Nagy Dániel: Cirkusz XVIII. rész
Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban
Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".
Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!
1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".
Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.
Nagy Dániel: Cirkusz
XVIII. rész
Egy ideig elég jól haladt a csónak, a már megpuhult testeket kettészelte, a keményebbeket félrelökte, vagy a víz alá nyomta, és átsiklott rajtuk. Rémítő sok pukkadt hasú úszott a vízen, s az Isten úgy evezett a kocsirudakkal, hogy beléjük aggatta a végét, s így vitte előbbre a csónakot. Nehéz evezés volt, de egy ideig — mondom — elég jól haladt a csónak. Az ágyúzás egyre hangosabban csattogott és egyre összefolyóbban bőgött. Egyszer azonban úgy érezte az Isten, hogy a tüdejére fekszik valami erős, maró és valami édes és valami kesernyés illat, s mintha gyöngültek volna a karjai.
— Micsoda rossz levegő — mondta, és izzadni kezdett. Persze nem hagyta magát, a kalapját a vízbe mártotta, a szájába vette, és azon keresztül lélegzett. Így sem bírta nagyon sokáig, a levegő fojtogatta, a vér a fejébe nyomódott, a teste reszketett, s mikor az evezőt már alig-alig bírta emelgetni, elhatározta, hogy átmegy a túlsó partra, és gyalog folytatja az útját az ágyúzás felé.
A csónakot a part felé fordította, és nagy nehezen átevickélt a vízen. A parton sem volt sokkal tisztább a levegő, csak éppen a szája körül volt ritkább a szétömlő gáz, mint például a térde körül. Itt azonban egyéb kellemetlenség érte. Alig lépett néhányat: patkányok, kígyók, békák, gyíkok, tetvek s más hasonló állatsereg mászott fel a lábán, s különös, még a tetvek is sírtak mászás közben. Ezt sírták:
— Jaj, mi elhagyott szegények. Jaj, mi ártatlan árvák, átkozott árvák. Jaj, miért szült édesanyánk a földre, és miért teremtett az Isten, ha halálra ítéltek minket? Ó, gyalázatos emberek, orgyilkos emberek, mételyek az üde föld hátán, ó, gonosztevő gonoszok.
Az Isten gyorsan kitalálta, miért másznak rá a szerencsétlenek: a gáz miatt. Menekültek a halál elől, s mikor a vízpartig verte őket a kétségbeesés, kettő között kellett választaniuk: vagy a parton meghalni, vagy a vízben. S az Istenre egy harmadik lehetőség reményében másztak, hogy hátha út az ő teste a tiszta ég felé, ahol nincs telehintve méreggel a levegő, csönd és élet van, de ennek az útnak s vele a halálraítéltek reményének és kevés reményű életének vége szakadt. Halomra hullottak vissza a földre. A távolabb lévőket a vízbe seperte a gáz, s az ember- és féreghullák testvéri sorsukban összesimultak a vérpiszkos vízben, és összesimulva úsztak a végső vég, az átformáló erő felé.
Az Isten átvágott a menekülő férgek nyihogó csordáján, az arcát eltakarta, az ágyúzás felé sietett.
Csak akkor tekintett fel, mikor a táncolok közé ért, s mikor megállt, egy emberfej mindjárt a melléhez vágódott, aztán emberbelek csavargóztak a derekára, vércsomók loccsantak az arcába, öles gödrök nyíltak és tűntek el mellette, holtak és élők kerültek a föld alá, holtak és élők kerültek elő a föld alól, tébolyodott emberek ugráltak a táncolók közt, s a táncolók kezében kés, tőr, fokos, bomba, tűzfecskendő, amivel lángot lőtt egyik a másik szemébe, hogy kiégesse a szemét... Irtózatos táncot jártak az emberek, s a föld vörösen nedvezett alattuk.
Bőgtek az ágyúk, az emberek, az állatok, a vasak és kövek, s a vér melegen ömlött.
Az Isten felemelte a kezét, fenyegetett, és torkaszakadtából kiáltotta:
— Elég, elég! Álljon meg mindenki, egy mozdulat se legyen több. Legyen csönd, és nézzen rám mindenki. A szeretet uralja ettől a perctől a szíveteket, én parancsolom. Ne öljétek egymást, mert becses az élet, és csak egy van, egyszer van jussotok hozzá.
Ebben a pillanatban egy fél agyvelő löttyent a szájába, s elhallgattatta.
Az inge aljába megtörölte a száját, egy domb tetejére sietett, hogy tovább szónokoljon. Itt valaki megrántotta hátul a kabátját.
— Felség, ne erőlködjön, kímélje az egészségét.
Az ördög volt, s mikor az Isten ránézett, meghajtotta magát.
— Örülök, hogy találkozunk: újságot mondok Önnek.
— Mit akarsz? — kiáltott rá az Isten. — Takarodj mellőlem.
Az ördög mosolygott, a mellére szorította a kezét, alázatosan szólt:
— Ó, Ön haragszik. Nem méltó Önhöz. A szelídség ura legyen szelíd és szeretettel teljes. Miért küld el? Nem kíváncsi, mi újság otthon? Onnan jövök.
— Honnan?
— A mennyből.
— Te?
— Na igen. Ha a gazda nincs otthon, kutya jár a kertben, ez már régi dolog. De jöjjön innen, még egyebet is mondok. De itt nem. Itt kiabálni kell, ez fárasztó. Jöjjön egy csöndesebb helyre. Jöjjön a művészpáholyba, vagy a művészsátorba, ott beszélhetünk.
— De én meg akarom állítani ezt a vérengzést.
— Ön? Mivel? Hogy? A szavaival? Nem látja, hogy a kutya sem hallgat felségedre? Jöjjön innen. Ezek az emberek boldogan szürcsölik a tánc gyönyöreit, ne legyen ünneprontó. Azaz: legyen, ha tud, de legyen esze, lássa be, hogy Ön itt kismiska. Jöjjön innen.
— De én...
— Na jó, elhiszem... Ön sokallja a mulatságot, Ön irigy. Felség, nem hittem volna.
— Én sokallom? Én...
— Na jó, Uram, jó. Nagyon szép. De... de végre is, ismerje be, hogy Ön sem a legerősebb valami a világon.
— Én?
— Állítsa hát meg a táncot. Na! Most már én kérem, felség. Na tessék. Na tessék hát, egykettő. Csak gyorsan, mert itt ezrek vesznek egy pillanat alatt, s kár értök.
Az Isten újra magasra emelte a karját, s csak ennyit mondott:
— Emberek, fiaim.
S mikor látta, hogy senki sem figyel rá, a fejét lehajtotta, a szemeit lehunyta, s némán, fájdalmasan hallgatott.
— Miért nem folytatja felséged? — mondta az ördög. — Úgy látom, már az esdeklő szavainak is megvan a hatása: a táncolók most már csak a beleibe táncolnak egymásnak. Csak folytassa felséged! Vagy fáradt? Segítsek?
Ó, szívesen. Csak mit mondjak? Na, mit mondjak? Hogy emberek, fiaim? Nos: Emberek, fiaim! Lám: mindenki ide figyel. Vagy nem? Nos: mit akar akkor? Na, jöjjön innen, hagyja ezeket a szegény embereket, hadd táncolják ki a beleiket.
Karon fogta az Istent, s magával húzta.
— Hová menjek?
— Csak előre. Tanácslom Önnek, csak előre.
Végigvágtak a hullákon, s az ördög a művészsátor felé vezette.
A sátor előtt ráordított.
— Ide menjen be!
Az Isten hátranézett, s meglepődve látta, hogy az ördögnél szuronyos puska van, s a mellének szegezve tartja.
— Mit csinálsz? — kérdezte.
— Előre — mondta az ördög —, s a sátorba taszította.