Nagy Dániel: Cirkusz XI. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XI. rész

A gyűlés a csonthegy tövében volt, s az összesereglett vadak és szelídek első szónoka a lázító varjú volt. Így kezdte:
— A varjak, sasok és erősebb légbeli testvéreink fejlődjenek rajvonalba az ég és föld közt. Képezzenek egy vészes, fekete felhőt, és ne engedjenek keresztül senkit. Aki fentről jő, vájják ki a szemét, aki lentről akar felmenni, szintén vájják ki a szemét. A pacsirtáknak, csízeknek s más haszontalan énekelőknek megparancsoljuk, menjenek az Istenhez, zengjék fülébe az élet szépségét, s végítéleti szándékát a legszebb dalaikkal befolyásolják. A vadak legyenek lent a nagy ágyúk, s tépjenek szét mindent, amibe belemegy a foguk. A férgek bújjanak a földbe, s végezzenek a föld alá kerültekkel, nehogy feltámadjanak. Az idő rövid, barátaim, azt hiszem, legjobb lesz azonnal cselekedni.
— Le a végítélettel! — riadt fel ekkor valaki a tömegből, s indulni kezdtek.
— Hát velünk mi lesz? — szólt halkan egy könnyes szemű tehén a szelídek nevében. — Rólunk senki sem szólt?
— Mit akar? — rivallt rá a szónokvarjú.
— Hát könyörgöm — mondta a tehén —, a gyűlés úgy volt hirdetve, hogy vadak és szelídek gyűlése, s rólunk senki se szólt.
— Az nem fontos — mondta a varjú. — A gyűlést csak azért hirdettük vadak és szelídek gyűlésének, mert liberálisak és demokraták vagyunk, de a szelídeknek egyébként semmi keresni valója itt.
— De velünk is baj van, könyörgöm, nyakra-főre szurkálnak le bennünket, besóznak, azután felfalnak. Valamit kellene tenni ez ellen, s végre is, nem azért született a tehén, hogy garmadaszámra öljék le, hiszen az is sok volt, az a régi szokás. Mi lesz velünk?
— Veletek? Mi lenne? Arra születtél, hogy besózzanak, és ne zúgolódj. Látod, mi, akik szabad népnek és fenségesnek születtünk, ugyancsak sokáig húztuk az igát. Te szelídnek születtél, s erről nem tehetsz. Az élet kell, az életnek alanyai vannak, s te egy alany vagy. Ha a te életedet megvédjük, a mi életünket ásnánk alá. A végítélet neked is szól, s ha tehát mi megakadályozzuk, legalább addig életben maradtok, ameddig mint életalanyt el nem rekvirálnak, és le nem vágnak benneteket. Örülj hát, és hord el magad.
— Hát mink? — szólalt meg egy ember, szintén mint szelíd.
— Te? Mit te? Nem hallottad, mit mondtam? A szelídek sorsa nem érdekel minket. Te is életalany vagy. Ti és a tehenek életalanyok vagytok, s ha a végítéletet megakadályozzuk, addig legalább te is élhetsz, ameddig el nem rekvirálnak.
— De jobb a végítélet, miért ne jönne?
Az ember szemei vérben forogtak, s amint hadonászott a kezével, a varjú elkiáltotta magát: — Lázító!
És valahonnan jött egy puskagolyó, az embert szíven találta, hanyatt vágódott; a varjak azonnal kiszedték a szemét, a vadak a beleit, a férgek a maradványaiba rajzottak, s a cirkusz most még cifrább lett. A végítélet nem jött, a varjak híztak, a föld véresebb, a föld mélye gennyesebb s a levegő bűzösebb lett. Az emberek kioltották az életet, a vadak pecsétet tettek rá, a férgek elegyenlítették, s az Isten az ég alatt egyedül sírdogált. Az éneklő madarak körébe gyűltek, elhessegette őket.
— Némuljatok, kedvesek. Bújjatok zöld bokraitokba, és sarjadzatok a jövő emberének gyönyörére. A jelen kiátkozott minden szépet és jót, a jelen rothadt, a jelen mérget szürcsöl, némuljatok, kedvesek.
A madárkák nem teljesítették a parancsot, tovább röpködtek és énekeltek. Az Isten ekkor megkérdezte:
— A varjú küldött benneteket?
— Igen — mondták a madárkák.
— Csodálom, hogy csak ti jöttetek. A parancsom mindenkinek szólott. Hol vannak az erősebbek?
A madárkák összenéztek, nem merték elárulni a titkot. A sasoktól nagyon féltek, de hazudni sem mertek a teremtőnek, ezért egyikük ezt mondta:
— Elmegyünk mi magunk parancsot hirdetni, dolgozni úgysem bírunk semmit, a mi kicsi szájunk nagyon gyönge.
Elrepültek az Isten mellől, de leszállani nem mertek a földre, hanem a világűrben kóborlókat keresték fel, és újságolták nekik:
— A jó Isten, a mi nagy teremtőnk parancsolja, hogy mindenki menjen hozzá. Sokan nem mennek, mert nem szeretik őt, pedig ebből is nagy baj lehet. A végítélet is nagy baj, de az is nagy baj nekünk, ha haragszik a mi teremtőnk, és ha azt parancsolja, hogy menni kell hozzá, jobb megfogadni az ő parancsát.
Tovább repültek, mindenütt elcsipogták az Úr parancsát és apró eszecskéik gondolatát, mert az Istentől sem féltek kevésbé, mint a sasoktól.
S így az Isten egyszerre csak azt hallotta, hogy mindenoldalról jönnek feléje a levegő kóborai, s ameddig csak hallotta a jövetelüket, azt hitte, mindent gyorsan el tud intézni. Széttépeti velük a vérfalat, belép a mennybe, s isteni hatalmával véget vet a cirkusznak. Huszonnégy órás tűzesőt rendel el. Gábriellel belefúvat a trombitába, s lesz, ami lesz — gondolta. Mikor azonban közelértek a levegő kóborai, megdöbbent a látásukon. Furcsa kóborok voltak ezek, nem ismert rájuk. Gyorsan végiggondolta minden teremtményének a formáját, ezek azonban egyhez sem hasonlítottak.
— Mifélék ezek? — kérdezte magától, s a homloka ráncba rándult. — Hogyan, hát más valaki is...
A gondolatot nem gondolta végig, lehetetlennek találta, hogy rajta kívül más valaki is teremthetett valamit a világon, mikor a világot ő teremtette... képtelenség.
— Kik vagytok? — kérdezte a gyülekezőktől.
A kóborlók mozdulatlanul és némán álltak mellette, mintha nem értették volna a szavát.
— Kik vagytok? — ismételte. — Kik, vagy mik vagytok, feleljetek.
A gyülekezet ekkor sem válaszolt, s az Isten még inkább megdöbbent. Körülnézett, nem lát-e valami ismerőst, s ekkor, mélyen alatta, valami sötét tömeget vett észre, és ezek felé kiáltott:
— Kik jönnek ott?
A sötét tömeg egyszerre válaszolta:
— Emberek.
— Emberek? Hát jöjjenek gyorsabban.
A sötét tömeg egyszerre válaszolt:
— Mennénk, de nem tudjuk, merre vagy?
— Erre, itt, felettetek.
A sötét tömeg egyszerre válaszolt, mintha egy ember lett volna:
— Te vagy az Isten?
— Én.
— Hát tarts akkor szóval bennünket, hogy oda találjunk, mert nem látunk téged.
— Itt, felettetek vagyok.
— Hallunk, de nem látunk.
— Hisz már közel vagytok.
— Lehet, de mégsem látunk.
— Hogyhogy?
— Mert vakok vagyunk.
Az Isten szóval tartotta őket, s mikor egészen közel értek hozzá, rájuk ismert.
— Hisz ti az akasztottak vagytok.
A tömeg egyszerre felelt, mintha egy ember lett volna:
— Igen, azok vagyunk. Az akasztott huszonkettek vagyunk mink, akiket mennybe küldtél végzetünkkor. Mi vagyunk az akasztott huszonkettő, akik elindultunk a mennybe, de egy piros fal volt ottan, amelyik elzárta az utat, és azóta itt összevissza kóborgunk.
— De hiszen ti nem voltatok vakok.
A huszonkettek egyszerre feleltek:
— Mi nem voltunk vakok, csakhogy kóborlásunk közben varjak rohantak ránk, és elvették a mi szemünket, mind a negyvennégy szemünket, és most vakok vagyunk.
— Akkor nem látjátok, miféle néma népség ez itt körülöttem, ugye?
— Mi nem látjuk, miféle néma népség az körülötted, mert mi vakok vagyunk, és mi csak sötétséget látunk.
— Jertek ide és markoljatok bele ebbe a vérfalba, amely idefagyott.
A huszonkettek egyszerre feleltek:
— Mi nem markolunk bele a vérbe, mi tisztességesés jó emberek vagyunk.
— De ez a vér nem élet, ez már anyag, csak a színe piros. Ez nem vér már, ez fal, amelyet át kell törni, hogy diadalt arathasson a jóság.
A huszonkettek megmozdultak, és ezt mondták:
— A falat ledöntjük a jóság diadaláért, mert a jóság vértanúi vagyunk.
Az Isten a falhoz vezette őket, s a vak huszonkettek a nyakukban lógó akasztófához nyúltak, hogy azzal törjék át a falat. Mielőtt azonban a vérfalra ütöttek volna, nagy, sárga lován a halál jelent meg az Isten előtt, s kardját kivonta, tisztelgett, s ezt mondta:
— Uram: az alkotmány szerint a test az enyém, csak a lélek a tied.
Ezzel se szó, se beszéd, a huszonkettő mellé ugratott, sorba elvagdosta az akasztófakötelüket, s a huszonkét vak az űrbe zuhant. A halál utánuk vágtatott, s az Isten bús arcán mosoly futott keresztül.
— Igaza van, a test az övé — mondta. — És azt hiszem, ő, ő az egyetlen, aki harcba szállhat a föld élőivel — szembeállítja velük a halottait. Ezt is megkíséreljük.