Nagy Dániel: Cirkusz XV. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XV. rész

Az Isten végigsimította a homlokát.
— Úgy látom, amerre a szem ellát, itt mindenütt métely, gálád bűn fertőzi a földet: a rossz, a gonosz üli diadalát alávaló tivornyák közt. Gyerünk csak tovább, s ne gátolja utunkat semmi borzadály. Ha ezek egyszer kihúzzák a fejüket a földből és megindulnak: mint irgalmatlan igazság bírái, isteni hatalommal fognak úgyis ítélkezni minden bűn felett.
— Ó! — mondta ekkor valaki a föld alól. A fuldokló nyögést a többi is átvette.
— Ó — nyögték a föld alá dugott fejek, és a földből kiálló csontok összekoccantak.
— Ó, örökigazság.
— Úgy van, fiaim, az örökigazság van itt, az emberek jó Istene, és a szíve fáj miattatok.
— Ó, igazságos Isten.
— Tűrjetek még. Uratokhoz megyek, parancsot viszek hozzá. Megáldalak benneteket a rothadás kínja közt. Szolgám, menjünk.
— Ó, ne hagyj el, ne hagyj el.
— Nem. Én nem hagylak el benneteket. Legyetek csak készen.
— Ó, igazságos Isten, nagy a mi szenvedésünk, hallgass meg.
— Mit kívántok?
— Amit elhagytunk, ami a miénk volt és elrabolták tőlünk.
— Mit?
— Az életünket és a feleségeink életét; az apánk, az anyánk és a gyermekeink életét.
— Az életeteket kéritek? Hogyan, hát olyan jó az az élet? Az én szemeim könnyel telnek meg a szomorúságok láttán, ti meg visszakívánkoztok a szomorú életbe?
— Ó, atyánk — nyögték a föld alatt a fejek —, kegyelmezz.
— Én kegyelmezek, törvényt sem ülök felettetek, de az életet nem adhatom vissza nektek, mert a rothadt testetek már nem alkalmas az élethordásra.
— Ó, hát minek rothad el a testünk és a gyermekeink teste és az apánk és anyánk teste? Miért rohasztják el, mikor olyan szép volt együtt nevetgélnünk, mikor éltünk és együtt voltunk... Olyan jól megfértünk egymással, mért ítéltek minket halálra?
A föld alatt levő fejek tompa, elnyújtott kutyavonyítás forma sírásba kezdtek.
— Hogy történt hát? — kérdezte az Isten.
A síró fejek nem feleltek, csak sírtak, egyre hangosabban, rémítő szűköléssel.
— Hogy történt hát? — kiáltott egy nagyot Gruncser. — Nem halljátok, mit kérdezett a tábornok úr? Hogy történt hát?
— Ó, irgalmas Isten — sírták a halott asszonyok, s csak a halott emberek feleltek a kérdésre. Kórusban mondták, mint a kántáló gyerekek.
— Itt volt a gléda a hegyen, és lángot fújtak ránk, és mérget belénk, és alattunk felgyúlt a falu, megüszkösödött a föld, elhamvadtak a fák, a barmok, az asszonyok, a gyermekek, a házak, és robbant a hegy, és leseprődtünk a hegyről, és fejjel a hamuba zuhantunk, azért áll a lábunk az ég felé; bocsánat, nem tiszteletlenség ez, mert mi szegény és jó emberek voltunk, és nem a lábunkat szoktuk az ég felé tartani, hanem a szemünket és a kezünket.
— Szóval most mind együtt vagytok: az asszonyaitok, a gyermekeitek, a barmaitok.
— Nem, nem vagyunk együtt. A mi asszonyaink messze vannak, fekete kenyeret rágnak, és várnak minket, és a mi gyermekeink az asztal végénél térdelnek esténként, és szegény kis kezüket az ég felé nyújtják, és szegény kisszívük melegen ütődik a szegény kis mellükhöz, ha a kutya ugat kint; a mi gyermekeink várnak minket, pedig hiába várnak már minket.
— Hát ezek nem a ti asszonyaitok?
— Azok a falu asszonyai, a tűz hervadt bimbói; mink csak úgy belepottyantunk a hegyről a hamujukba.
— És a gyermekek?
— Ó, a gyermekek, akik senkinek nem vétenek — sírtak a fejek —, mégis rájuk engedték a tüzet. Ó, a gyermekek, a rózsaszín húsú kislányok meg a rózsaszín húsú kisfiúk, szegények... szegény kis szemük kiolvadt a tűzben.
— Mi az, hogy kiolvadt? — kérdezte halkan Gruncsertől az Isten.
Gruncser a vállát rángatta.
— Az? Hát az olyan, mint mikor belelöttyen az ember fejébe egy ágyúgolyó, és kilöttyen tőle az ember esze. Olyan az is, mikor kiolvad a gyerekszem. Az úgy mén, hogy lőnek fenn a hegyen, meg környes körül a falun, fentről is, lentről is, lent ekkor sivalkodnak a faluba, be-bújnak a házba, aztán mikor ég a ház, ráesik a gyerekfejére egy nagy parázs, és kisüti a szemét. Vagyis, hogy kiolvasztja.
— Szegények. Ezeket nem hagyjuk itt, ezeknek az égben a helyük.
Az Isten a szemeit törülgette, Gruncser meg úgy rábámult, mintha sohasem látta volna.
— Mit tetszett mondani a tábornok úrnak, hogy a gyerekeket elvisszük?
— El. A gyermekkel kíméletesebben kell bánni, a gyermeket szeretni kell, mert gyöngék és a holnap drága palántái.
— De nem tetszik látni, mennyi van? Ki bírja el ezeket? És magunkkal cipeljük őket?
— Nem. Ott van egy kocsi, felrakjuk rá mind, és te felviszed őket a mennybe.
— Én?
— Igen. Hozd ide a kocsit.
— Igenis — mondta Gruncser.
Előhozott egy tört parasztszekeret, s a talált gyermekhullákat már útközben feldobálta.
— Menjünk a mennybe, öcskösök — mondta, mikor felhányt egy csomót a kocsira, s mire az Isten elé ért a falu gyermekeivel, már majdnem tele volt a kocsiderék.
— Itt vagyok, tábornok úr, már van is egy csomó — jelentette. — Csakhogy vannak itt igen gyengék is, egész gyönge szopósak, ezeket, azt hiszem, felülre kellene hagyni, mert egészen összenyomódnak. Én azt hiszem. Vagy kössük őket a szekéroldalra. Kössünk spárgát a kisnyakukra, és akasszuk őket a szekéroldalra, tetszik tudni, mint a malaclábat szokták a kéménybe. Így nem nyomódnak össze a szopósak.
— Én nem bánom — mondta az Isten —, csak vigyük őket, mert a gyerekekhez ragaszkodom.
Gruncser ruhadarabokat kötözött össze... ő a szopósokat intézte, az Isten a nagyobbakat rakta a kocsira.
Mikor elvégezték a pakolást, a rúd mellé álltak, s húzni kezdték a kocsit.
— Kicsit nehéz — mondta Gruncser —, pedig tábornok úr is húzza. Hogy viszem én ezt magam el, egész a mennyig?
— Az én akaratommal.
— Hát... most tényleg, mintha megkönnyült volna.
Hátranézett.
— Persze — mondta —, azért könnyült meg, mert taszítják hátul, tessék csak oda nézni.
Az Isten megfordult... a saroglyánál a gyermekek meztelen anyjai voltak; halott szemük lehunyva, az arcukon égett sebhelyek, a hajuk zilált, némelyiknek fél keze és fél melle volt, némelyiknek csak egyik válla volt meg, és kilátszott a szíve az oldalán, és a szívéről nyers vér csepegett.
— Mit akartok? — kiáltott rájuk az Isten. — Takarodtok vissza?
A rothadó, csonka anyák sírni kezdtek, a megmaradt hajukat tépték.
— A gyermekeinket ne vigyétek el — mondták. — A gyermekeinket ne csavarjátok ki a kezünkből, ne vegyétek el a szívünkről. Hagyjátok a gyermekeket a porban velünk. Ha bűnös kezetek kivájta belőlünk az életet, hagyjatok együtt minket.
— De halljátok — mondta az Isten —, hiszen mi nem vesszük el a gyermekeket; csak előre visszük. Ti is jöttök majd, de rátok még szükség lesz. Feküdjetek csak vissza a földre, ha majd a halál hív benneteket, indultok ti is.
— Mi nem indulunk sehová, hagyjátok itt a gyermekeinket, hadd emésztődjünk el együtt a nagy skatulyában.
— Miféle nagy skatulyában?
— Hát itt — mutatott Gruncser a földre. — Ezt szegényemberesen skatulyának hívja az ember, mert végeredményben odazárják az embert. A sír a skatulya. Az a lyuk, ahová bedugják végeredményben.
— De menjenek az asszonyok vissza — mondta az Isten. — Majd jönnek egyszerre, a nagy menettel. Menjetek vissza — fordult az asszonyokhoz —, mert a halál megkorbácsol benneteket.
— Nem baj, már nem fáj.
A gyermekeikre borultak, s halott szempillájuk meg-remegett.
— Mi lesz most? — kérdezte Gruncser.
— Induljunk.
— És az asszonyok?
— Hát jöjjenek, ha akarnak.
— Persze, legalább taszítják hátul. Na, taszítsátok! — kiáltott az asszonyokra. — A tábornok úr megengedte, hogy gyertek, de akkor taszítsátok a kordét. És énekeljetek valamit, ne menjünk úgy, mintha toloncon vinnének. Az asszonyok mindig szépen tudnak énekelni.
Megindultak. Az Isten meg Gruncser a rúd mellett, az asszonyok hátul. A gyermekek, gyönge szopósak, himbálózva a szekéroldalon, a nagyobbak, csöndes, ártatlan pihenéssel a szekér belsejében.
Az asszonyok énekeltek:

Ringa-ringa rózsabimbó,
Aludj szentem lelkem,
Ringa-ringa szép virágom,
Ringa-ringa szép világom,
Liliomos kertem,
Ringa-ringa alcsi baba,
Tutututu trallalalla
Trallalalla.

— Na mit mondtam? — kacsintott Gruncser. — Hasznos portéka az asszony, én holtam előtt is sokra becsültem. Énekeljetek csak, a tábornok úrnak is tetszik.
Az asszonyok újra rákezdték, a halott szemek sarkából kiszivárgott egy-egy vékony könny, s haladtak lassan.