Nagy Dániel: Cirkusz I. rész
Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban
Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".
I. rész
A plakátokat kiragasztották a házak falára:
CIRKUSZ!
A VILÁG LEGHÍRESEBB CIRKUSZJÁTÉKA
EGYETLEN ELŐADÁS
DÍSZELŐADÁS
BELÉPTI DÍJ NINCS! BELÉPTI DÍJ NINCS!
FELLÉPNEK:
WILLIAM, a bohóc
NIKOLAUS, a medvetáncoltató
PINKÁR, díjbirkózó
EMANELUS, a csodálatos zenevirtuóz
CARRI, a gumiember
VILEKON, a szép kígyóbűvölő
GEORGE, a nőimitátor
PETRES, a késnyelő
DINÉ, a kötéltáncos
BOLUGER, a jós
BALAGA, a síróművész
TRUGEL, az álomolvasó
JOSZI bácsi, állatszelídítő
PÁNI, a majomember
NEGRÓ, a furulyás
REMIKE, a csodanő
AZ ELŐADÁS DÍJTALAN! AZ ELŐADÁS DÍJTALAN!
BELÉPTI DÍJ NINCS!
OTT LEGYEN MINDENKI!
Dobosok járták végig az utcákat, ordították:
— Ingyen cirkusz! Ingyen cirkusz! Mindenki, mindenki ott legyen. Aki nem vak, aki él, aki mozog, mindenki, mindenki. Az előadás díjtalan! Az előadás díjtalan!
Gyermekek szaladgáltak az utcán, az emberek fülébe sipították:
„Ingyen cirkusz, ingyen cirkusz!"
„Mindenki ott legyen, mindenki, mindenki."
Újságok, röpcédulák fehérlettek az utcán.
„Ingyen cirkusz, ingyen cirkusz. Az előadás díjtalan, az előadás díjtalan."
Az emberek kipirult arccal adták szájról szájra:
A cirkusz, a cirkusz... Ingyen előadás. Menni, menni, mindenkinek menni!
A levegő forró volt, kánikulai nap égette az arcokat... kánikulai por, fülledt láz, fülledt mámor, tébolyult villanások a szemekben... a lakosság a cirkusz felé tódult.
A vásártéren hatalmas aréna meredt az ég felé, a porondon titokzatosan suttogtak a bugyogós komédiások; az arcuk fakó volt, mint az aréna ponyvája, szürke, mint a kánikulai por, és reszketve, fázósan bújtak egy-egy sarokba.
Ők tudták, hogy akkor fog lángra lobbanni az aréna, mikor egymás hátán tolong benne a nép, s csak ők tudták, hogy a bejáratok el lesznek barikádozva, és a barikádok mögött fegyveres őrök vigyáznak rá, hogy senki vissza ne mehessen.
Ők tudták, mi lesz ez a cirkuszi előadás, s mintha a nemezis sivított volna el a fejük felett, megremegtek egy-egy percre.
Alább majd látni fogja a nyájas olvasó, miféle ördögi tervet eszeltek ki ezek a bohócok, s azt fogja majd kérdezni, nem-e maguk az ördögök voltak ők?
*
A borzalmas komédiának Remike volt az oka. Ő volt a cirkusz egyetlen nőtagja, aki vakmerő mutatványokkal szokott a közönség elé lépni, s ha egyszer játszott, egyébről nem beszéltek az emberek, csak őróla. Szép lány volt, sötét mély tüzű szeme mákonyos nézéssel simította át a publikumot, a megjelenése nagy hatással volt az emberekre, s az imádói — rengeteg imádója volt — őrülten szerették.
Ennek a leánynak a művészete mellett az volt a híressége, hogy szíve nem volt. Nem úgy nem volt szíve, hogy szeretni, szánni vagy gyűlölni nem tudott, hanem a szó igazi értelmében, hiányzott a szíve. A tudományos világ számon tartotta, lázasan várta a halálát, a bonckések élesre fenve türelmetlenkedtek az orvosok szekrényében, de Remike nem akart meghalni... Volt egy-egy pillanat, amikor rosszul érezte magát, egyébként nagyszerű egészsége volt, gondolni sem lehetett arra, hogy hamarosan meghaljon. Elméletileg persze, hiába boncolgatták, hiába firkáltak össze könyvtárakat a szívtelenségéről, arról, miképpen élhet valaki, akinek hiányzik a legfontosabb életszerve, érzéketlen az emberi érzések iránt, nem tudták a problémát megfejteni, az izgalmas titok továbbra is titok és továbbra is ostoba izgalom maradt. Voltak a kutatók
közt, akik azt követelték, hogy Remikének csináljanak egy új törvényt, egyenesen az ő személyére szólót, mondják ki abban, hogy Remikét meg kell mérgezni, mert az emberiségnek szüksége van arra, hogy minél előbb a boncasztalon lássák. Ezek azonban azt érték el szájaskodásukkal, hogy a börtönbe vagy a bolondok házába zárták őket. Remikének ugyanis hatalmas urak voltak a barátai, akik megtoroltak minden törekvést, amely az élete ellen irányult. Őt, Remikét nem izgatták az efféle kísérletezések, a halál iránt sem volt érzéke. Nagy, fekete szemeivel mákonyosan simogatta a publikumot, s minden gondja különös passziói voltak. Ezeket határtalan szenvedéllyel űzte, anélkül sohasem jutott volna az emberek eszébe, hogy a szívét keressék. A passziói szívtelen passziók voltak: nyers emberhúsba szeretett vájkálni az ujjaival, ez árulta el a szívtelenségét. Az első vizsgálat eredményéről ez a nyilatkozat szólt:
„Külsőleg szép hölgy, az arcáról, szemeiből s az egész szoborszerű testéről bizonyos elragadó báj ömlik szét, úgynevezett bűvköre van a testének; lágy, törékeny, finom ívű, bársonyos, sima, csillogón fehér a teste; a tekintetében ellenállhatatlan, elolvasztó tűz ég, mély, titokzatos pillantásaiban bizonyos ördögi fölény, ördögi csáb nyílik, s közelebbi vizsgálat után egész pontosan megállapítható, hogy a szív teljesen hiányzik a testéből. Az érverése egészséges életre vall, a természetellenes vérkeringés csak annyiban konstatálható, hogy időszakonként egészen halk, máskor túl heves vibrációk, rándulások észlelhetők az erekben, s olykor, nem pontos időközökben, a tapintható véredényekben eléggé érezhető kemény duzzadások figyelhetők meg, amelyek leginkább izgatószerek élvezése által keletkeznek."
Ez a se hideg, se meleg orvosi okoskodás azt egyáltalán nem tudta megállapítani, hogy az életet Remikében miféle vérközpont táplálja, hogy mehetnek végbe erőmegújhodásai — a halála tehát valóban kívánatos lett volna.
Remikének azonban — mint már fennebb is mondtam —, kisebb gondja is nagyobb volt a meghalásnál, teljes pompájában élvezte az életet. A barátai gondoskodtak róla, hogy passzióit kielégíthesse: mindig akadtak emberek, akik fel engedték metszeni a húsukat, és Remike vájkálhatott az emberhúsban.
Valaki azt hihetné, hogy ilyesmi nem fordulhat elő az életben, a fantasztikus Remike csak fantázia; pedig nem. Később mindenki látni fogja, hogy ez a szép hölgy létező, valóban élő szörnyeteg volt, a hasfelmetszők vagy más kéjencek fajtájából, s a passziói bűnében, elsősorban és legfőképp, a barátai bűnösek.
Remike csak belevájt az elkészített emberhúsba... a felmetszett nyílásba bedugta néhány ujját, s a meleg kiömlő vér jóleső érzést váltott ki belőle. Az egész passziója csak ennyiből állott. Ha az áldozat belepusztult a vérveszteségbe, a Remike barátai szép színben tüntették fel a dolgot, majdnem mindig úgy, hogy végeredményben az áldozat tarthatta szerencséjének, hogy Remike ujjai alatt halhatott meg... a barátai eltussolták az igazságot.
Remike hálás volt, tárt karokkal várta a barátait, s azt mondják, az ölelései feledhetetlen mámort, soha, senki más által nem nyújtható gyönyört nyújtottak a barátainak. Az ölelése halálosan kéjes volt, a csókja valami egészen különös ízű csók, átformáló összeolvadás a gyönyörrel, simulós, selymes; húsa: olvadó puhán, nedves, illatos forrósággal tapadt a szeretői remegő testéhez, s azt mondják, ez a Remike, ez a csúnyán szép szemű, magas sápadt leány egyetlenegyszer sem csókolt úgy, hogy vért ne szítt volna a szájból, és azt mondják, csak egyszer csókolt egy éjszaka: egyetlen hosszú csókkal tapadt a szeretője ajkára, egy egész éjen át, reggel haldokolva hanyatlott le a feje, s ilyenkor nézni is különös gyönyör volt a sápadt arcát. Igen, a szeretői nagyon szerették. Bolondulásig, betegesen. A cirkuszisták kivétel nélkül. Remike nem válogatott: aki őt szerette, azt visszaszerette. Nagyon, ahogy csak ő tudott. Nem szívvel — nem a szokásos áhítozó szerelemmel, hanem a hús szerelmével. A kívánás, a telhetetlenség szerelmével. Egy csókért százat, egy piros szájért egy éjjelen át tartó hosszú csókot. Mámort, ami csak egy volt, az ő mámora. Gyönyört, az ő gyönyörét. Mindent. Amit adhat az élet, aminél sem szebb, sem több nincs...
A cirkuszisták állandóan féltékenykedtek egymásra, Remikébe egytől-egyig szerelmesek voltak. Különösen William, a bohóc és Pinkár, a díjbirkózó.
Minden lépését figyelték egymásnak, kémeket tartottak, akik megfigyelték, melyik akar besurranni éjjelenként a Remike szobájába, s sok esetben meghiúsították a pásztorórát. A többi is mind figyeltette egymást, mindegyik furfangos módon akarta kijátszani a másikat, s ha a publikum előtt nem is mutatták egymás iránt a gyűlöletüket, ha szerep szerint össze is csókolóztak a porondon: a lelkük bosszúval, rágalommal, gyűlölettel volt tele, minden pillanatban szívesen adtak volna egymás halotti koszorújára egy-két vagy több aranyat, s szívesen hullatták volna koporsójára könnyeiket.
Hogy a nyájas olvasó némileg tisztában legyen vele, milyennek látták ezek a cirkuszisták az ő Remikéjüket, s hogy mennyire elvette az eszüket a szerelem, ideiktatom William imádságát, amelyet esténként szokott elmondani. Íme:
„Miatyánk Isten, csak a holnapot engedd megérnem, s engedd meg holnap, hogy együtt lehessek Remikével. Te tudod, Miatyánk, hogy a Remike haja: színarany szálak, tudod, hogy a homloka drága porcelán, a szemöldöke drága selyem, a szempillái bársonyos pici legyezők, a szeme fehérje fehér gyémánt, a szeme feketéje fekete gyémánt, a fülei parányi kagylócskák, az arca fehér hab, az orra pisze kis béka, az orrlyuka gyöngyvirágkehely, a szája piros gyöngy, a foga fehér gyöngy, a nyelve piros rózsalevél, az álla fehér hó, a nyaka fehér liliom, a nyakától lejjebb két, életre kelt halványpiros csók, a karja fehér márvány, a könyöke — gödrös a könyöke — ezüst csengő, a keze feje — gödrös a keze feje — gyöngykehely, a csípője egy életre kelt álom, a lábai is, mint két életre kelt álom, a térdei — gödrösek a térdei — mint két ezüst csengő, a lábujjhegyei is ezüst csengők, s a csókja Miatyánk... óh: a csókja, édes jó Miatyánk, egyszerűen a Te üdvösséged."
Azt hiszem, eléggé jellemző és eléggé ostoba ez az imádság, és mikor Pinkár — akkora hasa volt ennek a díjbirkózónak, mint egy jókora hordó — megtudta kémeitől, hogy William Remikéhez ezt szokta imádkozni, a hasát verte mérgében — azt hitte, hogy a fejét veri —, és ekkor maga is imakönyvet vett. Az imakönyvben azonban nem fordult elő a Remike neve, ezen úgy segített, hogy a sorok közé irkálta a nevét, s imádkozás közben, a Remike nevét is mindig mondta. Eléggé jellemző imádkozások, s azt hiszem, ezek után tisztában lehet a nyájas olvasó a cirkusz levegőjével.
***
Ajándékba elküldjük Önnek a teljes regényt, ha támogatja a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt:
1. Utaljon át tetszőleges, de legalább négy számjegyű összeget a Líra és Logika – Kulturális Alapítvány bankszámlájára! Számlaszám: 11707000-20003672
2. A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz"
3. Küldje el a tranzakció adatait erre az e-mail-címre: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
4. Elküldjük Önnek az ajándék-e-bookot három formátumban (PDF, EPUB, MOBI). Amennyiben három munkanapon belül nem kapja meg, érdeklődjön ezen a telefonszámon: +36205680921
Köszönjük, hogy támogatja alapítványunkat.
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.