Turbuly Lilla: Lomok
SORSKÚT – TÁRCANOVELLÁK
Van valami a hangjában, meg az egész lányban, ami a Liliom Julikájára emlékeztet...
Ostromállapot a Ráday utcában. Nem is, csak lomtalanítás. A turisták mindenesetre értetlenül kerülgetik-fényképezik a néhol embermagasságú szeméthalmokat. Novemberi este van, az éttermek teraszai jóformán üresek, a gázmelegítők fényében csak néhányan ülnek. Tőlük pár méterre elemes polcot szerel szét egy férfi, társa kidobott mosógép hátlapját feszegeti. Egy fiatal pár masszív, fakarfás fotel mellett hezitál, vigyék, ne vigyék. Túlsúlyosnak találtatik. Megállom, és nem szólok közbe, hogy ebből a fajtából nekünk is van otthon kettő, soha kényelmesebb fotelünk nem volt. Az ígéretesebb halmok mellett már ülnek, van, aki ideiglenes nappalit alakított ki magának: egy foszlott bőrkanapén pizzadobozból vacsorázik, tévé helyett a járókelőket nézi.
A Bakáts téren szőke lány ül egy bútorhalom mellett. Íróasztal, komód, konyhabútor a hetvenes évekből, az egyik narancssárga kockán komoly banánmatrica-gyűjteménnyel. Arrébb két doboz könyv – persze, nem állom meg, hogy meg ne álljak. Egy nő is lelassít mellettem, a szőke lány meg odaszól, hogy csak nyugodtan, a könyvek nekik nem kellenek. Gondos gyűjtemény a nyolcvanas-kilencvenes évekből, kifogástalan állapotban. A többsége nekem is megvan, alig találok ismeretlen borítót. A másik nő szerencsésebb, gyűlik a zsákmány a hóna alatt. Szóba elegyedünk: odanyújtok neki egy Barbara Pym-kötetet, a Barátnők és ballépéseket, ő a Hőhullám Berlinbent ajánlja. Kiderül, hogy szerkesztő egy könyvkiadónál, mondom, hogy én meg író vagyok, mire borongunk egy sort, hogy lám, mi végre a sok magunk törése, lommá leszünk. Fölveszi-leteszi a Régimódi történetet (valakinek már megvan a családban), aztán mégis hozzácsapja a többihez és elköszön.
Én még maradok. Épp egy Mario Vargas Llosa-regényt húzok elő két színészéletrajz alól, amikor a szőke lány odasomfordál mellém.
– Nem ám, hogy hallgatóztam. De mintha aszonta volna, hogy bíró.
– Író. B nélkül.
– Mer' én meg úgy hallottam. Kár... Nagyon kérdeztem volna valamit, de hát nincs szerencsém... Egy író azt nem tudhatja...
Van valami a hangjában, meg az egész lányban, ami a Liliom Julikájára emlékeztet, és amitől mégiscsak bevallom, hogy ha most már régen b nélkül mondom is, mikor a foglalkozásomat kérdik, elég sokáig az voltam.
– Tényleg? – derül fel az arca. – Akkor csak megkérdem. Meglehet, hogy 300 ezerbe kerül az a DNS? Az apasági? Mer' nekem aszonták a bíróságon. De hát az rengeteg sok pénz! Gondolhatja, hogy nem ülnék itt, a szemét mellett, ha lenne nekem annyi...
– Én még 150-re emlékszem, de az már régen volt, szóval lehet, hogy tényleg annyi.
– Hát, akkor nem tudom, mit csináljak. Pedig tudnia kell azt neki, meg a világnak, hogy senki más nem lehet az apja, ha csak a szentlélek meg nem árnyékolt, mer' nekem ő volt az első...
Szép ez a lány, nagyon, van benne tartás. És van neki egy Lilioma, aki még egy csomag pelenkát se, sose, pedig lenne miből, ha el nem pazarolná. Igaz, nem hintáslegény, lomizik ő is, de Ausztriában.
Közben megáll mellettünk egy hatvan körüli, szakállas férfi, egy akkumulátort tart az ölében, és azt kérdi, értek-e a nyugdíjhoz is, mer' az éve az meglenne, de most meg kiderült, hogy az útépítők nem jelentették be, pedig megígérték. És mondjam már meg azt is, igaz-e, hogy az élettársa kapna utána valamit, ha mégis csak meglenne az a hiányzó négy év, ő meg feldobná a talpát?
Lassan kezdem magam egy bírósági panasznapon érezni, csak most nem a Ptk-ba kapaszkodok, mint kezdő fogalmazó koromban, hanem Mario Vargas Llosába és Mika Waltariba. De róluk nem kérdez senki.
Mondom, amit tudok, aztán fogok még egy angol versantológiát, és elindulok. A szőke Julika utánam szalad, és megmutatja a telefonjában a hároméves Kisliliomot. – Kiköpött az apja, megmondja azt ingyen bárki, ha ott állnak egymás mellett, nem kell ahhoz DNS – mondja szomorkásan, aztán visszafut a halomhoz, mert egy zöld, utánfutós Lada lassít le mellette. – Hé, ezt már stoppoltuk, menjetek odébb!
Este beleolvasok a Llosa-kötetbe, a Julia néni és a tollnokba: „A San Marcos Egyetemen jogot tanultam, és azt hiszem, már beletörődtem, hogy majdan szabad pályán keresem a kenyeremet, bár a lelkem mélyén igazából író szerettem volna lenni." Így kezdődik.
2015. november 11.