Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 7.

Esti mese felnőtteknek
7. rész: Louvre-fantom

Elrabolták Friderikát. Az emberrablók nem jelentkeztek. Danikáné tragikus lénye felvidít. Pajzán kamaszbuli, velőt rázó hangeffektusok Belphegor-film közben. Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Vidékre, príma rejtekhelyre szállítottam, bíborban, bársonyban kényeztettem, gyöngyös koszorúval díszítettem. Ott éltünk hetekig felhőtlen boldogságban."

 

7. rész
Louvre-fantom

Kirúgtam Dókánét, de mivel Platzer Otília eltűnt, Danikánét vettem fel a helyére. A Danikáné-féle képlet annyiban hasonló volt a Dókánééhoz, hogy az előbbi hölgy is már egy ideje özvegyeskedett, de ő – szemben Dókáné kettőjével – életében csak egy férjet fogyasztott el. Azzal viszont jól megjárta, mert a szerencsétlen, mindig rosszul időzítő lúzerre éppen Kubában jött rá a hirtelen halál. Kuba abban az időben nem a jómódú európai turisták kedvenc nyaralóhelye, hanem a népi demokratikus közösség USA alá előre tolt helyőrsége volt. Hazánk és a karibi ország között élénk cserekereskedelem zajlott: az itt dolgozó mosolygós, fekete kubai lányok hazautazásuk után szülték meg tejeskávé színű zabigyerekeiket, a kiküldött magyar szakmunkások pedig örök, megbonthatatlan barátságot kötöttek a kubai fehér rummal. Danikának sajnos nem adatott meg, hogy itthon ellágyulva emlékezzen vissza, hány flaska barátra tett szert a karibi világban. Mivel már odakint kiürítette az utolsó poharát, deszkaládában kellett hazarepülnie, és ennek megszervezése nem kis gondot rótt az intellektuális képességeiről nem elhíresült friss özvegyre. Még szerencse, hogy a költségeket transzferábilis rubelben kiegyenlítette a külkercég, amelyiknél Danika karbantartóként dolgozott.
Friderika Kubában azonnal folyékony spanyol mutogatásra váltott, és igen nagyra értékelte, hogy jelbeszédének alapszókincsét a vidám fekete fiúk és lányok pillanatok alatt elsajátítják. A szigetországban nagyszerűen meg lehetett tanulni a szavak nélküli mosolydiplomáciát. A kelet-európai zord tekintetek garmadája után Friderika szinte csak mosolygó arcokat látott, és megtapasztalta, hogy nincsen két egyforma nevetés, és hogy a néma mosolymimika gazdagabb jelrendszer, mint a világ összes, valaha használt, leírt, kimondott, megfestett, eltáncolt vagy elénekelt jelképrendszere.
A perzsaszőnyegem még megvolt, dizájnos irodám egyik sarkában tartottam, és meglett férfiként sem szégyelltem, hogy bizonyos időközönként szükségem volt arra, hogy rátelepedjek, és rajta ücsörögve szemléljem a világot. Danikánét úgy ültettem le, hogy arccal a szőnyeg felé nézzen. Emlékeztem rá, hogy beszélgetés közben rendszerint lesütött szemmel ücsörög, ezért azt reméltem, hogy egyszer csak felfedezi a sarokban elterülő, mágikus lakberendezési tárgyat. Ám Danika anyukában megint csak csalódnom kellett. Pedig a szőnyegen még mindig jól látszott az a bizonyos, hajdanán általa csuszatolt világító folt. De a szegény tisztasági pára egész életében vaksin bolyongott: lelki szeme előtt sohasem gyúlt fény.
Mielőtt beszélni kezdtem hozzá, ujjammal pattintottam egyet az arca előtt, hogy ébredjen fel mély, hipnotikus álmából. Férje és lánya, Friderika elvesztése óta állandó jellemzője volt a félig lesütött szempár. Ha fejemet kicsit oldalra döntve lehajoltam, hogy elkapjam a tekintetét, a szembogarában is lesütött szemhéjakat fedeztem fel. Ez a többszörös biztonsági rendszer, amellyel belsőjét rejtegette a külvilág elől, nem volt ínyemre. De rájöttem: Danikánét azért kell felvennem, hogy mindennap láthassam a szenvedését.
Hamarosan biztos pont lett az életemben: akármilyen mélabúsan érkeztem be a munkahelyemre, Danikáné tragikus lénye mindig felvidított. Az a mérhetetlen életuntság, az a megtörtség, a belülről, valódi mélységből fakadó vigasztalhatatlan szomorúság, amely áradt belőle, teljességgel feldobott. Rendszeresen eszembe juttatta, hogy vannak, akik még nálam is rosszabbul élnek. Mérhetetlenül boldoggá tett, hogy még a havonta kiutalt különleges jutalmak sem boldogítják. Elfogadta ugyan a pénzt, még mormolt is valami köszönömfélét, de mosolyszerűség parányit sem derengett arcán. Zsebre tette a borítékot, és elhúzott. Persze mindenki rettenetesen utálta, ettől még mogorvább lett. Az irigykedők bosszúságának is örültem.
Egyetlen bizalmasom, akivel mindent megbeszéltem, Friderika volt. Danika anyuka ugyanis rosszul tudta, hogy a lánya nem él. Igaz, logikusnak tűnt az elgondolása, mert az emberrablók évek óta nem jelentkeztek, és váltságdíj-követeléssel is csak egyszer, a rablás után álltak elő. Friderikát fényes nappal a gangunkról hurcolták el, ott napozott a hokedlin ülve, így próbálta megőrizni egy darabig Kubában szerzett színét. Danika anyuka szokásához híven a konyhában kotyvasztott, de nem hallott semmit. Oláh Matyi meg is kérdezte tőle: vajon miért nem kiabált az a szegény gyermek?
A szegény gyermeknek esze ágában sem volt kiabálni, mert én raboltam el szívességből, nem váltságdíj reményében. Vidékre, príma rejtekhelyre szállítottam, bíborban, bársonyban kényeztettem, gyöngyös koszorúval díszítettem. Ott éltünk hetekig felhőtlen boldogságban. Arany hintó nélkül vittem el Danikáné lányát.
Friderikának elmeséltem, hogy Platzer Otília helyett a mamáját vettem fel tisztasági asszisztensnek. Láttam rajta, örül, de nem annak, hogy az anyja álláshoz jutott, hanem annak, hogy Otília nem fog a közelemben sertepertélni. Hiába mondtam el neki, hogy a Platzer lányt az idő vasfoga már igencsak megrágta, féltékeny lett. Türelmesen elmutogattam neki, hogy ha én már jócskán negyven felett járok, akkor Otília már legalább ötvenkettő, de ez sem érdekelte. Tulajdonképpen nem tudtam, miért féltékeny, hiszen kizárt, hogy hallott volna bizonyos harminc évvel ezelőtt megesett történésekről, de tény: valahányszor szóba jött köztünk Otília, Friderika tekintete elsötétült.
Minden idők legnagyobb buliját én szerveztem meg. A ház valamennyi kikapcsolódásra vágyó felnőttje húsz óra húsz perckor tévé elé telepedett, mert akkor kezdődött egy ijesztő műanyag maskarában bóklászó kísértetről szóló sorozat újabb epizódja. Ilyenkor a kerület összes gyerekét simán el lehetett volna rabolni, mert a szüleiket csak két dolog érdekelte: le ne maradjanak egyetlen filmkockáról sem, és tizennyolc éven aluli teremtmény ne kerüljön képernyő közelbe. Pedig a sorozatnak közművelődési hozadéka is akadt: a gyilkos szellem kitűnő mesterek festményei előtt, egy híres francia múzeumban szedte áldozatait. A különösen aggódó családanyák még azt is megtiltották, hogy porontyaik a film közben a szomszéd helyiségben dekkoljanak, mert attól tartottak, hogy a fekete-fehér Tavasz és Munkácsy készülékekből előtörő rémes hangok hatására a cseperedő, érzékeny lelkű nebulók megállnak a növésben. Danika anyukának könnyű dolga volt: Friderikát lefektethette a szomszéd szobában, még az ajtót is nyitva hagyhatta.
Konyhánkat előszoba és hosszú hall választotta el a nappalitól (főúri módon éltünk, két másik családdal társbérletben), így a méretes főzőhelyiség ideális provinciának minősült, ahova ideiglenesen száműzni lehetett az emelet összes gyerekét. Ráadásul a konyha éppen felújítás alatt állt, ami miatt ki volt ürítve, de a kőmintás, vastag járólapok már le voltak rakva benne, és a körbecsempézés is készen állt. A gangra nyíló üvegezett ajtónak egy hatalmas furnérlapot támasztottunk, az előszobába vezető teliajtót pedig becsuktuk. A lámpa is le volt szerelve, így majdnem tökéletes sötétben telepedhettünk le a kőre. Sütő Laci elővette a pingpong labda nagyságú tömör, focilabda mintás gumigömböcskéjét, és lendületesen elhajította a nagy magyar éjszakába. A hatás frenetikus volt. A kemény bogyó veszettül száguldozott faltól falig, aki nem vont idejében pajzsot a lágy részei elé, igencsak pórul járt. A Lontay Ági összegömbölyödve sikongatott, velőt rázó hangeffektusai adekvátan illeszkedtek az esti óra Belphegor-filmek teremtette alaphangulatába. Platzer Otília csendben félt, mindig a legközelebb található fiúba kapaszkodott, fogta, ahol érte, miközben fejével és érzékeny kebleivel belemenekült a támaszul kiszemelt férfias barát ölébe. A megpihenő labda megtalálása a sötétben különösen izgalmas feladat volt. Miután a siker reményében mindannyian egyszerre vetettük magunkat a gyanúsan kopogó hang irányába, őskáoszt felülmúlóan összegabalyodott emberkupacok alakultak ki, amelyben a lányok csak azért nem estek teherbe, mert a fiúk még nem tudták pontosan, mit is kell tenniük a nevezett állapot bekövetkeztéért. Nem bosszankodtam, hogy Friderikát nem engedte át az anyja, de az eszembe jutott, hogy ha a lány nem süket, hanem vak volna, most rohadt nagy királynő lehetne a játékban. Süketen a sötétben viszont tényleg elég kevés sansszal bírhatott, ráadásul üvölteni sem tudott velőt rázóan, így ebben az örömben sem részesülhetett volna. Jobb is, hogy otthon maradt.
Lelki egészségünk megmenekült a film okozta feltételezett kártevéstől, de mire az epizód lepergett, szép számmal éktelenkedtek rajtunk nyolc napon belül gyógyuló testi sérülések. Otília mindkét szemére szerzett egy-egy sötét monoklit, reggel tükörbe nézve, későbbi benarkózott önmagára ismerhetett. Sütő Laci szülei néhány napig abban reménykedtek, hogy az ő fiuk is nyolc napon belülivel ússza meg a szombat esti tévézést, de aztán kiderült: karja törött, vagy legalábbis repedt. A gipszet mindenesetre nem úszta meg, aminek következtében tornából hosszú ideig felmentést élvezhetett. Otília szeme gyorsan meggyógyult, de jóval később bizalmasan bevallotta nekem, hogy azon az estén szerezte meg első és utolsó, a dolog természetéből adódóan visszacsinálhatatlan szűzhártyarepedését. Amikor a hír a birtokomba jutott, már felvilágosult kamasz voltam, és – szó, mi szó – eléggé kételkedtem a közlemény igazságtartalmában. Gyanús volt az is, hogy éppen a bizalmas vallomás idején kerülgette Otíliát egy jól nevelt, komoly udvarló, galádul feltételeztem tehát, hogy a nem éppen szexuális visszafogottságáról híres, fiatal nővé cseperedett lány rajtam akarja tesztelni egy angol spárga hirtelen abszolválására alapozott állításának hihetőségét.
– Végül is lehet, hogy tényleg akkor vesztetted el – vigasztaltam meg, majd hozzátettem: ha ott dugtak meg először.
Az biztos, hogy a kérdéses ügyben én akkor még minden gyanú felett álló polgár voltam, de később többször is megbizonyosodtam róla, hogy Otília állításából annyi igaz, hogy a szüzesség – a komoly udvarlóhoz hasonlóan – valamikor elveszett.
Jómagam egyébként a labdaházi események következtében komoly testi és lelki sérülésekre tettem szert. Mint értelmi szerző, egyszerre három család szemében váltam a keleti blokk legádázabb intellektuális bűnözőjévé: a kedélyes labdázgatás után ugyanis a közösen használt konyha frissen meszelt falai úgy néztek ki, mint a budai vár ostrom után. Persze csak jelképesen, mert a belövések helyén lyukak azért nem éktelenkedtek, de tény: a falon temérdek, lekaparhatatlan, sötétszürke labdanyom díszelgett, olyan volt, mintha a szolmizációs munkafüzetem hangjegyeit frissen fejt tejre szórták volna. A vállrándítás kíséretében előadott pontos, a helyzetet reálisan értékelő tanácsommal („hát ki kell még egyszer meszelni") sem arattam osztatlan sikert. Mindenesetre a szombat esti film utáni vasárnap reggeli konyhalátogatás az előző estinél jóval ütősebb, horrorisztikus élménnyel ajándékozta meg közös lakásunk hétvégéző felnőttjeit.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu