Gáspár-Singer Anna: Isznak-e whiskyt most Pesten?

A mi országunk című programsorozat első eseménye: Alföldi Róberttel Csáki Judit beszélgetett

Mostanában sok tapsot kap, talán túl sokat, a kataszrófaturizmusnak köszönhetően (ő így nevezi). Túl sokan kondoleálnak körülötte: kérdezgetik, hogy van? Teszi a dolgát, igazgat, játszik.

A magyar (színházi) néző és a társadalom iránt elkötelezett állampolgár nem egyszerűen véleményt mond vagy rajong. Sokkal inkább szeret és gyűlöl, a dolgokat nevükön nevezi. Csakúgy, mint az ismert közéleti személyiségeket, politikusokat, akikkel nyilván nem minden esetben ülne le beszélgetni. Kultúrharc idején meg különösen nem. Mert akár akarjuk, akár nem, jelenleg ebben élünk. És csak arról tudunk, ami már elkezdődött. A végkifejletről legfeljebb ha sejtéseink lehetnek. Jól emlékszem még arra az időszakra, tíz-tizenkét évvel ezelőtt lehetett, amikor ismert művészek, vezető színészek, sportolók a rendszerváltozás után először vállalták fel nyíltan politikai elköteleződésüket egy pártrendezvényen. Én addig – talán naiv módon – azt gondoltam, hogy ez a két dolog, politika és művészet (vagy akár a sport) messze nem fér meg egymás mellett. Optimális körülmények között legalábbis nem lenne szabad megférnie. Aztán az évek múlásával hozzászoktam a gondolathoz, mi szerint sajnos, nagyon is. Sőt: kultúraszervezés és -teremtés politikai szinten, politikával azonos színtéren is lehetséges. Művészi megformálás helyett erődemonstráció, izomból. A közönséget és a nézőket meg kihagynák, ne döntsenek. Holott a sikeresség, vagy sikertelenség rajtuk (is) áll vagy bukik.

Az a tény, hogy a Bálint Ház nagyterme szombat este fél hétkor megtelt, nagyobb rendezvények esetében nem meglepő. Most viszont elsősorban azzal magyarázható, hogy A mi országunk című közéleti műsort vezető kritikus, Csáki Judit első vendége éppen Alföldi Róbert, ahogy önmagát aposztrofálta „a nagy nemzetközi üldözött" volt, aki normális esetben rendez, színházat igazgat. És akivel mostanában sok minden történik, főleg itthon, Magyarországon. Ahol az embernek sokszor támad az az érzése, mintha lényeges dolgokról leginkább elfelejtenék kikérni a véleményét. (Például: akarja-e, hogy a kulturális életben is a politika legyen a meghatározó.)
A műsor címe is arra utal: ez az ország azoké is, akik nem minden esetben gondolják azt, amit ma a mainstream politika közvetít. Az Interneten viszont azt olvastam, a beszélgetés nem aktuálpolitikai, hanem közéleti kérdésekről folyik majd. Mintha a kettő között nem lenne némi átfedés. Mert az világosan látszik: akik a ma esti programra jegyet váltottak, egyértelműen arra kíváncsiak, amit a Nemzeti Színház igazgatója a mindenki számára ismert történetről még elmondhat. És ezt lehetetlen volna szimplán és objektíven előadni. Ahhoz ez az ügy, a pályáztatás, illetve a személye körüli viszály, a támadások túlontúl átpolitizáltak. Elég csak Alföldi nevét említeni, már nem lehet az aktuálpolitikai témákat megkerülni, még akkor sem, ha csupán a most játszott, vagy a még néhány, június harmincadikáig tervezett előadásról van szó. Főként ha a Mephistóról, mellyel kapcsolatban elhangzik: biztosan bemutatják. Különben is, Alföldi szerint, mint utolsó fricska megengedhető. Az ilyen, és ehhez hasonló kiszólásokat a jelenlévő közönség élvezi, épp az aktuálpolitikai áthallás miatt. Az őt ellenzők szerint pont ez a legfőbb baj a színházzal is, amit csinál. Túl sok benne az áthallás. És hősök sincsenek nála. A nézőknek, az embereknek most az kell, nem pedig a szókimondás. Pedig Alföldi (az őt faggató kritikussal ellentétben) a beszélgetés kezdetén inkább tűnik visszafogottnak, mint szókimondónak (ezért a legelső kérdéseknél még érezhető közöttük némi feszültség is), közéleti és politikai személyiségek nevét sem igen mondja ki, jórészt csak utal rájuk. Már megint az áthallás, hiába. Az est közepénél válik oldottabbá, s ha vicceket nem is, néhány anekdotát elmesél.

Csáki Judit jelenről és múltról kérdezi, keményen. Nem kertel; beszélgető-társát is minduntalan erre ösztönzi, tudja, a nézők ezt várják. Új témákat sem feszeget, a lényeget ő is, mások is megkérdezték már Alfölditől az elmúlt néhány hónapban. Amire a korábbi interjúkhoz képest mégis valamivel több idő jut, az a személyesség, de különös dolgokról valójában most sem esik szó. Csak arról, megtanítják-e egy igazgatónak, hogyan kell kirúgni a színészeket. (Persze hogy nem, megsínyli ő is rendesen.) Meg hogy megpályázna-e ezek után egy másik színházat az értékek átmentése miatt. Mert a Nemzeti „éppen most tudna igazán elszállni", ha hagynák, ha nem herdálnák el.
Csak néhány dolog marad megválaszolatlanul. Igaz, éppen azok, amelyek a jövővel kapcsolatosak. Néhányan – ezt már sejteni lehet – biztosan elhagyják a Nemzetit. Egyébként meg bejárnak a színházba, dolgoznak, ahogyan tették eddig is. Alföldi konkrétumokról nem beszél, nyilván nem teheti. Annyit azért elárul, hogy több helyre is hívták, itthon és külföldön, utóbbiban inkább csak az zavarja, hogy korábban egyetlen előadását sem látták. Ez neki fontos a szakmai önérzet miatt, ahogy az is, hogy együtt maradjon (ha maradhat egyáltalán) a társulat, holott tisztában van vele, „nem veheti a vállára mind a huszonöt embert".

Puska Judit felvételei

Mostanában sok tapsot kap, talán túl sokat, a kataszrófaturizmusnak köszönhetően (ő így nevezi). Túl sokan kondoleálnak körülötte: kérdezgetik, hogy van? Teszi a dolgát, igazgat, játszik. Éjszaka már nem marad fenn, inkább reggelente tanul. Öregszik (jó vicc: negyvenöt éves). Kiáll azon ügyek mellett, amelyeket arra érdemesnek tart. A nézőkért is, nyílt levélben és szóban. Ők fontosak: régen is és most is.
Bevallja: tényleg az utolsó pillanatig reménykedett. S hogy lemondana arról a különleges ajándékról, amit ma, ebben a helyzetben a nézőktől kap, kapnak, ha cserébe minden változatlanul maradhatna. Egyszóval őszinte. A leendő színházigazgatóval pedig már nem isznak whiskyt, mint egykor Szegeden. Nem is nagyon beszélgetnek, nem lenne miről. A nézők, akik közül sokan itt ülnek, az ő közönsége (feltételezhetnénk-e ennek az ellenkezőjét?), és ez a közönség most azt kérdezi, hogy hová járjanak majd színházba júliustól. A feltevés, miszerint jó darabokat csak a Nemzetiben játszanak, nyilván eltúlzott, nem is veszi komolyan. Annyi más hely van még, ahová lehet és érdemes jegyet váltani. A Nemzetibe manapság úgyis lehetetlen, kivéve, ha valaki egyes aukciós oldalakon kifizet az Angyalokért harminchatezret, az Úri muriért tizenkettőt, a Sirályért pedig minimum húszat. Az utolsó téma, melyet szintén a nézők közül vet fel valaki, nem is igazi kérdés: áldás vagy átok-e számára a tehetség? Nyilvánvalóan csak áldás lehet, mindent ennek köszönhet az elmúlt tizenöt-húsz évben. Meg természetesen a szerencsének. Persze van, hogy a mérleg nyelve olykor elbillen. Erre mondhatná a néző, hogy az úr (akinek néhány éve még leginkább a vekkerrel gyűlt meg a baja) a pokolban is úr. Talán ezért is jut az est végére még egy anekdota. Amely viszont most csak róla szól...

Bálint Ház, Budapest, 2013. február 9.