Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 5.

Esti mese felnőtteknek
5. rész: Perzsaszőnyegem legtitokzatosabb foltja
A süketnéma Friderika fülébe disznó vicceket suttogtam. Danika anyuka gyanakodva reménykedik. A rejtegetett kincs: megcsonkított, foszladozó galambtetem.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„Bódítóan édes dolog halott szeretteink romlott húsába vágni, darabolni, kínozni a védekezésre képtelen, szeretett lény élettelen testét."

5. rész
Perzsaszőnyegem legtitokzatosabb foltja

Viccmesélés miatt teljesen felesleges volt kiküldeni a gyerekeket. Először is azért, mert a felnőttek akkortájt olyan szar vicceken röhögtek, hogy épeszű gyerek néhány példány megismerése után legszívesebben forró ólmot öntött volna a fülébe. Másrészről meg akárhova küldték ki őket, a gyerekek mindig megtalálták a hallgatózás rejtett csatornáit, mert az élet motorja, ugye, az olthatatlan kíváncsiság. Jól neveltek minket a szüleink: körültekintően felkészítettek az életre. Vicceikkel szembesülve, már korán megérezhettük a keserű csalódás ízét, amely későbbi életharcainkban elszántságunkat edzette. Amikor tisztán hallottuk a poént, és utána kitört a hatalmas röhögés, elszontyolodtunk apáink és anyáink kórosan visszamaradott szellemi színvonala miatt.
Nem nézhettem tétlenül, hogy a testi süketségben született Friderikát környezete örök szellemi csöndre is ítéli. Ezért amikor a szülei nem sertepertéltek körülötte, a szőnyegemre csaltam, és elmeséltem neki az összes viccet, amelyet felnőttektől hallottam.
– Miért piros az ég alja? – mutogattam el a sok derűt okozó, szellemes találós kérdést.
– ?
– Azért, mert Tyereskova elfelejtett vattát vinni az űrbe – válaszoltam, de a vattához érve zavarba jöttem.
Ám zseniális ötletem támadt: elmutogattam, hogy a vatta az a valami, amit a felnőttek meleg kamillateába áztatnak, és utána az ordító gyerek fülébe dugják, állítva, hogy nemsokára jobb lesz. Friderika tökéletesen megértette a gesztusnyelvemet, azt gondoltam, nyilván a viccet is, mert három nap múlva, mint a finnek a csütörtökön hallott vicc után a vasárnapi misén, hangosan felröhögött. De nem akkor pisilte le a szőnyegemet.
A perzsaszőnyegem legtitkosabb jele a pisifolt volt. Sokáig láttam az után is, hogy Danikáné sipákolva kirohant a lakásból, berángatta a lányát, és az akkor kapható egyetlen hagyományos mosóporral, egy körömkefe segítségével vadul feltakarította az inkriminált részt. A folt lassan száradt, közben Danikáné gyilkos pillantásokat vetett rám.
– Mit csináltál vele? – kérdezte, és vészjósló szemmel közeledni kezdett felém.
– Disznó vicceket sugdostam a fülébe – válaszoltam hetykén, közben gondosan felmértem a gyors menekülés lehetséges útvonalát.
De Danikáné nem esett nekem. Sőt megtorpant, furcsa képet vágott, és szája lassan sírásra görbült. Megéreztem, hogy átvehetem az irányítást. A leghatásosabb sokkoló fegyver volt a birtokomban: az igazság.
– Ott, a kis rombusz alján még pisis – mondtam –, és a rojtokat se tessék kihagyni.
Danikáné gépiesen letérdelt, és a megadott helyen súrolni kezdte a szőnyeget. De közben nem a foltot nézte, hanem elbámult felette, valahova a házfalakon túli messzeségbe.
A súrolástól sokáig meglátszott a folt helye: világosabbá vált, mint a környezete, aminek a legfőbb oka tán az volt, hogy alapmocskos szőnyegem máshol még sosem látott mosószert. De az is lehet, hogy csak a képzeletemben világított a folt, ez azért is valószínűbb, mert rajtam kívül nem látta senki úgy. Ráadásul, mint tudjuk, szőnyegem sem volt.
Azt gondoltam, hogy a sajnálatos események után Danikáné folyamatosan utálni fog. Helyette – igen nagy megdöbbenésemre – kifejezetten megenyhült irányomban. Többször behívott a lakásukba, ami azelőtt elképzelhetetlen volt. Olyankor szórakoztatnom kellett Friderikát. Engem persze nem ejtettek a fejemre, tudtam, mire megy ki a játék. Ha elódalogtunk a konyha egy távoli sarkába, Danikáné úgy tett, mintha nem is törődne velünk. Marha rosszul csinálta. Háttal nekünk tett-vett, közben a pongyolája redőiről is ordított, hogy egész lényével azt figyeli, mit sutyorgok a lányának. Annyira amatőr volt a környezetével nem törődő lezserség színlelésében, hogy még a fedőt is csöndesen, koncentrált figyelemmel helyezte a lábasra. Naná, hogy én meg tökre lehalkítottam a duruzsolást – Friderikának elvégre mindegy is volt. De ha a mondandómat nem is, a szituációt nagyon jól értette a nem hülye, csak süketnéma lány. Örök barátságot kötöttünk a konyhasarokban. Úsztunk a mámoros boldogságban, amit az okozott, hogy együtt kínozhattuk Danika anyukát. Én odáig elmerészkedtem, hogy az alig hallható halandzsasuttogásba – icipicit felhangosítva – értelmes szavakat is kevertem. Olyan Danikánénak valókat, mint például fasz, picsa, segg, baszás, stb. E fogalmakat nem kellett tudatom mélyéről előkaparnom, hiszen mindig ilyesmin járt az eszem. Danikáné bőszen hegyezte a fülét. Néhányszor bemozdult felénk, de aztán határozatlankodva kavargatott tovább. A hangerőt úgy kellett kikalkulálnom, hogy Danikáné sohase legyen biztos abban, jól hallotta-e, amit hallani vélt. A dolog kitűnően működött, egyre magabiztosabb lettem. Ennek természetes következménye lett, hogy egyszer csak átcsusszantam a demarkációs vonalon. Arra figyeltünk fel, hogy Danikáné leroskad a hokedlire. Előtte éppen a „baszás" szót adtam elő, jó magyarosan megnyomva az első szótagot. Tudtam: ha hirtelen elhallgatok, az beismerő vallomással ér fel. Folytattam tehát az ízes morfológiai egységek kommunikálását, de az ellenség megtévesztése érdekében tipikus, gyöpött agyú felnőtteknek való szavakat soroltam. Úgy, mint játék, piros alma, lecke, fogadjszótfriderika, satöbbi. Danikáné eltorzult arccal megindult felénk, de a lecke szó elhangzásakor Friderika előkapta a tőlem kapott iskolai leckefüzetet, és csak úgy játékból belerajzolt egy piros almát. Danikáné tátott szájjal bámulta a történést, szó se róla, én is megkukultam hirtelen. Amikor a teljesen összezavarodott anyuka visszatért a fakanálhoz, gyanakodva Friderika fülébe súgtam:
– Mondd meg nekem, bazmeg, ha mégis hallasz!
De Friderika csak titokzatosan mosolygott, ugyanúgy, ahogy szóképző demonstrációm közben végig tette.
Néhány hónappal a rövidke pác után, amelybe az erotikus szövegértési feladványaim miatt kerültem, intim közelségbe jutottam Friderikával: a konyha sarkában lehúztam a bugyiját, és a seggébe haraptam. Friderika ugyanúgy reagált rá, mint amikor a háta mögött kiabált neki valaki: azaz nem reagált rá. Aztán, ha nem is irtózatosan nagyot, de még egyszer, erősebben beleharaptam. Arra sem reagált. Erre egészen elkomorultam. Lehet, hogy Friderika amellett, hogy süket és néma, még a harapásokat sem érzi a seggén? Ennyire tán nem lehet aljas a teremtő, kapaszkodtam bele egy bizonytalan, vékony szalmaszálba. A bugyit visszahúztam. Mi a francért harapdáljon az ember érzéketlen, néma segget? Legalább valami vihorászás- vagy sikongatásfélét elvártam volna, vagy egy rövid, meleg, Friderikás gégehörgést, vagy valami egyebet. A szoknyácskát pont jókor simítottam helyre, mert Danika anyuka már loholt vissza a konyhába (éppen csak egy percre hagyott kettesben minket). Friderika továbbra is nekem háttal, valamivel szöszmötölt, de nem szidott, nem is nézett énrám.
Másnap – az előszoba kirámolásával – elkezdődött Danikáéknál a festés. Egy ócska szekrénynek nem találtak odabent helyet, ezért kihúzták a gangra. Attól fogva a felgyorsult világesemények áramlásának központi helyszíne a szőnyegem és Friderikáék szekrénye közötti folyosószakasz lett. Friderikát is felkavarták a változások. Ilyen izgatottnak még sohasem láttam. Ide-oda járkált, mint Chaplin a lövészárokban, rendületlenül őrizte a fontos bútorobjektumot. Danikáné eleinte percenként kijárt ellenőrizni, majd – teljesen érthetően – a bent töltött percei kezdtek sokasodni, végül olyan hosszú ideig szippantotta be jó mélyen a lakás, hogy azt sem vette volna észre, ha a lánya a konyhaajtóban állva, végigénekel egy öt felvonásos Wagner-operát. Friderika minél tovább maradt egyedül, annál nyugodtabb lett. Ezt az abszolúte logikus következményt én a Danika anyuka lényének tudtam be, pontosabban úgy véltem, hogy a Friderikában zajló változások mindig az anyalény hatására történnek meg. Danikáné egyik sokadik megjelenése után Friderika intett, hogy menjek oda. Amikor odaértem, halkan felnyitotta a lim-lomos szekrény ajtaját, belemászott, majd szabályosan eltűnt az ódon bútordarab belsejében honoló sötétben. Kisvártatva előbújt, és ragyogó arccal egy bonbonos dobozt tartott a kezében. Valamilyen pralinés volt, láttam már olyat, el is indult a számban a nyálképződés. Friderika óvatosan körülnézett, esküszöm, mintha anyja lépteire hegyezte volna a fülét, majd miután valahogy meggyőződött róla, hogy nem fenyeget minket veszély, levette a doboz fedelét. Elhatároztam, hogy majd mohón belemarkolok a pralinéba, de tervemet nem tudtam végrehajtani, mert a dobozban egy szem praliné sem volt. Helyette különös bűz csapta meg az orromat, és a hozzá társuló látvány is igen fertelmes volt: a dobozban két levágott galambszárny foszladozott, mellette egy galambcsőr (két tagban: alsó és felső rész külön), valamint egy pár galamblábacska várta a minden madarak megváltóját. A pralinévárás után igencsak jogos volt a meglepődésem.
Friderikát olyan boldognak még sohasem láttam. Megdicsőült arca sugárzott, szemében különös fények égtek, nem volt nehéz rájönnöm, hogy páratlan kitüntetésben részesültem: rám bízta legféltettebb titkát. Nem is tudtam, mit kezdjek a nem várt ajándékkal. Egy másodpercre átsuhant az agyamon, hogy kitépem a kezéből, beszaladok vele a lakásukba, és beköpöm az anyjának – de nem, nem, nem és nem! Ez csak úgy átsuhant (ezeket a suhanásokat nem lehet elirányítani). Néztük a furcsa trófeát, rámutattam, és megkérdeztem:
– Te csináltad?
Alig hangoztak el rekedt, halk szavaim, Friderika hevesen bólogatni kezdett. Aztán csak úgy dőlt belőle a mutogatás. Elhadonászta, hogyan és mikor találta az utcán a mocskos, döglött madarat, hogy vágta át Danika anyukát, hogy csempészte haza a hullát, azt is elmutogatta, hogy napokig reménykedett, hátha feléled a már merev dög, tisztogatta, betakarta, képzeletben szólongatta, majd amikor belátta, hogy nincs remény, elhatározta: valamilyen emléket megőriz róla.
– Nem tudtad volna csak a fejecskédben megőrizni – kérdeztem – miért kellett ilyen brutálisan lenyiszálni a szárnyait?
– Először csak az egyik lábára gondoltam – gesztikulálta Friderika – de aztán ráéreztem, milyen bódítóan édes dolog halott szeretteink romlott húsába vágni, darabolni, kínozni a védekezésre képtelen, szeretett lény élettelen testét.
– Hm – bólintottam, és egy kicsit hátrább húzódtam.
Kétségtelen, nagyot nőtt a szememben a lány, de annak nem örültem, hogy a festés idejére rám bízta a kincsét. Attól tartott ugyanis, hogy a visszapakolásnál nagy selejtezés lesz a lomos szekrényben, és avatatlan kezek megbolygatják madárkája nyughelyét. Nem volt más választásom: megígértem, hogy a festés alatt jó temetőgondnoka leszek a néhai tubicának. Ez volt az első alkalom, hogy egy nő behálózott – és én hagytam. Sőt! Friderika mutogatása még évekig visszhangzott a szememben: „bódítóan édes dolog halott szeretteink romlott húsába vágni, darabolni, kínozni a védekezésre képtelen, szeretett lény élettelen testét..." A képzeletemben szavakra fordított metaközlés izgatóbb volt Platzer Otília sztriptíz-számainál.