A művészet és az aranyér részletes élettani háttere
Hodworks & Dollár Papa Gyermekei: Kabaré / Trafó -
Nemcsak a színház kereteit feszegetik, hanem a saját határaikat is, a test határait, a nézőközönség határait – minden határt, amit csak találnak. -
A Tyler nővérek ezúttal is a Trafóban jártak: Urbán András Csókos asszonyára ráhúztak egy Hodworks – Dollár Papa Gyermekei koprodukciót. Úgy látszik, nem csak bírják, szeretik is a gyűrődést, de nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az ifjúság édes madara ott csattog a fejük fölött.
Tyler Teadora: Tetszett?
Tyler Szonja: Tetszett. Megfogták a közönséget, és bedobták egy alternatív dimenzióba, ahol minden megtörténhet. A rendezők ki akartak törni a színház kereteiből, és valami mást, kicsit többet és kicsit kevesebbet akartak nyújtani. Szokatlan, hogy az előadás este 10-kor kezdődött. Kicsit olyan afterparty hangulat lett tőle.
Végül is kabaréra jöttünk, nem színházba. Miben nyilvánult még meg ez?
Az előadás helyszínét a szokásos színpad – nézőtér helyett klubosra vették. A határok elmosódtak. Kis székeken, kis asztalok mellett üldögéltünk, és nem tudtuk, mire számítsunk. A fények és a füst tovább fokozták a sejtelmes, éjszakai hangulatot.
Elmosódó határok a továbbiakban is jellemezték az előadást?
Valahogy nagyon természetesen léteztek is, meg nem is. Az előadók annyira közel voltak, és néha olyan természetes interakcióba léptek a közönséggel, hogy néha magamat is díszletnek éreztem.
Volt egyébként díszlet?
A tér volt a díszlet – más nem. De nem is kellett, ez így volt jó. Az alacsony mennyezet, a füst és a fények olyan hangulatot teremtettek, amely egy tágas színpadon biztos nem lett volna ugyanilyen.
Mi a helyzet a zenével?
A dob jelentette a zenét vagy önmagában, vagy kiegészítve. Néha nem puszta zenei eszköz volt, hanem hatalomra tett szert, nem engedte megpihenni a táncost, egyre gyorsabb és gyorsabb ritmust diktált. Aztán visszahúzódott. Rengeteg énekes, zenés epizód volt, amelyekben régi-új slágerektől népdalokig mindenféle előfordult. Mindegyik így vagy úgy kifordította, kifigurázta, lerombolta vagy újraformázta az adott zenét és az azzal kapcsolatos asszociációkat.
Tehát a helyszín, a hangulat elérte, hogy a néző érezze: nem szokványos színházba ment, itt tényleg kabaré lesz. Milyen volt az előadás?
Már az elején tudtam, hogy jó lesz. A kezdőjelenet táncstílusáról Bob Fosse jutott eszembe, és nagyon tudtam vele azonosulni: mindenki így táncol, amikor senki nincs otthon, és elege van a porszívózásból. Az egész valahol egy táncos stand up performansz volt. A konferálást is egy külön stand upnak éreztem. Iszonyatosan vicces volt, abszurdsága ellenére nagyon emberi, nagyon real.
Hogy épült fel az előadás?
Egymással látszólag nem összefüggő, hosszabb-rövidebb random epizódokból. Néha teljes káoszba fordult, rohangálás, üvöltés – de abban is volt valami lebilincselő dinamika. Az előadók a nemük, koruk, esetenként a mivoltuk határait is könnyedén átlépték. Kisbabától kezdve, átvitt értelmű telefonkagylón át disznóig bármit meg tudtak eleveníteni. Az egyetlen, aki végig „önmaga” maradt, az a konferanszié volt (Terhes Sándor emlékezetes akakításában). Vagyis, hát annak a groteszk, kifordított paródiája. A haja mélyen az arcába lógott, csapzott volt, sokszor krákogva motyogott a túl közel tartott mikrofonba… Szabad asszociációba átcsúszó beszédében finoman megjelent az aktuális nemzetközi helyzet, az élet, a művészet és az aranyér részletes élettani háttere is. Olyasmi érzésem volt, hogy a lecsúszó világ életérzését próbálták belesűríteni a személyébe és mondandójába. Rajta röhögtünk, de az életünkön is (és néha inkább kínunkban).
Milyenek voltak az egyes jelenetek?
Némelyik megdöbbentően személyes. Vadidegenekkel osztották meg a legszemélyesebb élményeiket, megmutatták sebezhetőségüket, magányukat. Ez, azzal együtt, hogy közelségük miatt olyan részletesen láttuk az arckifejezéseiket, és éreztük a jelenlétüket, meglepően intim hangulatot keltett. Bár egyes témák már szinte alapnak számítanak a kortárs színpadon, mégis annyira személyesen és nyersen adták elő, hogy az eredmény túl valódi lett ahhoz, hogy klisésnek hasson.
A stand up jellegű epizódok egyértelműek voltak, néhány jelenet viszont szinte misztikusnak hatott (szavak nélkül, vagy éppen a szavak vagy a furcsa hanglejtés által). Jenna Jalonen káposztáira vagy Kiss-Végh Emőke flitteres ruhás, tanyasi tojásos jelenetére gondolok…
Nem felhozták a tabutémákat, nem bemutatták, hanem fogták, és valahogy a tabuságukat figyelmen kívül hagyva kezelték őket. Vagy a tabuságukon túl. Nemcsak a színház kereteit feszegették, hanem a saját határaikat is, a test határait, a nézőközönség határait – minden határt, amit csak találtak. Az ember szexualitása, kétségbeesése, társadalmi és szociális helyzete mind hétköznapi, mégis meghökkentő formában jelent meg. És nyers őszinteséggel.
Kabaré (Hodworks & Dollár Papa Gyermekei)
Előadók: Jenna Jalonen, Katona Péter Dániel e.h., Kiss-Végh Emőke, Lukács Levente, Molnár Csaba és Terhes Sándor.
A rendező munkatársa: Molnár D. Márk. Jelmez: Németh Anikó / MANIER. Koreográfus: Hód Adrienn. Rendező: Ördög Tamás.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2022. május 31.