Kenessei András: Korniss – háromszor

Folyamatos emlékezet; Hosszútáv; LÁTKÉP –

A dokumentarista mégiscsak művész?

Bizonyára nem véletlen, hogy 2017. október-novemberben három budapesti kiállítótérben is lehet találkozni Korniss Péter fotóival: a Magyar Nemzeti Galéria földszinti kiállítótermeiben, a Várfok Galéria összes termében és a Nagymező utcai fotográfiai központ egyik falán. Utóbbi helyszínen három képpel, egy átfogó magyar fotográfiai kiállítás részeként, a két előbbin pedig komoly életmű-válogatással.

Bíró Anna és fia © Várfok Galéria, Korniss Péter

Korniss Péter idén augusztusban töltötte be nyolcvanadik életévét, és mintegy fél évszázados életmű áll mögötte. Pontosabban a kiállítás-látogató előtt. Nem első és remélhetően nem is utolsó bemutatója a hazai és nemzetközi elismerésekben bővelkedő pályának, amelyet Kornis befutott. Igen, futott, mert nyolcvan évesen sem bottal járó vénember, hanem testileg-szellemileg fiatalos, élénk, érdekes és izgalmas, gondolatébresztő és elgondolkodtató egyéniség.

Az „egyéniség” meghatározás helyett az a meghatározás is választható lenne, hogy: „művész”. No de. Lehet-e művész a fotós, ha riporter? Ha dokumentarista? Mert a fotós, ha riporterként járja a világot, akár munkaadója megbízásából, akár szabadúszóként, akár a maga élvezetére kattintgatja a gépét, mindenekelőtt az őt körülvevő világ megörökítésén fáradozik. Vagyis a maga választott műfajában dokumentál. Akár élvezet, akár fáradság, amit csinál. És legfeljebb csak az eredmény felől visszatekintve lehet megállapítani, hogy érdemes volt-e fáradoznia.

Egy ötvenévnyi életmű több ezer, vagy több tízezer fotójából kiválogatni azt a körülbelül másfélszáz képet (MNG-kiállítás), amellyel a  lehetőségek szerint igaz és őszinte tükörkép adható az életműről, nos, ez nem akármilyen feladat volt a kurátorok – Jerger Krisztina és Baki Péter – számára. Még akkor sem, ha nyilván értékes segítséget kaptak Korniss Pétertől, aki (Sándor Pál filmrészletéből jól kivehetően) már az első kiállításain is tevékeny résztvevője volt a rendezésnek. És hogy itt szóba került, feltétlenül említésre méltó az a törekvés, hogy az életmű bemutatott fotódokumentumai mellé mindig sikerült az adott korban Korniss Péterrel készült film- vagy videórészletet találni és itt bemutatni. E bekezdés első mondatában arról van szó, hogy, hogy az MNG-beli rendezés igaz és őszinte tükörképet ad az életműről. Arról a szociográfiai teljesítményről, amely igaz és őszinte tükörképet ad a korabeli magyar társadalomról és az erdélyi magyarságról. Azokban az évtizedekben (1960-70-80), amikor a hazai kultúrát a három T uralta (támogatás-tűrés-tiltás), és amikor a korabeli magyar irodalmi dokumentarizmus, a maga eszközeivel hasonlóképpen birkózott a lehetőségek és lehetetlenségek dzsungelében az igazság és az őszinteség felszínre hozataláért. A korabeli magyar társadalom valóságának bemutatásáért. Folytatva azt a munkát, amelyet még a két háború közt, a harmincas években kezdtek el a magyar szociográfiai irodalom jelesei, és amelynek folytatása 1970-ben indult el Mocsár Gábor: Égő arany című kötetével. Nos, ennek a fotóit Korniss Péter készítette. A Magyarország felfedezése sorozat azután két évtizeden át folytatódott, mintegy 60 kötetnyi szociográfiával és olyan jelentős írókkal és társadalom-kutatókkal (a megjelenések sorrendjében), mint Varga Domokos, Moldova György, Erdei Ferenc, Fekete Gyula, Végh Antal, Bertha Bulcsú, László-Bencsik Sándor, Molnár Géza,Tüskés Tibor, Csák Gyula, Thiery Árpád, Levendel László, Szász Imre, Pünkösti Árpád.

Ezek a kötetek a teljes magyar társadalmat igyekeztek átfogni és őszinte képet adni róla. Korniss kiválasztott néhány témát, és évtizedeken át azokkal foglalkozott. Például az erdélyi (főként széki) magyarság életével, a náluk még élő hagyományok őrzésével és a hozzájuk is beköszönő változások megörökítésével. A paraszti élet, a kétkezi munka még létező valósága és elszigeteltsége mellé már bedörömböl a külvilág – és a jó dokumentaristának ezt is kötelessége megörökíteni. Nemcsak a szobatapétaként funkcionáló Michael Jackson-posztert, hanem a fejtetőtől bokáig népviseletbe, bokától lefelé körömcipőbe öltözött lánycsapatot vagy az egymást követő generációk hasonlóságát és különbségét, legyen az román, vagy magyar család.

Erdéllyel, az erdélyi magyarsággal foglalkozni 1989 előtt nem volt életbiztosítás, sem itthon, sem Romániában. De nehogy azt higgyük, hogy az uralkodó osztály, a munkásosztály életének valós bemutatásával könnyebb dolga lehetett akár a kubikosból gyári munkássá avanzsáló ember életpályáját végigkísérő Korniss Péternek, akár a magyar bányászok, szövőmunkások, vasutasok életét megörökítő Moldova Györgynek. Korniss egy általa kiválasztott ember (Skarbit András) életét követte hosszabb időn keresztül, egyéb munkái mellett annyira elmélyedvén témájában, hogy szinte családtagként vehetett részt kiválasztott hőseinek életében.

Megér egy külön bekezdést a következő mondat. Hihetetlen, hogy mind Erdélyben, mind itthon mennyire közel engedték magukhoz választott riportalanyai, hogy milyen személyes és bizalmas kapcsolatba kerülhetett velük, hogy mennyire megbíztak benne (mármint hogy nem fog visszaélni életük részleteinek közzétételekor a megelőlegezett bizalommal) – és biztos, hogy nem csalódtak benne, és ez egyúttal Korniss emberi, etikai minőségére is nagyon erős fényt vet, aláhúzva azt a vélekedést, miszerint igazán nagy művész emberileg is kimagasló személyiség.

Na most akkor a dokumentarista mégiscsak művész? Vagy hogy is van ez?

Nos, ez csak úgy lehetséges, hogy a fotóriporter nem azzal a céllal és szándékkal megy a témája után (vagy elébe?), hogy na majd ő most művészetet csinál. Hanem úgy, hogy bízva a szerencséjében, tisztességgel megcsinálja azt a bizonyos fotóriportot. Mert a kiállításlátogató akár hiszi, akár nem, az események jellegzetes pillanatait lehetetlen előre beállítani. A jó fotós tudja, érzi vagy csak sejti, hogy mikor-hol-merre kell állnia-ülnie-feküdnie, és mikor kell kattintania. Mekkora távolságra, mekkora blendével, milyen szűrővel, mennyi időre. A titok mindössze ennyi. Vagy a tehetség? És aztán az elkészült képet nézve a kiállítótér falán, lehet okosnak lenni, hogy „micsoda szerkesztés!” meg hogy „elmulasztotta a poént!”, és  hogy „ilyet én a bénábbik kezemmel is tudok!” Csak éppen nem érdemes. Hogy miért? Mert Korniss csak egy van. Igaz, most éppen háromszor.

A Várfok Galéria megismétli a MNG képeinek nagyrészét, de ezáltal nem kevesebb lett, hanem több.  Mert más fénybe állítva ugyanazt – máris valami mást láthatunk. Például Bíró Annát, a széki menyecskét, vagy harminc évvel korábban, ahogy kicsit tartózkodóan, kicsit bizonytalan arckifejezéssel néz bele a kamerába, óvó-védő kéztartással fogva kisbabáját – és aztán ugyanőt látjuk viszont mai valójában, felnőtt, emberré vált fiával, ahogy kettesben fogják a megőrzött, immár történelemmé vált régi fotót. És nyit is a Várfok Galéria egy olyan területre, amely a múzeumi tárlatból (nyilván meggondoltan) kimaradt: az Észak-amerikai indiánok rezervátumi életének dokumentumsorozatára, amely megalapozta Korniss nemzetközi hírnevét és tekintélyét.  És amelyet sohasem tudott volna úgy elkészíteni, ahogy megtette, ha nem lett volna hazai (és erdélyi) szociofotó-előiskolája. Plusz még az a szinte elhanyagolhatóan kevéske apróság, amit kis adagban úgy mondnak, hogy tehetség, nagy adagban pedig úgy, hogy zsenialitás.

Egyébként lehetséges, hogy ez járt a fejében a MNG kiállítási kurátorainak is, amikor csípő-, térd- és bokamagasságba (mélységbe) helyezték el az egyes művek információit hordozó feliratokat (a néhányszor néhány centiméteres, apróbetűs képcédulákat). Vagyis az, hogy minden egyes alkotása előtt mély meghajlással kell tisztelegnünk a zseni előtt.

Magyar Nemzeti Galéria: Folyamatos emlékezet

2017. szeptember 29 – 2018. január 7.

        

Várfok Galéria: Hosszútáv

2017. október 19 – 2018. január 7.

                           

Ernst Múzeum – Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ

LÁTKÉP – Az elmúlt félévszázad magyar fotográfiája 1967-2017

2017. október 8 – november 19.