Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 6.

Esti mese felnőtteknek
6. rész: Szegény Tyereskova ludas

Vérnyomok a pincében fojtogatás után. Kivonul a Kék fény stábja. Vad csókolózás közben megfogtam Friderika mellét.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„Akkor dőlt el a sorsom végképp, amikor egyszer megláttam a közeli park egyik árnyas padján, a kor divatjának megfelelően, arasznyi szoknyácskában, keresztbe vetett lábbal ücsörögni."

6. rész

Szegény Tyereskova ludas

A festés után Danikáék hetekig nem bújtak elő. Nyilván úgy érezték, ilyen szép, tiszta lakásból nem érdemes kimenni a mocskos gangra. A Friderika nélküli unalmas óráimban rá kellett döbbennem arra, hogy Margitkát azért löktem át a korláton, mert féltékeny voltam rá Dókáné miatt. Nem győztem ámulni a rendőrök és a lakótársak hülyeségén. Egyetlen árva, épeszű ember nem akadt, aki a logikus okfejtés végére jutott volna: a nőket – szerelemféltésből – csak a fiú a negyedikről ölhette meg. A Kék fény stábja, élén Sz. Lászlóval, kivonult a házunkba. Amikor az anyag adásba került, belső udvarunk légterében a növendék légy zümmögését is hallani lehetett volna – de azt nem hallgatta senki. Az elfüggönyözött ablakok mögött sokkolónak szánt felvezető zenére fények cikáztak a képernyők előtt ülők arcán. Sz. László sötét napszemüvegben megkérte a tévénézőket, hogy az ébren levő gyerekeket és a gyengébb idegzetű felnőtteket küldjék ki a szobából, mert rettenetes képsorok fognak következni. Valóban: kézből kamerázó operatőr bóklászott befele sötét pincénk zegzugos alagútrendszerében, a frászt hozó, imbolygó képsoroktól még én is majdnem becsináltam, pedig csak a csöndben kinyitott előszobaajtó résén át leshettem a műsort. Kezdtem megérteni Dókánét. Neki nyilván kamera nélkül is ilyen homályos csőlátása volt, és már az üres szenesvödörtől is imbolygó lett a járása, tehát a szürke hétköznapokon is ab ovo ilyen horrorisztikus látványélményekben volt része. Kár, hogy kinyírtam. Ha élne, most hogy félne! Például ha az Oláh Mariska hasalna holtan a Dókáné pincerekeszének ajtaja előtt, hátában egy nagy késsel, Dókáné pedig a tévét nézve elképzelné, hogy csütörtökön át kell majd lépnie a hullát, ha hozzá akar jutni a heti betevő szénadagjához... Idilli lenne! A tévében persze semmi izgalmasat nem mutattak. Még egy darabig dülöngélt a kameraman, majd hirtelen egy homályos sarokba fókuszált, ahol a földön sötét foltok látszódtak. A házban mindenki tudta, hogy azon a helyen évek óta csöpög a vízvezeték, a folt persze alvadt vérnek látszott, mert sötétben és fekete-fehér tévében minden kutya fekete. A helyszíni felvételek után a stúdióban szakértő nyilatkozott. Elmondta, hogy az áldozatot valószínűleg erős markú, nagytestű férfi megfojtotta. Megdobbant a szívem: ez a nyom már biztosan elvezet hozzám (erős, nagytestű – hisz ez én vagyok!). Sz. László nem kérdezte meg, hogy a fojtogatás után ugyan miért maradtak vérfoltok a helyszínen. Nyilván nem akarta tovább sokkolni a béketábor tévénézőit, vagy azt gondolta: ebben a kérdésben is szegény Tyereskova a ludas. De az is lehet, hogy Sz. László már szeretett volna áttérni a következő, kedvenc témájára, a meggymagos férfi esetére. Nekem azzal már tele volt a patentos hócipőm, de legalább visszamehettem a szobába, mert szüleink a meggymagot többszörös áron továbbadó korabeli vállalkozó alakját titkon példaképül szánták nekünk. Ezzel a lázadással ütötték a konszolidálódó Kádár-rendszer erős bástyáján az első rést.
Amikor a hatéves Friderika seggét harapdáltam, még nem gondoltam, hogy ugyanattól a seggtől alig egy évtized múlva valósággal meg fogok vadulni. Mintha a jóisten valamivel kárpótolni akarta volna Friderikát, olyan segget formált neki, hogy tényleg csak egy nyelv kellett volna oda, hogy megszólaljon. A lányka kicsiny születési hibáját kompenzáló, beszédes (!), gyönyörű segg igencsak stílusos kárpótlás volt a teremtő részéről. Bakfis korára gyerekkori barátnőm valóságos nőideállá vált: szőke haj, kék szem, bombázó alak – s mindemellett sohasem kotyogott bele a férfiak dolgába, és hidegen hagyta, akármit dumáltak a háta mögött. Akkor dőlt el a sorsom végképp, amikor egyszer megláttam a közeli park egyik árnyas padján, a kor divatjának megfelelően, arasznyi szoknyácskában, keresztbe vetett lábbal ücsörögni. Már messziről észrevett (a szeme jó volt hál' istennek), őszinte, belső öröm motiválta széles mosoly jelent meg az arcán, és integetni kezdett. Odamentem, beleléptem az ülőke és a háttámla közti széles résbe, és szembe vele melléültem. Az ilyen típusú padokat csókolózásra találták ki. A földbe ásott, kicsit ferde L alakú betonelemekre csavarozott két szál deszkának más ontológiai értelme nem is lehetett, hiszen magányosan ülni a kemény tákolmányon öt percnél tovább nem lehetett, a vízszintesen szunyókáló részeg ember pedig már az első fordulónál lezuhant róla a kutyaszaros kavicsra. Később, amikor növekedni kezdett a hajléktalanok száma, le is cserélték ezeket az ósdi padokat ívesen hajlított, rácsszerű korszerűekre, amelyeken elegendő kartonpapír és kannás bor birtokában még hűvös éjszakákon is nagyszerűen lehetett hunyni. Ezt persze Friderika mellett ülve nem láthattam előre, elsősorban azért nem, mert a lány látványa lekötötte minden észlelésemet. Friderikában az is fantasztikus volt, hogy nem kellett neki sokat szövegelni. Érkezésem után még egy darabig mosolyogtunk egymásra, aztán teljesen természetesen elkezdtünk csókolózni. Pedig előtte egymással még sohasem tettük azt. Néha lélegzetvételnyi szünetet tartottunk, aztán egyre vadabbul folytattuk. Friderika megengedte, hogy közben megfogjam a mellét. Érdekelt volna egyéb is, amit az arasznyi szoknya alatt véltem megtalálni, de amikor arra kalandoztam, Friderika gyöngéden eltolta a kezemet.