Nagy Dániel: Cirkusz XII. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XII. rész

— Elmehettek — mondta a körülötte állóknak. — Nem használhatlak benneteket, aprók, gyöngék és némák vagytok. Vagy mondjátok meg, kik vagytok? Vagy mutassátok legalább, tudtok-e valamit? Rohanjátok meg ezt a falat és tépjétek. Na, egy, kettő... Lám, álltok... miért álltok itt? Pusztuljatok innen.
A tömeg nem mozdult, állt, mintha valami hirtelen jéggé dermesztette volna.
Az Isten nem tudott mit kezdeni velük. A felszökő vérsugárban meglátott egy lenyakazott emberfejet, magához intette.
— Gyere csak ide, fiam.
Az emberfej odaugrott, a véres bajuszát körülnyalta, s még a földről benne maradt rémülettel hadarta:
— Gruncser vagyok, hordár a Pannónia elöl, a számom negyvenkettő, pontos és gyors.
— Kik ezek itt körülöttem, meg tudnád-e mondani?
A véres fej nagy kínnal felnyitotta a szemét, körülnézett, a kilógó nyelvét behúzta a szájába, és ezt mondta:
— Az ott egy kéz, az ott egy láb, az ott egy comb, amaz egy lábszárcsont, az egy füldarab, amaz, az a szőrös koponyaféle, az a fehércifrás a szakállal egy áll, amiben a fogak is ott vannak, az, úgy látom, bajor volt, s az a kékes hús, az egy nyelv a tövével együtt, az a kis, kurta, sárgás a hímrésze, egy része valakinek, és amelyik ott mozog egy kicsit, az egy gége gerinccel, az ott hátul, amelyiken hús fityorog, az egy lapockacsont, és vannak itt kiugrott szemek is, látom és oldalbordák... azok, azok ott, ahol ruha is látszik az oldalbordákra ragadva. Én meg fej vagyok, a Gruncser hordár feje a Pannónia elöl, s a nyakamat ért telitalálat történeti ideje egyezerkilencszáztizenöt, pontosan karácsonyest.
Az Isten csak bólogatott a fejével, most már megismerte a tarka tömeget.
— Szóval ezek is onnan valók.
— Szóval ezek is — integetett a Gruncser feje.
— Azért nem ismertem meg őket, mert festékesek.
— Véresek — javította ki a Gruncser feje.
— És a hívásomra jöttetek?
A tarka tömeg megrándult, de nem tudott felelni.
— Nem érek veletek semmit, itt nagy munkát kellene elvégezni, gyöngék vagytok hozzá. Hanem azért ne menjetek kóborolni az űrben, tartsatok velem, hátha vehetem valami hasznotokat.
A Gruncser feje közbeszólt:
— Na, nem nagyon hiszem. Ezeket szintén a telitalálat suttyantotta bele az űrbe, nem sokra taksálom én az ilyesmit, pedig jó előrelátású ember hírében álltam.
— Hát veled mi lesz? Te nem akarsz velem jönni? Érdekes embernek látszol.
A fej röhögött egyet.
— Én érdekes? Ezt elhiszem. Ezt az egyet aláírom. Na, képzelem, ha meglátnának a Pannóniában. Hehe! Aztán hová menjek én az úrral? Hová megy az úr?
— Lemegyek a földre a halálhoz.
A véres fejnek kimeredtek a szemei.
— Hová tetszik menni?
— Le a földre.
A véres fej meglóbálta magát a levegőben, örült.
— A földre, tetszett mondani?
— Igen.
— Le, az igazi földre, amelyikről azt mondják, hogy kerek? Illetve, amelyiken a Neumann nagyságos úr palotája van? Illetve a... földre? A Pannoniás földre? Na, a kutyaistenit, ha erre képes leszünk, követem az urat tűzön-vízen át, mert én amellett nagyon jó hazafi vagyok.
Közelebb billegett az Istenhez, s az Isten megfenyegette.
— Miért mondtad: a kutyaistenit?
— Mert örülök. Mert ki az Isten ne örülne, ha azt hallja, hogy még egyszer visszamehet a földre? Mégiscsak más az, mint ez az égféle itt, igaz-e? Hát csak azért mondtam, de ne tessék haragudni.
— Hát aztán milyen az a kutyaisten?
— Az? Tudja az ördög, milyen. Az csak olyan magyaros mondás, mikor öröme van az embernek. Az a kutyaisten, az egy jó Isten, vagy mi. Egy jó Isten. Nem kutya az, csak örömében mondja így az ember.
— Hiszel te az Istenben?
— Én? Hogyne hinnék! Hisz abba mindenki. Csak nem nagyon törődik vele az ember.
— Hát tudod-e, hogy én vagyok az Isten?
— Az Isten? Na, azt kétlem. Az igazi Isten?
— Az igazi Isten.
— Hát így tetszik kinézni?
— Így is.
— Na és, hát mikor süllyed el a föld? Mert azt beszélik, hogy nem sokáig tetszik nézni azt az ügyet, ami ott lent történik.
— A föld nem süllyed el, mert a föld az élet. Csak az élőkkel van valami baj, azt meg majd elintézem én. Mert ugye, hallottál te már arról, hogy az Isten haragudni is szokott?
— Mondják, hogyne.
— Na, látod, én most haragszom. Én amint látom, valaki az eget is elfalazta előlem, különben hívó szavam nem veszett volna kárba. Gyere velem, nézzük meg, miféle turpisság történt arra lejjebb?
— A földre tetszik menni?
— Oda akarok.
— És engem magával tetszik vinni?
— Igen, mert hiszen te csak járatosabb vagy a földön. Ugye járatos vagy?
— Én? De mennyire. Tessék csak rám bízni a sorsát.
— Na, menjünk.
— De hát várjunk csak egy kicsit. Nekem valami test is kellene ehhez a fejhez, mert a földön egykettőre eltemetnek.
— Hát ott van, vegyél magadnak, amit találsz. Van itt láb, kéz, minden.
— Az csakugyan igaz — mondta a fej, és a néma tömeg közé ment. Választott magának egynémely használható dolgot, csakhogy a felszerelése hiányos volt. A tömeg közt nem volt csak egy hátgerinc, egy oldalborda, az aranyérmes, de nem volt egy másik oldalborda, és nem volt se szív, se máj, se tüdő. A gége kilógott a nyaka alatt, a fejét a lábakkal csak a hátgerinc meg az aranyérmes oldalborda kötötte össze, egyébként üres volt Gruncser, mintha kutyák ették volna ki a belsejét.
— Jelentem alássan — mondta már ekkor katonásan —, ez a felszerelés nem valami jó, sok minden hiányzik. De nem nagy baj, majd felszerelem magam odalent. Ott úgyis annyi ilyesmi cafatoskodik, hogy a pondró mássza a napon. Indulhatunk.
Mikor mentek egy ideig, Gruncser visszanézett.
— Hát azok nem jönnek?
— Mit csináljunk velük?
— Csak gondoltam, de nem baj, mert még visszasietek akkor, de mindjárt jövök, tessék csak előre menni.
Visszasietett, a tömeg közül kivett valamit.
Az Isten után sietett, s csak magában mormogta.
— Na hiszen az kellett volna, hogy maga nélkül menjek haza, majd adott volna nekem az öregasszony.
Ebben a pillanatban valami nagyot csattant felettük, s az Isten és Gruncser azon vették magukat észre, hogy a földön vannak.
— De hamar leértünk — mondta Gruncser.
S az Isten ezt mondta:
— Úgy látszik, a vérfalból szakadt le egy darab, és a nyakunkba zuhant, ezért estünk akkorát. Ni, csupa vér vagyok.
A kezét rázta, s az alvadt vér darabokba hullt le róla.
— De nem baj, most egyelőre nem megyünk vissza...
— Ne is, mert tetszett látni azt a sok fene varjút, akiken átestünk? Nahát, azok voltak a hadseregszállítók, és kiszedik a szemünket, ha nem vigyázunk. Én azt hiszem, ezek nem engedtek innen fel senkit, én felteszem róluk. Tessék csak raportra idézni őket.
— A hadseregszállítók? Hát azok mik?
— Azok? Hát nem tetszett látni? Azok a varjak. Másképp én se tudom. Feketék és kövérek, csak ennyit tudok róluk. Idézze csak raportra őket.
— Úgyse jönnek. Ha az égben volnék, az más. Itt, amint látom, nem hallgat énrám senki, talán csak te egyedül.
— Én igen — mondta Gruncser. — Én jó hazafi vagyok és megbízható. Tessék felfogadni tisztiszolgának, az lesz a leghelyesebb.
— Tisztiszolgának? Hát az mi?
— Az? Hát az olyan a tiszt úrnak, mint a lova, csak pelenkát is mos néha, ha kisgyerek van a háznál. Tessék csak rám hallgatni a földi dolgokban. Én ebben tapasztaltabb vagyok. Ki hiszi el itt tábornok úrnak, hogy Isten? Meglássa, evvel nem sokra megy. Az emberek nagyon jól tudják, hogy van egy Isten az égben, de azt is jól tudják, hogy az nem szokott lejárni a földre. Tessék csak rám hallgatni. A tábornok, az egész más. Annak generálmarsot vág a kürtös, ha meglátja, de egy Istennek! Azt már nem! Én járatos vagyok a földi dolgokban, láthatja. Csak hasam volna, hogy enni tudnék; mert a tábornok úrnak, remélem, jó ellátmánya lesz.
— Ellátmányom? Hát bizony én nem nagyon tudom, mi az, de annyit látok, hogy neked van egy kis eszed, hát legyen, ahogy akarod. Legyek én a tábornok, és most eredj előre, vezess engem a halálhoz, és vezessük a halottakat az élők ellen.
Gruncser, mintha meghökkent volna, szemét, száját eltátotta.
— A halálhoz, mondta tábornok úr? Hát a tábornok úr is olyan? Csakugyan hamar belejött a mesterségbe, igazán. Na de én nem bánom, én jó hazafi vagyok. De tűzbe azért talán nem kerülünk, ugye?
— Tűzbe? Minek? Itt nem lesz tűz, itt a halottak egyszerűen végiggázolják az élőket, ez az egész. Csak a halállal kell beszélnem, mert ez az ő hatásköre.
— Úgy? Az más. Lássa, ez egyszerű lesz. Az egészen szép lesz, ha a halottak végiggázolnak az élőkön, mert azoknak már csont a lábuk, és jó erősen tudnak gázolni.
— Hát tudod te, merre van a halál?
— Én? Hogyne. Tessék csak utánam jönni.
A cirkusz felé mentek.