Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka): A Csókos Asszony Lovagjai – szabadkai szindikális operettgála / Trafó -

Nagyon jó a szöveg. Egyszerű, ügyes félmondatok. Hosszabb, őszintén előadott dühkitörések.

Ezt még néhányszor be fogjuk jelenteni: elhatároztuk, hogy lapunkon meghonosítjuk az interjúkritika műfaját. Egyre több felől halljuk ugyanis, hogy leáldozóban van a művészetkritika régi módszere, mely szerint a kritikus megnézi az alkotást, majd hazamegy, és megírja a kritikát. Ez olyan, mint amikor a bíró kihirdeti az ítéletet. Eztán kritikai beszélgetéseket fogunk szervezni, amelyekbe akár érdeklődő nézőket is belevonunk – ha vannak figyelemre érdemes saját gondolataik a látott előadásról.

Tyler Teadora beszélgetőtársa ezúttal húga, Tyler Szonja, aki jelenleg érettségire készül. A művészettől kezdve a természetvédelemig minden érdekli, melyek közül kiemelendő a magyar irodalom és a geológia. A beszélgetés experimentális jellegű, hiszen – horribile dictu – sem a kérdező, sem a kérdezett nem rendelkezik konkrét színházi előképzettséggel; fiatalok, naivak és közepesen elveszettek. 

Tyler Teadora: Az elején nem sok mindent értettem…

Tyler Szonja: Én is furán éreztem magam – elég súlyos mondatok hangzottak el a színész önbecsüléséről, társadalmi megítéléséről, mindennapos traumáiról, és a közönség fel-felnevetett. Lehet, hogy mi túl komolyan vettük? De lehet-e az ilyesmit túl komolyan venni? Persze néha viccesen adták elő, lehetett rajta nevetni. Ugyanakkor az emberek sokszor azon is visítva nevetnek, ha valaki egy bunkót káromkodik. De végül is miért megyünk színházba? Nem szórakozni?

 

A fotók forrása: trafo.hu

 

Szerintem azt is nagyra értékeljük, ha frappánsan az arcunkba vágják az emberiség hibáit. Talán már túlságosan megszokott is lett ez: a kortárs színház mindig meg akar döbbenteni, le akar rohanni, elő akarja hozni a traumákat, meglepő eszközökkel, mindennapos szituációkban… Minél erősebben, minél gyengédebben, minél újszerűbben. Ez kortárs volt? 

Úgy kezdődött, hogy a színészek kijöttek szolidan, sötét ruhában, kicsit félénken, és bocsánatot kértek. Sorra magukhoz ragadták a szót, sorra dührohamot kaptak. Érintették a szülést, a színházban „szerzett” testkép-problémákat, a színpadi meztelenkedést és hatását a színész közérzetére, önbecsülésére, a kilátástalan frusztrációt, aztán az egyik lehúzta a nadrágját, és összeketchupozta magát. Kortárs volt.

Milyen érzéseket keltett benned?

Együttérzést, tehetetlenségérzetet. Gyakran lehet hallani botrányokról, színházi erőszakról. Az előadásban a színészek „önmaguk” voltak, de talán az egész színházi világ torz tükreként szolgáltak. Emberi, nagyon törékeny szempontból mutatták be a színész mindennapos nehézségeit, frusztrációit. A vetkőztetős jelenet egyszerű volt, de nagyon erőteljes is. Az újonc színészlány nem mer bejönni próbára. A rendező a beosztottjait ledomináló, kiégett férfiként viselkedik. Végül már a többi színész ugrik a lánynak, és próbálják letépni róla a ruhát, de az sikítozva kiszabadul közülük. Sokaknak összeszorult a gyomra szerintem. A lány mégis ellenáll, nem vetkőzik le. 

Pár mozdulattal megteremtették, és keserűen kifigurázták a színházi hierarchiát.

Vicces volt és szörnyű… Urbán András, a rendező elég rossz képet festett magáról. Nyilván erről többet tud beszélni az, aki jobban ismeri a színház világát belülről…

 

 

Szanaszét aktualizálták magukat. A mondanivaló – politika, szex, gender, pénz – nem annyira új, mégis nagyot ütött. Szerinted miért?

Nagyon jó a szöveg. Egyszerű, ügyes félmondatok. Hosszabb, őszintén előadott dühkitörések. Megjelenik a színész mint ember (nem bábu!), sőt, megjelenik a színész véleménye. Bátor előadás, az egyik legbátrabb, amit láttam.  

Hogy jelentek meg az előadás során a férfi – nő szerepek?

Eleinte sokat beszéltek a nők. Erősen mutatkoztak be. Ehhez képest az előadás „éneklős” részében a nők szinte csak a szex, az udvarlás és megcsalás tárgyaként (vagy elkövetőjeként) voltak jelen, és sokszor a háttérben táncikáltak, míg a férfiak álltak az előtérben. 

A férfi szerepek túlsúlyban voltak?

 

 

A férfiak szerintem jobban „kibontakoztak”. A nyilvánvaló vicceken és komédiázáson kívül kaptunk egy kis bepillantást abba, hogyan érzi magát a színész, amikor olyan szerepet játszik, amelyben nem érzi jól magát. Hogy utána hazamegy, elmegy boltba, felismerik az utcán, és ő szégyent érez. Vagy hogy őt szégyellik. Ezek után nagyon beszédes volt Mészáros Gábor combharisnyás, ostorcsattogtatós „vajdasági színész” magánszáma. (Engem is buzikurváztak már le az aluljáróban, mert rövid a hajam, és nem felelek meg bizonyos társadalmi normáknak.) A társadalom egy része nem olyan nyitott, mint a Trafó közönsége. 

Miben segítette az üzenetet a műfajválasztás?

Azt tették, amit hagyományosan a színházban „kell”: szórakoztattak. A táncos betétdalok szövege egyszerű volt, keresetlen és vicces. A közönség imádta, rengeteget nevettünk. Alapvető, hogy a tragikum sokkal mélyebbre megy, ha komédiába van csomagolva. De itt nem csak erről volt szó: tényleg jólesett a színes ruhák forgataga, jó volt hallgatni a ritmusos zenéket, jó volt nevetni. A közönség minden dalt megtapsolt, érezhető volt a „tetszés”.

Ez operett volt?

Hát, nem. De nem is operettparódia… Talán az operett műfaját találták a legjobbnak arra, hogy megidézzék a hagyományt, szórakoztassanak, szórakozzanak, és egyben erősen odatartsanak mindannyiunk elé (maguk elé is) egy jó görbe tükröt.

 

 

A saját szerzemények mellett olyan klasszikusok is felhangzottak, mint a „Gyere, te nímand…”, vagy a „Te rongyos élet…” Sokakban már a dallam is nosztalgiát kelthetett. Hogyan érinthetik ezek a dalok a te generációd tagjait, akik ezeket már alig ismerik?

Bennünk nyilván nincs nosztalgia erre. De jó hangulatot teremtettek.

Milyen volt a díszlet?

Jaj, „borzasztó”. Persze ügyes. Lehull a fekete, „kortársas” vászon, és alatta ott tündöklik az élénk, színes, de elég béna őzgidás mező… Kidolgozatlan volt, de élénk és „vidám”. Kék ég, zöld fű: mi kell még? Groteszk ellentétben állt a színpadon elhangzó dolgokkal.

Szabadság, remény – direkt vagy indirekt módon megjelentek ezek az eszmék. Van ezeknek ma még bármi értelmük? 

Nehéz eldönteni, hogy a színészek szerint van-e remény. Szakszervezetet alapítottak, kifejezték a véleményüket, „végre ruhában táncoltak”, de változott-e valami? Ez is egy megrendezett előadás volt, eljátszották a szerepeket, eltáncolták a táncokat. Végül az egész egy kétségbeesett, fenékriszálós banzájba torkollott. Szívesen meghallgatnék a színészekkel is egy interjút, ők vajon hogy élték meg a darabot.

 

Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka): A Csókos Asszony Lovagjai – szabadkai szindikális operettgála

Szereplők: Búbos Dávid, Dedovity Tomity Dina m.v., Fülöp Tímea, Horváth Blanka m.v., Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea.

Zeneszerző: Szerda Árpád. Dramaturg: Góli Kornélia, Oláh Tamás. Diszlettervező: Urbán András. Grafikai munkatárs: Kreszánkó Viktória. Jelmeztervező: Marina Sremac. Jelmeztervező-asszisztens: Senka Ranosavljević. Koreográfus: Fülöp Tímea. Rendezőasszisztens: Szerda Zsófia.

A videódokumentumok szereplői: Béres Márta, Nagyabonyi Emese, Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek. Plakáttervező: Blaskó Árpád. Rendező: Urbán András.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. április 14.