhető színházi szemmel. Mert pl. a #zérótoleranciában Pájer Alma Virág elszáll a valóságtól, és színészi játékkal illúzióteremtésre törekszik, amikor belebújik a tizenhárom éves Lili karakterébe (ugyanez igaz a Bencét játszó Benkő Kovács Gergőre is)… De vajon hiteles-e a megjelenített korosztály számára a néni és bácsi játéka? Egy esetben tud hiteles lenni: ha létrejön az ábrázolt korosztály és a színjátszó felnőttek között a közmegegyezés (a cinkos, játékos összekacsintás), hogy tudniillik bár súlyos, komoly kérdésekről beszélünk, de közben játszunk. Ott teremtődik ez meg, ahol a pedagógiai célzatú foglalkozás és a színházcsinálás szimbiózisban szervesül. A Hököm Project előadása után alkotók és előadók beszélgetnek a közönséggel a látottakról, szerveznek korosztályos gyerekközönségnek, és külön a szülők generációjának is értékelő foglalkozásokat.

hököm2Pájer Alma Virág és Csizmadia Ildikó

A #zérótolerancia előadásán színházcsinálás és társadalmi célú, közösségi foglalkozás szimbiózisa tökéletesen létrejön. Ez elsősorban nyilván az író-rendező Kovács Henrietta, és persze a társszerző Györe Bori, valamint a játszók közös érdeme. Utóbbiak közül kiragyog Pájer Alma Virág, és mivel színházról (is) beszélünk, színészi teljesítménye elemezhető, sőt, kritizálható. Pájer a jókedvű, korának megfelelő helyzetben létező kislányt mély, megalapozott szaktudással és kedves bájjal adja, a legtöbb jelenetben el is hiszem, hogy tizenhárom. De amikor durvul a helyzet, és Lili egyre inkább fél, kiborul, egy összetört, érett nőt látok. Ezt nem tartom egyébként hibának, ez lehet a színházi „közmegegyezés” része is az alábbi indirekt üzenettel: a zaklatás áldozatának felhőtlen gyerekkora pillanatok alatt örökre elillan… Bence szerepében Benkő Kovács Gergő könnyebb helyzetben van, mert az ő gyerekkora az előadáson nem illan el, ennek megfelelően végig könnyedén és jól jeleníti meg a kamaszkor tipikus, szerethető hülyeségeit. Csizmadia Ildikó három egymástól alaposan eltérő alak megformálásában (anya, torna- és matektanár) szorgoskodik sikeresen, Takács Gergő ügyesen, lépésről lépésre, aprólékos műgonddal építi fel a harmincas, beteg lelkű, gonosz zaklató (sajnos reális) figuráját.

Hogy vajon miért lehet aggódnunk a #zérótoleranciához hasonló előadások jövője miatt? A napokban jelent meg az NKA Színházművészeti Kollégiumának pályázati felhívása, amelyben az olvasható (ha jól olvasom), hogy új produkciók bemutatására csak saját játszóhellyel rendelkező szervezetek nyújthatnak be pályázatot. Akinek nincs saját játszóhelye, azt ugyan befogadhatja egy játszóhellyel rendelkező másik szervezet, de a bemutatóra a befogadó helynek kell pályáznia. A kiírásra egy szervezet csak egy pályázatot nyújthat be: a sajátját vagy egy befogadottét. Nehéz elhinnem, de ezek szerint az ország összes befogadóhelye a következő egy évben „fejenként” egy produkcióra pályázhat NKA-forrásból. Ím, eljött az idő, amikor azt remélem, én nem tudok jól olvasni. Vagy ez a kiírás is mai újbeszél stílusban íródott, és én már nem is érthetem azt?

Györe Bori – Kovács Henrietta: #zérótolerancia

Szereplők: Pájer Alma Virág, Takács Gergő, Csizmadia Ildikó, Benkő Kovács Gergő.

Rendező: Kovács Henrietta.

Óvóhely Kultúrbunker, 2022. február 17.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu