Nagy Dániel: Cirkusz IX. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz

IX. rész

— Édes — súgta mámorosan az ördög a Remike fülébe, és Remike remegett a csókja alatt. Csak halkan ismételte:
— Vért adjatok.
A szava olyan volt, mint egy elalvó húrpengés, bűvös, ellenállhatatlan. A komédiások arcra vágódtak, a vérmedencéig csúsztak, és a forró leánytest kicsapó illata részeggé tette őket. A Remike édes szájából fehér nyál csillant elő, apró habocskák, a kéj önfeledt gyöngyszemei, s a komédiások nyelve, kéjsóváran, az állukig lógott.
Sem az Istent nem látták, sem az ördögöt, ezek láthatatlanok voltak. Így persze könnyen azt hihették, hogy a cirkuszlány fehér nyála értük ömlik le a fehér állra, a lehunyt szempillák mögül kivillanó mély tűz őket kívánja, s a sátorba nyitó díszszolgák felé kórusban hörögték:
— Vért, vért, semmi mást.
— Vért — suttogta Remike, s mikor a piros lé zuhatagban ömlött a medencéjébe, az ördög a fülébe súgta:
— Gyerünk egy kéjutazásra, fiam.
A lányt még szorosabban ölelte magához, s a lihegő komédiások egyszerre csak azt látták, hogy a vér kidagad a medencéből, hatalmas sugárban az ég felé tör, mint a vulkán tűzfúvása, és Remike kiemelkedik a márvány közül, a vérsugár emeli, egyre magasabbra, mint valami vészes vihar valami apró, fehér levelet, és a medencébe szakadatlanul zuhogott a vér, és vitte, ringatta őket, Remikét az ördög karjai közt, pazar kéjutazásra, az ég végtelen kéksége felé.
A komédiások ekkor azt hitték, most érkezett el a diadal beteljesült pillanata, és Remike után néztek, kezüket az arcukhoz csapdosták, ordítottak, bolondul ugráltak, és közben eszeveszetten furulyáztak.

*

És az Isten?
Elmélkedett.
Ott állt a sátorban, az ajtófélfához támaszkodva, az arca lángvörös volt, és mikor már nem látta a magasan sugárzó vérszalagon repülő tobzódókat, a komédiások felé lépett.
— Beszélni szeretnék Önökkel — mondta, és bal keze két ujját felemelte. Azt hitte, csönd lesz az isteni kéz intésére, azt hitte, hogy egyetlen szavának varázsló hatalma lesz, és hódolattal figyelnek rá. Azonban az első lépésével egy aranygombos lakáj ugrott elébe.
— Hová megy, mit akar?
— A művész urakhoz volna néhány szavam — mondta szelíden, és jóságos szemeiben bágyadt, fájdalmas fény ült.
A lakájnak nagy, ég felé álló bajusza volt, s olyan közel tette a fejét az Isten arcához, mintha a nagy bajuszra akarta volna nyársalni.
— Kicsoda Ön, hogy idejön, és nem ismeri a szabályokat? Mit gondol Ön, az csak úgy megy, hogy a „művész urakhoz volna néhány szavam?" Meg van híva? Be van jelentve? És milyen ruhában jön Ön ide? Hogy áll a szeme, a füle, az orra? Mit akar Ön? Ó, ó, barátom. A művész urakkal beszélni? Hát nem lehet.
— De én vagyok a jóság.
— A jóság? Csak így szimplán? Na, nem mondom, a hosszú szakálláról valóban ilyesféle látszik. De előneve? És rangja? Van-e?
— Az nincs.
— Vagy valami érdeme. Valami hőstette. Talán valami eszméje van? Vagy valami nagy dolgot mívelt mostanában?
— Mostanában nem. Az már régen volt.
— Régen? Az baj.
— Megteremtettem a világot.
— Megteremtette? Ön?
— Én, igen.
— Hát ez semmi. Tessék visszateremteni. Ezt akceptálom. Ez kitűnő dolog volna. Legalább részletekben. Mondjuk, ha mindent visszateremtene, csak az maradna meg, ahol én és Ön állunk. Mert itt áll az én uram is. És csak ez a fontos. Ó, ha meg tudná Ön csinálni. Akkor közelebb léphetne jó gazdám őművészségéhez. De így? Hogy ön jóság, és a világot teremtette? Szó sincs róla, ez is valami. De ki teremt ma? Ki akar teremteni? Ma döntünk, barátom, zúzunk ércet, vasat, gránitot; ma más időket élünk.
— De kérem — szólt az Isten —, én ilyesmihez is értek. Azonban nem akarok egyebet a művész uraktól, csak megkérdezni: élvezetes dolog ilyesmit cselekedni?
— Milyesmit?
— Hát nézzen körül. Vér. Nézzen fel. Vér. Nézzen a föld alá. Vér. Csak kérdezni akarom, élvezetes dolog-e az ilyesmi?
— Ezt akarja kérdezni?
— Ezt.
— És ezért jött?
— Ezért.
— S talán Rómából, ha nem csalódom. A pápától talán. Nem apostol véletlenül? Honnan jött?
— A mennyből.
— Ó, a mennyből. Ez sok. Ez túlzás. Ezt ne mondja. Ha Ön a jóság, csak a pápától jöhet. Na, kicsoda hát? Pápai követ? Úgy? Valóban? Nos?
— Hát mondjuk, hogy Rómából jöttem. Egye fene.
— Hát mondjuk. Ha Ön mondja, hát mondjuk. Egye fene. Nem érek rá sokat disputálni, nézze, itt hoznak egy csomó embert akasztani, ez kitűnő élvezettel kecsegtet. Na, tessék beljebb sétálni.
A lakáj arccal a komédiások felé fordult, és jelentette:
— A pápai követ.
A művészek nem vették észre a bejelentést, a medence körül tördelték a kezüket, dülledt szemüket az ég felé forgatták. Egy vénember komoran, feddőleg nézett a lakájra, hogy miért zavarja áhítatos elfoglaltságukban a mű-vészeket.
— Vezesse be a követ urat ide, a ponyva mögé — parancsolta —, és adjon neki bort.
— Bocsánat — mondta az Isten —, én nem iszom. Prédikálni szeretnék az uraknak.
A vénember kimeresztette a szemeit.
— Nem iszik? Azt hallom, pap. És nem iszik? Hát ez hogyan lehetséges?
Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát kívül a sátoron:
— Isten, ha igazságos vagy, tégy csodát.
Az Isten ezt hallva, nem felelt a gúnyolódónak: a szíve megremegett a kétségbeesett kiáltástól. Kitekintett s látta, hogy több fiatalembert visznek akasztani.
— Isten, ha vagy — kiabálták a delikvensek —, tégy csodát!
— Megálljatok! — parancsolta az Isten, s a hajcsárok elé állt, akik az akasztófák felé vezették a fiatal embereket. — Mit akartok ezekkel, hová viszitek őket?
A hajcsárok vezetője az Isten felemelt kezére sújtotta kardjával, szolgákkal félre vitette, s a menet lassú tempóban tovább haladt az akasztófák felé.
— Kik csinálják ezt? — sírt az Isten, és kiszakította magát a szolgák kezéből. Berohant a sátorba, megragadta a medence szélén vonagló komédiások egyikét, és a fülébe kiáltotta:
— Ki rendelkezik itt? Pokolba veletek, hóhérok!
Belerúgott a William hátába; a komédiások feléje fordították a tekintetüket, felugrottak a szőnyegről; az Isten szeméből elővillogó láng megdöbbentette őket.
— Feleljetek, rongyok — parancsolta az Isten —, miféle bűnös játékot űztök az emberrel? Miért akasztjátok fel azokat az ifjakat? Feleljetek, miért maratjátok szét az emberi testet, mintha kutyával volna dolgotok! Feleljetek, bitangok: mi jogon?
A komédiások összesúgtak, azt hitték, valamelyik akasztottnak az édesatyja a fehér szakállas öregember, ha pedig pápai követ — biztosan bolond. Körülvették, tréfálkozni kezdtek vele.
— Tegyen bátyuska vattát a fülébe, mert bizony ez a most divatos muzsikaszó szokatlan kissé.
— Ott akasztani visznek embereket — mondta szigorúan az Isten.
— Igen, akasztani viszik őket — mondták amazok.
— Miért?
— Mert szabályszerűen golyó járna ki nekik, de a golyó hasznosabb dologra kell.
— De ez itt, ahogy körülnézek, vágóhíd.
— Az. Mert a vérnek vágóhíd kell.
— De én megkorbácsoltatlak benneteket, nem féltek az Istentől?
— Nem. Az istenek mi vagyunk, vagy legalábbis az Isten a mi barátunk.
— A ti barátotok? Az Isten? Az Isten a gonoszok barátja? Ó, nem. Az Isten megveri a gonoszokat. Az Isten irgalmatlan a gonoszokhoz. Én irgalmatlan vagyok. Pokolra veletek, hitványok! Én békét és nyugalmat akarok.
A köpenye alól korbácsot húzott elő, és verni kezdte a művészeket.
— Az Isten a ti barátotok? Én vagyok az Isten. Én vagyok a békesség, a jóság, és nem a ti barátotok.
Szolgák ugrottak elő, lefogták, földre teperték, a kezeit összekötözték, és kidobták a sátorból.
— Bolond — mondták a komédiások —, békéről beszél.
Az Isten arccal a földre borult, és hangosan sírni kezdett.
A komédiások a medence köré ültek, a szemeik újra kidagadtak a kéjtől Remike után, s az ég felé néztek.
S az akasztásra szánt emberek már sorban álltak. Huszonkét bitófa alatt huszonkét fiatalember. S a hóhérok a létrákon. Az akasztást vezényszóra kellett végezni, mert a vezénylő rendszerető, pontos ember volt. Kard volt nála, és azzal intett, hogy kezdődhet a művelet. A hóhérok fehér zsebkendőt húztak elő, hogy majd ráteszik az ifjak szemére, hogy a közönség ne lássa, mikor a szemeik kifordulnak a helyükből. Aztán a kötelet ráigazították a fiatalemberek nyakára, s a kardos ember vezényelt:
— Rajta — mondta, s a fiatalemberek lába alól kisiklott a föld. A fehér zsebkendőt az arcukra takarták a hóhérok, s a fejük félrelibbent szegényeknek.
Az Isten ekkor felemelte az arcát a földről, és szelíden a bitófák felé intett.
— A jóság meghalt a földön. Menjetek a mennybe, gyermekeim.
Ekkor fehér ruhás lányok és feketeruhás asszonyok mentek a bitófák alá, letérdeltek, az akasztott emberek lábát csókolták, és sírtak.
— Miért, miért kell ennek így lenni?
Anyák voltak és menyasszonyok és húgák. Az apák a cirkuszban voltak, ők nem jöhettek el.
Az anyák, a húgák és a menyasszonyok könnye átszivárgott a kihűlt húsukon, ráfolyt a kihűlt csontjaikra, és a meleg könnyek életre hívták a holtakat. A meleg könnyek szelíden kérdezték, hogy miért, miért kellett ennek így lenni? És a melegségüktől egyszer csak megmozdultak a kötélen félrebillent fejek, a vérhabos szájakból egy hosszú, rekedt jaj hangzott fel, s azután halk, szaggatott panasz. Egyszerre beszéltek, mert életükben megszokták, hogy vezényszóra tegyenek mindent.
— Anyám — mondták —, húgám, menyasszonyom, jaj minekünk. Megölték a szívünk dobogását, mert nem akartuk megölni a többi ártatlan ember szívét. Megölték a mi szívünket, mert gyönge a mi agyunk, és gyöngeségében nem tudta megérteni, miért kell megölni szegény felebarátainkat, akiket nem is láttunk még szemtől-szembe, akiknek nem is tudjuk a nevét, nem is értjük a nyelvét, aki nem bántott minket. Ó, anyám, húgám, menyasszonyom, jaj minekünk, szegény békés embereknek.
A fejük mozgott a kötélen, a zsebkendő lehullt az arcukról, és a megmerevült szemüket véres víz öntötte el.
Az Isten velük sírt, velük sírt a fű, a fák, és a föld kiemelte magából a bitófájukat, és a bitófák szállani kezdtek az ég felé, a huszonkét ifjú hideg testével.
A felhő eltakarta őket.
— Megyek haza — mondta magában az Isten —, a földön nagy bűn tombol, s a földről megtorolni nincs erőm. Az emberi gyarlóság átka rám fekszik, tehetetlen vagyok. Majd az égből.
Ebben a pillanatban láthatatlanná vált s az ég felé emelkedett.