Nagy Dániel: Cirkusz X. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
X. rész

Útközben találkozott az ördöggel és Remikével. Az ördög a lány ajkát szívta, Remike karjaival és lábaival fonta át Belzebubot, s még mindig repültek. A vérhullám egész az égig vitte őket, s mikor a felszökő vér láttán az angyalok megrémültek a mennyben, és eltorlaszolták a kapukat, a vér megolvadt a mennyország alatt, ölnyi vastag, kocsonyás fallá keményedett, s úgy nézett ki a sárgás-piros színével, mint arannyal átszőtt vörös drapéria valami nagyhatalmú kéjenc ágya felett.
Az Isten sebes röptében beleütötte a fejét ebbe a vérkocsonyába, s mikor mérgesen széttekintett a tájon, akkor vette észre Remikét meg Belzebubot. A vérár közvetlen mellette sodorta el őket — így találkozott velük.
— Te, Belzebub! — kiáltott feléjük, s mikor az ördög meghallotta a szavát, gyönyörpüffedt szemhéjai megmozdultak, felnézett. A lány ajkát nem engedte el, úgy húzta a fogával, mintha gumi lett volna a Remike vörös szája széle, s így csak a foga közül szólt az Isten felé:
— Engem szólított?
— Téged, mert ha nem csalódom, te vagy az.
— Gondolja inkább, hogy csalódott — mondta az ördög —, és ne háborgasson. Nem látja, hogy élvezünk? Maga tapintatlan.
Az Isten még sohasem látta ilyen csúfnak az ördögöt, a fején, a lány harapásai helyén öklömnyi daganatok voltak, amelyekből apró lyukakon (ahol a fog belemélyed a húsba) bűzös, fehéres genny szivárgott.
— Csúf portéka — gondolta az Isten, de azért nem engedte tovább repülni.
— Én tapintatlan vagyok, azt mondod? És te mit csináltál itt megint, amióta én távol vagyok? Amint látom, elfalaztad előlem a mennyet, nem bírok hazamenni. Mire magyarázzam ezt?
Az ördög bambán nézett az Istenre, mintha nem értette volna a szavait.
— Felséged haragszik, amint látom. És vádol valamivel. Miről van szó?
— Erről, amit idevakoltál az ég alá. Mi ez? Merthogy te csináltad, az kétségtelen.
— Én? Hogy én? Ilyesmit? Na hallja, felséged, valóban ilyen tökfilkónak tart? Hogy én kárpitot húzok az ég alá? Én! Hát talán nincs énnekem okosabb dolgom? Uram, én csókolok, mi közöm most nekem a mennyhez? Csak tessék, menjen, ha tetszik, mit érdekel engem, hogy Ön bemegy-e a mennybe, vagy kívül csatangol? Menjen, ha tetszik. Én a gyönyört szürcsölöm, s bizony tapintatlanság Öntől ez a zavaró gesztus. Gyere, drága Remikém.
A lány arcát a két tenyere közé szorította, a szemei tébolyultan forogtak, nevetett.
— Te édes!
Az Isten bosszús volt, Belzebubhoz lépett, a vállára tette a kezét.
— Mondd legalább, ki csinálta velem ezt a komédiát? Itt öles fal van, hogy megyek én most haza?
Az ördög ránézett egy pillanatra.
— Öles fal? Hol?
— Itt az űrben, a mennyben.
— Az?
— Az.
— Hisz az vér, az magától rakódott oda.
— Vér?
— Persze. A földről zuhog fel, nem látja? És ide sűrűsödik az ég alá, mert velődarabok vannak benne, és emiatt megkocsonyásodik.
— Velődarabok? Vér és velődarabok? A földről?
— Igen, a táncból. Hiszen Ön is ott volt, látta a táncot?
— A cirkuszt?
— Igen.
— Azt az ítéletes bűnt?
— Azt.
— És ez a rengeteg vér?
Az ördög nevetett. Remike is felnyitotta a szemét, az Istenre nézett.
— Ki az, Belzebub?
— Az Isten.
— A jó Isten?
— Az.
— Miért állsz vele szóba? Nem hallottad, mit mondott? Hogy ez rengeteg vér. Az ilyesmit nem szeretem, miért állsz vele szóba?
— Mert szomszédom. És örülök, hogy végre könnyezni látom.
Remike felsikoltott, a kezével habosra verte a vérsugárt, és lekiáltott a föld felé.
— Vért!
A vér a Remike megenyhülésének pillanatában vékonyabb sugárban tört fel a földről, s mikor bosszúsan újra vérért kiáltott, és nem vette észre azonnal a hatást, a vérsugárban úszkáló emberbeleket összefogdosta, összekötözte, telefondrótot csinált a belekből, addig kötözte, míg a cirkuszba nem ért a vége, s ezen aztán újra lekiáltotta:
— Halló, vén fiúk. Vért kérek. Minden vért. Halló! Itt Remike. Fent a mennyben.
— Nem, ön nincs a mennyben — szólt közbe az Isten. — Fúriák nem mehetnek a mennybe.
Remike az ördögre nézett.
— Hallottad? Én nem mehetek a mennybe? Én, aki a világ úrnője vagyok? Én? Na, én azért is odamegyek.
Az Isten felé fordult, szép szőke fejét dacosan hátravetette.
— Jó Isten, én elmegyek a mennybe, meglátod.
A telefondrótot megrázta, újra lekiabált a földre:
— Ide akarok minden vért. Akarom, hogy piros legyen a menny is. Akarom, hogy kiáltsatok ki a vér istennőjének. Isten akarok lenni.
A cirkuszból visszatelefonálták:
— „Minden parancsod szent, minden vágyad a mi vágyunk, minden álmod a mi álmunk, imádott egyetlen, imádunk, életünk és vérünk a tied."
A vér vastag sugarakban csapott fel a medencéből. Remike átkapcsolta a lábaival az ördögöt, a vértenger meleg puhaságában elmerültek, kacagtak, az Istent gúnyolták, s az ár elsodorta őket.
— Ó — sóhajtott az Isten —, mit teremtettem én e szörnyben, amelynek az ember nevet adtam? És jaj, oly gyönge vagyok a földön, olyan erőtlen. Isteni hatalmam a mennytől távol olyan, mint a szárnyszegett sasé a levegőben. Gyönge, tehetetlen vagyok, pedig nem nézhetem tétlenül a dolgokat, a szívem fáj.
Fáradtan lihegett a bűzös levegőben, s az öklével a vérfalat verte.
— Tépjétek ezt szét — kiáltotta a menny felé, de válasz nem jött a mennyből, a fagyos vér felfogta a hangját.
— Én vagyok itt, az Isten, a vergődő Isten — s verte tovább a vérfalat, de hasztalan, odaát semmit sem hallottak angyalai.
— Zúzzátok össze a földet, szűnjön meg minden élet, Gábriel fújja meg a vésztrombitát, kezdődjön a végítélet — kiáltozta minden erejéből, de a vér nem engedte át a hangját.
Arccal a föld felé fordult, és belekiáltotta a véres levegőbe.
— Az Isten parancsolja: jöjjön ide mindenki, akinek e hívó parancs a füléhez jut. Ember, állat, minden teremtett lélek. Az ördög és gonosz társai ellenem esküdtek. Birodalmam vérrel falazták el, parancsolom, hogy ide jöjjön minden erő, mögém.
Azt hitte, hogy a levegőben kóborló lelkek segítségével szétrombolhatja a vérfalat, s azután isteni hatalmát szétárasztja a földön. A hívó szóra csak egy varjú repült hozzá, s a szárnyát hódolattal összeverdeste.
— Hívtál, teremtőm, itt vagyok.
— Csak egyedül?
— Mint követség, Uram.
— Mint követség? Honnan? Miért?
— A varjak népe küld a varjak várából, a csonthegyről.
— Na és hol vannak a vár lakói?
— Alusznak.
— Na és miért nem jöttek hívó szavamra?
— Nem bírnak.
— Nem bírnak? Hát miért van szárnyuk?
— A szárnyuk gyönge. Az idők változnak, és a szárny gyönge az idők változásához képest.
— Hogyhogy gyönge?
— Úgy, Uram, hogy az idők változásával testvéreim súlya megkétszereződött, s az idők változása előtti szárnyak nem bírják ennyire felhozni az idők változtából megkétszereződött testet. Ezt jöttem bejelenteni, de magam is nagy kínnal érkeztem. Követségi megbízatásom ezzel véget ért, csak még annyit, hogy testvéreim alázatos üdvözlése és hálája neked, az idők változásáért.
— Az idők változásáért? Nem értem.
— Az idők változásáért, Uram, amely reánk szakadt. Az idők változásáért, amely a proletár sorsunkból kiemelvén bennünket, fakéreg, maszat és földnedv helyett ma frissen vájt szemeket juttat reggeli asztalunkhoz, frissen szúrt szíveket, tüdőket és májakat délebéd asztalunkhoz és langyos velőt. Üdvözlet és hála, Uram.
A varjú lefelé ereszkedett, az Isten utána szólt:
— Várjál. Nem értettem jól a dadogásod, miféle tüdőkről beszélsz?
— Tüdőkről, Uram, amelyek kibontakoznak a bordák mögül, mint a rózsaszín virág.
— Hogyhogy?
— Úgy, rendesen.
— De beszélj hát értelmesebben, miféle szemek és tüdők ezek?
— Emberi szemek és tüdők. Lent, mostanában, nagyszerűen lövik, szúrják, marják, vágják, nyesik, reszelik, kalapálják, robbantják, mérgezik, gázozzák, fúrják, faragják, vésik, törik, szelik, darálják, sütik, főzik, nyújtják, gyúrják, égetik, füstölik, tömik, nyársolják, vasalják, rágják, harapják egymást az emberek, s közben kiesik fejükből a szem, az ész, az arcukról leesik az orr, a száj, a szőr, a fül; a szájukból kihull a nyelv, a fog, az íny; a kezükről leszáll az ujj, az ujjakról a hús, a mellről is a hús, meg a bőr és a csípőről is a hús, meg a bőr. És a láb, comb, térd, boka; és kifordul a tüdő, tüdőcske, szívecske, bél, belecske, és mi falunk reggeltől estendéig, és alszunk utána estendétől reggelig, és délebédünk után a kutyák gyatra munkáit élvezzük, amint a tüdőcske és belecske maradványokat majszolják, és nézzük emésztve, híres vadjaid csömörítő falánkságát az üres bendők körül, csúszómászóid fogatlan csámcsogását az aszalódott hónaljak és combok bőrén, és emésztünk és ringunk a hajzatokat libegtető szende szél szárnyán, és üdvözletet és hálát rebegünk feléd.
— Felém ne rebegjetek hálát — mondta az Isten —, ezt nem én csináltam. Én csak megtorlom majd, és mondom néked: hirdesd ki társaid előtt, és hirdesd ki mindenek előtt, amerre utad visz: a jó Isten haragszik, s a végítéletre mindenki elkészülhet. Pusztulj innen.
A varjú szörnyen megijedt, alvó társait felkiabálta.
— Készüljetek a végítéletre, az Isten haragszik. Azt parancsolja, hogy hirdessük: menjen eléje mindenki, aki tud, mert a végítélet... jaj, a végítélet. Hirdessétek, hirdessétek!
Szólt, és egy gödör felé repült, amelyben a cirkusz néhány szegény embere aludta a rothadás első álmát; rászállt egy koponyára, kivájta a két tele bélű szemét, s töprengve a végítélet eljövendő irtózatán, a szemeket búsan lenyeldeste.
A többi varjak is előrántották fejüket szárnyaik alól, s eszeveszettül károgni kezdtek.
— Tiltakozunk — károgták. — Nem tűrünk semmi erőszakot.
— De a végítélet — sóhajtott egy vén varjú.
— A végítélet? Az most nem időszerű — mondták a többiek. — Fegyverre, varjak. Fegyverre, varjtestvérek. — Egy kövéren szuszogó varjú a levegőbe emelkedett, és szónokolni kezdett:
— Élesítse mindenki a csőrét-körmét. Nagy időket élünk. Hívjuk össze a vadak és szelídek kongresszusát, és mondjuk ki, hogy a végítélet ellen tiltakozunk és azt minden erőnkkel megakadályozzuk. A varjak szétrepültek, hírül vitték a végítélet szándékát, s a vadakat és szelídeket gyűlésre hívták.