Nagy Dániel: Cirkusz XXV. rész

Egy elfelejtett remekmű – folytatásokban

Nagy Dániel 1926-ban Kolozsváron megjelent „első világháborús" regénye „pokoli szatíra, Swift és Orwell irodalmi bordájából metszett remekmű".

Elküldjük Önnek ajándékba a teljes, huszonhat fejezetes regényt!

1. Írja meg a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címre, hogy kéri a regényt.
2. Elküldjük Önnek három formátumban (PDF, EPUB, MOBI).
3. Ha megkapta, támogassa tetszőleges összeggel a Líra és Logika – Kulturális Alapítványt! Számlaszámunk: 11707000-20003672
A közlemény rovatba írja be, hogy „támogatás", illetve az e-book címét: „Cirkusz".

Alapítványunk a befolyt összeget – alaptevékenységének megfelelően – a KútszéliStílus.hu és a Tánckritika.hu internetes folyóiratok megjelentetésére, művészeti és tudományos programokra, valamint nehéz helyzetbe került művészek megsegítésére fordítja.

Nagy Dániel: Cirkusz
XXV. rész

A halálraítéltek pincéjében sötét volt, a halálraítéltek nyögése úgy hangzott benne, mintha halottak nyögtek volna a föld alatt.
Az Isten tovább beszélt:
— Mért vagytok ilyen szomorúak? Mert azt hiszitek, hogy reggel már nem tudtok jajgatni? Azért, mert azt hiszitek, hogy reggel már nem mozdulhat a karotok, és nem jöhet könny a szemetekből? És hogy az ajkatok nem rándulhat kacagásra? Vagy hogy a szívetek nem dobbanhat örömölelésre, és hogy mákonyok izgalmát nem érzitek? Miért nyögtök így? Vagy mindig így nyögött a szívetek, mióta vagytok? Mert ugyanaz az okotok mindig megvolt azóta, nemde? Vagy nem tudnátok, hogy egyszer mindenképpen megáll a szívetek dobbanása? Nos, nem öröktől fogva vagytok-e a reggel borzalmának tudatában? Hogy az a reggel messzebb eső valamivel, mint a mostani reggeletek, sokat változtat-e a lényegen? Vagy hogy a mozgási tér itt tíz lépés csak, vagyis hogy a mozgási tér itt kisebb, mint ott kint — miért sírtok emiatt? Ez a kisebb koporsó, de a misztérium, ami rátok vár, ugyanaz, s végeredményben távolabb sincs sokkal. Legyetek vígak. A tények sivársága legyen a dac és nemesség a lelketekben. A tények sivársága legyen a szeretet és a tisztaság az életetekben. A tények sivársága, amely a sorsotok, legyen a nagyság bennetek, a jóságért való versengés örök rugója. A szép élet naggyá teszi az ember utolsó pillanatát is, mert az ember az öntudat kizárólagos birtokosa. S ez több mint az öntudatlanok meghosszabbodott élete. Az emberi élet az öntudat élete, ezért értékes, s ezért nem kétségbeejtő, s ezért bűn erőszakot alkalmazni ellene. Mert az öntudat megérzi az erőszakot. Vagy ezért sírtok? Nem az életetekért sírtok, hanem az erőszak fáj, amivel reátörnek. Ez más. De nem célszerű, mert már hajnalodik, a hóhér nemsokára itt lesz, s addig az egyetlen célt, hogy a zokogástok szétverje a pince falát, úgysem éritek el, s ahelyett, hogy az utolsó félórátok alatt elmerengnétek a világ káoszán, amelyben a magatok térfogata is valami, véresre marjátok a szíveteket. Értsétek meg mindig a helyzetet, igyekezzetek fölé kerülni, azért vagytok emberek. A kint lévők a helyzet irányítói, s nem ti. Ti megindultatok a misztérium útján, számoljatok vele. A síró ember olyan, barátom, mint a hamisan zenélő hangszer, gusztustalan. S ha emberi szavam nem törülné fel a könnyeteket: higgyetek előrelátó szellememben: már elkéstek az akasztásokkal, a cirkusz ponyváiba azóta már belekapott a tűz, s nem kerül rátok a sor: a hóhérok a maguk életéért reszketnek.
Ekkor csönd lett a siralomházban, a sírások elhalkultak, a hajnal beszivárgó, parányi fénye a halálraítéltek szájára fagyasztotta a könnyet. A hóhért várták. Egy hangot vártak, amely már benne csengett a fülükben, egy hangot, amely már rázta őket, a kulcs csikorgását a zárban. A filozófia, az öntudat, a misztérium izgalma, mind meghaltak már, a hajnal sejtése, a kulcs sejtett csikorgása már kivégezte őket, már gyarlók, remegők, megpattant lelkű szegény állatok voltak a halálraítéltek, s hosszú perceik hosszúsága közben, türelmetlenül, olyan pillanatot vártak, amely a borzalmával uralkodott rajtuk, amelyet a borzalma dacára is vártak, mert a borzalma már átidomította, magához formálta őket, s nagyon várták már a pillanatot.
S egyszer lépések hallatszottak be hozzájuk. Ekkor felálltak, a foguk összekoccant, az arcukon hamuszürkévé változott a sápadtság, s felnyögtek még egyszer. A kulcs megfordult a zárban, az ajtó felnyílt... villanyfény röppent a siralomházba, incselkedőn, vészes-pajkosan, s a porkoláb, a hóhér, a pap megjelentek az ajtóban. Mögöttük szuronyok, szemükben rideg fény, a lelkükben... nem tudom mi... a porkoláb lassan olvasni kezdte a neveket, a halálraítéltek kiléptek az ajtón, a láncok belecsörrentek az ébredő élet zsongásába, s az ajtó újra bezárult.
— Vajon miért hagytak egyedül? — mondta az Isten.
— Vagy rám csak később kerül a sor?
Mozdulatlanul állt, s a vastag sötétű csöndben úgy érezte, mintha hangosabban verne a szíve, mintha félne valamitől.
— Különös — mondta —, s úgy látszik, az emberek az ördögnél is jobban értenek a pokolbeliséghez.
Kacagott, s ahogy a pincefal visszaverte a hangját, megborzadt.
— Ezen gondolkoznom kell — mondta —, ilyesmit még nem éreztem. Átváltozom valamivé — gondolta, aztán ezt mondta:
— Nem, mert azért vagyok itt, hogy végignézzem a gazságokat. Nem változom át. De megértem a társaim hörgését, mert ők csak emberek, s ez a pokoli kamra engem is nyugtalanít.
Egy óra múlva újra felnyílt a siralomházajtó, a lámpafény újra becsillant, de a hóhér most hiányzott a jövevények közül. Csak a porkoláb jött egy új pappal s új szuronyok, katonákkal.
— Miért hagytak engem utoljára? — kérdezte tőlük
— Ön — mondta a porkoláb —, golyó általi halálra ítéltetett, amazok kötél általi halálra. Az ő kivégzésük virradat előtt hajtatik végre, az Öné ébresztőkor. Készüljön.
— És van már ébresztő?
— Itt a szent atya, ha kívánja, ébresztőig Ön mellett marad.
— Amazok kívánták?
— Igen, mind megtért.
— Hát akkor én is megtérek, természetesen.
A pap bement hozzá, a katonák az ajtóban maradtak, a porkoláb távozott.
— Isten legyen irgalmas a bűnös emberekhez — kezdte a pap, s az Istenhez lépett.
— Kicsoda Ön? — kérdezte az Isten. — A pap? Egy pap? S ön mindig ezt csinálja, hogy bejön azokhoz, akiket így vinni akarnak? És vigasztalja őket? Nagyon szép, barátom. Ez a legnemesebb hivatás, a vigasztalás. És vigadnak-e szegények?
— Szenvedésük közt nincs más menedék: a vallás vigasza.
— Igaz. Lám, én filozófiával kísérleteztem, s nem férkőzhettem a lelkükhöz. A filozófia komplikált, csak az egészséges agy meríthet belőle, nem pedig a lázban vergődés. Mikor percek választják el az embert a sírtól, valóban nem lehet kívánni tőle, hogy filozófus legyen, ezt belátom. A vallás persze primitívebb a filozófiánál, ugye?
— A vallás — mondta a pap —, a filozófia leszűrődése, az örökigazság.
— Igen? Ez a vallás? Lám, ez nagyszerű. És Ön most a vallással akar engem vigasztalni? Tessék hát, legyen szíves.
— Készüljön a gyónásra, imádkozzon velem.
— A gyónásra? Ne tessék haragudni, járatlan vagyok kissé a dolgokban: mi az a gyónás?
— Bűnbánat és bűnbocsánat. Az Úr a megtérő bűnösnek mindent megbocsát.
— Az Úr? Ki az?
— A magasságban lakó Isten.
— Igen? Hát itt nem épp így áll a dolog, itt valami tévedés lehet a vallásban, úgy gondolom. Mert a magasságban lakó Isten egyáltalán nem bocsát meg a megtérő bűnösnek, ezt nem jól tetszik tudni. Na hiszen szépen néznénk ki, ha tegyük fel, Ön itt most megölne engem, s a véres késével a kezében térdre vetné magát a hullám előtt, szánná és bánná a tettét, s ezzel már rendben volna a dolog. Ez tehát tévedés. A bűnös a pokolba kerül, ennek nincs kegyelem. Milyen állású pap Ön?
— Káplán vagyok.
— Persze, fiatalember, ezért nem értelmezi helyesen a dolgot. Az igazság az, barátom, hogy a vallás okos és üdvös dolog, de maradjon meg az előbb említett keretek közt: vigasztaljon a halál pillanatában. A halál tragikus sorsa az embernek, s nem bánom, felhasználhat a vallás bármily eszközt arra, hogy enyhítse ezt a tragédiát, szőhet színes meséket az elmúlás megkönnyítésére, hazudhat bűnösen is, minden szent ezért a célért, de a cél érdekében sem kívánatos, hogy átlátszóan rontsa hitelét. Azt a bűnbocsánatot ki kell hagyni egészen, mert itt nagyon kilátszik a szeg a zsákból. Már azért is, mert példa bizonyítja: az emberek halálra ítélnek, pedig ha az Úr megbocsát, magától értetődik, hogy az ember is bocsásson meg, mert végre is, vallás szerint is, csak a legnagyobb ember az Isten, s a többinek követnie kellene... A valóság az, barátom, hogy az Isten egyáltalán nem gondol tirátok, okos, értelmes lények, intézzétek a magatok sorsát. A papoknak pedig költőket válasszatok, akik új, pompás meséket szőnek a haldoklók könnyének felszárítására, és szónokművészeket, akik hitté emelik a mesét. Ezt szeretném, ez rendes, üdvös dolog lenne.
— Ön istentagadó?
— Én? Nem. Csakhogy az én Istenem magasztosabb, mint a tiétek. Az én Istenemnek csak hely van számotokra a szívében, ti meg azt hiszitek az istenetekről, hogy egészen értetek van. Azaz, hogy mégsem hiszitek, dehogy hiszitek. Ti hitetlenek vagytok. Pedig — mondom —, a hit balzsam a szívre, s aki hinni tud: boldogabb, mint a hitetlen. Azért a vallás is alkalmazkodjon, mert a századok messze futnak tőle.
— Ön okos ember.
— Nem, én Isten vagyok.
— Szóval...
— Szóval bolond — ezt akarta mondani.

 

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu