Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 4.

Esti mese felnőtteknek
4. rész: Danikáné lánya színre lép
Dókánét kirúgtam, helyére felvettem Platzer Otíliát. Sumér surmók vagyunk mindahányan. A süketnéma Friderikát kiküldték, ha disznó vicceket meséltek.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



Danikáné úgy döntött, kitartóan remélni fogja, hogy Friderika egyszer csengő hangon, értelmesen megszólal.

4. rész
Danikáné lánya színre lép

Amikor az asszisztensem bevezette Platzer Otíliát a szobámba, vulkánként törtek fel bennem az emlékek. Miss. Felláció bizony megöregedett. Akárhogy számoltam, ötven felett kellett lennie, de még ahhoz képest is igen rút volt. Elnyűtt arcán vitustáncot jártak az alkoholizmus stigmái. Kiszolgált kurva prototípusa, gondoltam.
– Megismersz? – kérdezte szétdohányzott hangon.
– Nem – vágtam rá, és unott, kérdő tekintettel bámultam el fölötte.
– Platzer Otília – mondta elbizonytalanodva.
– Aha. Örvendek. Segíthetek valamiben? – érdeklődtem, közben kezemet a klaviatúrára helyeztem, szemem pedig a monitorra tapadt.
Az asszisztensnek megmondtam, hogy öt perc múlva nyisson be, az állítólagos gyermekkori ismerősöm ennyi időt kaphat, gondoltam, hadd éljen vele, az öt perc az övé, az ilyenek már annak is örülnek, ha egy ideig egyfolytában beszélhetnek.
Otília jól zanzásított, öt perc elegendő volt neki arra, hogy lekerekítve elmesélje az életét: már a szülei sem igazán, aztán rossz társaságba keveredett, most meg ez a munkanélküliség, de ha kapna az élettől egy újabb esélyt...
Tudtam, előbb-utóbb híre megy, hogy Dókánét felvettem tisztasági asszisztensnek. Bár már jóval hetven fölött járt, nagyon akkurátus volt az öregasszony, ki is oktatott: azt a tisztasági micsodát hagyjam a fenébe, ha egyszer takarítónő, akkor takarítónő. Dókáné negyvenvalahány évesen úgy döntött, hogy visszaadja a félős özvegy megunt szerepét, új, korban hozzáillő férjre is szert tett, igaz, húsz év múlva azt is eltemette. De utána már nem érdekelte semmi. Mondta is, amikor az utcán véletlen összefutottunk: ő hetven fölött kezdte el élni a virágkorát.
Otíliával végeztem, kikísértem, elköszönéskor már nem tegezett, végre egyedül maradtam, és hozzáláttam kedvenc foglalatosságomhoz: leültem, és mint a legtöbb főnök, komoly arccal bámultam a semmibe.
Ahhoz, hogy a múltammal tisztába jöjjek, meg kellett értenem a perzsaszőnyegem mintáinak üzenetét. Nekem ez olyan volt, mint őstörténet-kutatónak a sumér ékírás: akármilyen baromságot olvastam ki belőle, hirdethettem, hogy igazam van. Senki nem kételkedhetett benne, mert ha valaki esetleg cáfolni óhajtotta vón az igazamat, illett volna bebizonyítania, hogy a sosem létezett perzsaszőnyegem ábrái mást jelentenek, mint amit én kiolvasok belőlük. Na ugye...
Fontos jelentést hordoz például, hogy elképzelt halálakor a Pálfalvy lezuhanó feje melyik szimbólumot takarta ki a szőnyegen. Ha napocskát, akkor igaznak tetszik a keleti eredetünk elmélete, már csak az képezheti vita tárgyát, hogy a japánoktól származunk, vagy sumér-surmó gyökereink vannak-e. Az sem teljesen mindegy, hogy gyökereink vannak-e, vagy magunk vagyunk gyökerek. Mert ha szimbolikus gyökérre zuhant volna a Pálfalvy feje, mondjuk, az Oláh Matyi jelére, akkor most tutira vehetnénk, hogy néger mandinka harcos volt az ősapánk, és ezért illeszkedik olyan selymesen a blues-ritmus a pentaton skálába. Ezt az elméletet jelenleg csak a cseremisz népdalok és a kelta esztrádzene jól megfigyelhető rokonsága írja felül. Persze oldódik a probléma, mint meszesgödörbe esett turulbél, ha abban hiszünk, hogy mi is kelták vagyunk, és a cseremisz kapcsolat csak oldalági. Ha Pálfalvy feje halacskára esik, az azt bizonyítja, hogy Jézus finnugor eredetű volt, és ősei valamikor halban, vadban gazdag, mocsaras területen éltek. De a Pálfalvy feje egyenlő oldalú háromszögön koppant, ez pedig arra világít rá, hogy a Szentlélek magyar volt. Ezt már a neve is bizonyítja: lééélek. Elöl hangsúlyos ősi magyar szó. Az pedig szent, hogy a szent is magyar szó, a latinok csak átvették tőlünk, és elferdítették, nehogy ráismerjünk. A Pálfalvy halála arra is bizonyíték, hogy nekünk, magyaroknak kurva nehéz mindig nemzetközi összeesküvés áldozataiként élnünk, ugyanis a szegény asztalossegéd is azért nem ehette meg az utolsó tökfőzelékét, mert elhasználódott a szervezete az örökös harcban, amelyben végvárbástyaként a kulturált Európát védte a barbár keleti hordák ellen. És erre a geci Nyugat '56-ban csak úgy szart a fejünkre!
A Dókáné hetven fölött egyébként tényleg nagyon beindult. Igazán ideje lett volna már megerőszakolni, összeverni, ha földre került, jól megrugdosni. Verte a mellét, hogy ő takarítónő, nem asszisztens, de ahhoz már eléggé kifinomult értelmiséginek gondolta magát, hogy a klozetcsészék sikálására román vendégmunkásokat hozasson. Mert ő szaros fajanszhoz nem nyúl, még kefével sem. Aztán a hátam mögött elegáns zsúrkocsikat vetetett, azon tologatta naphosszat a finom mosószereket. Azt hitte, nem tudom, hogy közben parfümmel seftel. Úgy flangált a járművével a folyosókon, mint valami légikisasszony a business classon. El is döntöttem, hogy én meg repülésirányító leszek: kirúgom a Dókánét, és helyére felveszem Platzer Otíliát.
A szőnyegem legtitokzatosabb jele láthatatlan volt. Vizuálisan érzékelhető létezése mindösszesen hármunk emlékezetében élhetne: Danika Friderikáéban, az anyjáéban és az enyémben. De mivel az első két személy már nem él, a titkot én őrzöm egyedül.
Történt egyszer, hogy a hatéves, süketnéma Friderika a szőnyegemen ülve bepisilt a röhögéstől. Hogy mitől lett hirtelen kitörő jókedve, azt nehezebb volt megfejtenem, mint Pálfalvy rángatózó nevetésének okát. Friderikának ugyanis nemrég hallott vicc nem juthatott az eszébe, mert ahhoz azt hallania is kellett volna, és ez számára, ugye, nemcsak azért volt lehetetlen, mert a szőke leánykát – velem együtt – a felnőttek mindig kiküldték a szobából, ha disznó vicceket meséltek egymásnak. Felmerül a kérdés: Friderikát vajon miért küldték ki? Csak nem azért, mert Danikáné, az anyuka nem hitte el az orvosoknak, hogy a lánya született süketnéma, és az is marad élete végéig? De igen: Danikáné úgy döntött, kitartóan remélni fogja, hogy Friderika egyszer csengő hangon, értelmesen megszólal. Közben attól rettegett, hogy amikor ez bekövetkezik, kiderül az is, hogy Friderika egész életében mindent hallott. Ezért tilos volt például káromkodni Danikáék jelenlétében. Más felnőttek előtt sem volt tanácsos, de a Danika családdal kötelező volt ihletett ókonzervatív irodalmi stílusban érintkezni, nehogy a gyerek füle hallatára elhangozzék egy csúnya szó. Nem csoda, hogy az Oláh Matyi szóba sem állt a Danika családdal. Kerberné egyszer a folyosón feldúltan suttogta el Pálfalvynénak, hogy a Danika-lakásban sem egyenletes a mikroklíma. Fültanúja volt ugyanis, hogy a részegen hazatérő Danika jutasi őrmestereket leiskolázva káromkodott a sötét előszobában. Kizárt, hogy a gyerek nem hallotta, mondta Kerberné, kizárt, hogy hallotta, gondoltam én, miközben szomorúan szembesültem a ragályos hülyeség feltartóztathatatlan terjedésének tényével.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu