Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 8.

Esti mese felnőtteknek
8. rész: Nyírő nem integet

Nyírő nem hiszi el, hogy én raboltam el Friderikát, szerinte a szervezett bűnözés áll a történtek mögött. Friderika megszökik az őrizetemből, Nyírő meg nagyon szeretne legalább egyszer bekerülni a tévébe.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Gyűlöletből embert rabolni igazán paraszt dolog. Váltságdíjért vagy valamilyen eszme szolgálatában meg teljesen szokványos."

 

8. rész
Nyírő nem integet

 

Az emberrablás gondolata régóta vonzott. Tetszett az Aldo Moro-eset, a Hans Martin Schleyer-ügynek is különös bukéja volt. De a politikusokat untam. Nem véletlen, hogy nem adnak értük váltságdíjat. Ha pedig az akció a halálukkal végződik, senki sem sajnálja őket. Az én időmben mindenki tudta: párttitkárgázolásnál a helyszínelők nem találnak féknyomot. Olyan személyek elrablásán gondolkodtam, akik miatt a fél ország gyászba borul. Sokáig tervezgettem K. József táncdalénekes elhurcolását. Az eseménynek komoly médiavisszhangja lett volna (bár a jelenséget akkor még nem így hívták). Elképzeltem, hogy a rádió naponta hússzor eljátssza a Jöjj vissza hozzám! című dalát, és közben zokog az ország. Az sem lepett volna meg, ha a Szomorú vasárnap mintájára tömeges önelraboltatási hullám söpört volna végig minima öt kontinensen. De beláttam: egy idő után – minden csoda három napig tart – a K. Józsi-ügy ellaposodik, nekem meg megmarad a fogva tartás problémája. Felmerült bennem, hogy ellopom az állatkertből az ország kedvenc kistigrisét. A különleges szaporulat híre akkortájt (is) nagyobb szenzáció volt a parlamenti vitáknál. Állat sorsáért különben is jobban lehet aggódni. De nem értettem a tigrisekhez, és féltem, hogy az akciónak a poronty látja kárát – ha pedig mázlija van, és felnő, akkor...

         A kistigris vezetett el a megoldáshoz. Rájöttem: nem az a fontos, hogy az ország szeresse az elrabolt személyt, hanem hogy én. Gyűlöletből embert rabolni igazán paraszt dolog. Váltságdíjért vagy valamilyen eszme szolgálatában meg teljesen szokványos. A kistigrist az ország szerette, K. József táncdalénekest az ország fele, Friderikát meg én. Nem volt tovább kérdéses, hogy kit választok.

         Rabságának első félévében Friderika megtapasztalta a földi boldogságot. Nála teljesen természetes volt, hogy a szerelemről nem beszélni szeretett, hanem inkább gyakorolta azt. Aztán megunta, hogy csak hétvégeken látogatom meg. Eleinte szerette a magányt, soha nem félt egyedül, olyan egyszer sem fordult elő, hogy valamilyen gyanús neszre összerezzent volna. De mégis elege lett. Pedig elhalmoztam minden földi jóval. Még kutyát is szereztem neki, hogy ne érezze magát egyedül. De ha a nőkre rájön a mehetnék, kifordíthatod magad, akkor sem tudod visszatartani őket. Nem tudom, mi jött rá Friderikára, de egyszer csak lelépett. Tudtam, az anyjához úgysem megy vissza, de aggódtam: mi lesz vele, hol fog lakni, miből fog élni? Ha nem vigyáz eléggé, akár még el is rabolhatják. Az már tényleg különleges pechsorozat lenne. Néhány héttel az eltűnése után, nagy meglepetésemre levelet kaptam tőle – külföldről. Feladót persze nem írt a borítékra, és a címzést is ügyetlen nagybetűkkel kaparta fel, de én valahogy, már a felbontás előtt a papír tapintásából megéreztem, hogy tőle jött a küldemény. Olvasás közben volt min álmélkodnom. Friderika ugyanis elkezdte megvalósítani a kubai útja óta dédelgetett álmát. Nem lerongyolódva, átfázva, éhesen csavargott az országban, hanem délnek vette az irányt, és átszökött a jugó határon. A tiltott határátlépést éjnek évadján követte el, gondolom, a sötétben hegyezte a fülét, úgy tájékozódott. Nagy játékos volt a szőnyegre pisilés koronázatlan királynője; fórt adott a határőrségnek: hallani nem hallott, látni nem akart, így sétált át a határon. Odaát egy gyermektelen magyar házaspár befogadta, és megígérték neki: Rijekában feljuttatják egy hajóra, ha már mindenáron Dél-Amerikába vágyik. A levél tartalma körülbelül ennyi volt. Levegőhöz is alig jutottam az elolvasása után. Legszívesebben rögtön rohanni kezdtem volna. Aztán csitítgattam magam: Rijekában kell majd meglepnem. Kinyomozom, hol él, megtudom, mikor érkezik a kikötőbe, és előbb jutok fel a kiszemelt hajóra, mint ő. Nem lehettem kispályás én sem. Friderikából már azt is kinéztem, hogy társalkodónő lesz Mexikóban, majd operaénekesnek jelentkezik Argentínában.

Közben szeretett körgangos házunk a Kék fény stábjának rutinterepe lett: a tévések az alagsori gyilkosság és a földszinten végződött öngyilkosság után a negyedik emeleti emberrablás miatt is kivonultak. Sz. László már tegeződött Pálfalvyval, az Oszkó a csinos asszisztensnőt méretvételre csalogatta a ruhaszalonnak kinevezett varrodájába. A Nyírőn röhögött az egész ház, mert mindenki tudta: betegesen szeretne életében legalább egyszer nyilatkozni a tévében. Amikor hírét vette, hogy az emberrablás miatt megint kijön a stáb, rögtön elkezdte kefélgetni az ünneplőjét. Biztos volt benne, hogy ezúttal nem kerüli el a szerencse. Már a múltkor sem értette, miért nem veszik észre a tévések, hogy lakik a házban egy komoly ember, aki ráadásul tekintélyt parancsoló konzervatív öltönyében öt-hatpercenként megjelenik a folyosón, és titkos dolgok tudójaként, kezében füstölgő pipát tartva, mereng a távolba. A Nyírő nem talált magyarázatot arra sem, miért szorong az egész stáb a negyedik emeleten. Odáig rendben van, hogy ott lakott az emberrablás áldozata, de attól még lejöhetnének kérdezősködni a harmadikra is. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta, hogy maga Sz. László – kezében mikrofonnal – lecsap a hazaérkező Oláh Mátyásra. Oláh Matyi is meglepődött, a szája széle parányit felkunkorodott, egyfolytában a kamera kerek csőnyílásába bámult, háromszor kellett neki elismételni a kérdést. Végre felfogta, hogy válaszolnia kell, akkorra az orra alá dugott mikrofont is felfedezte. Gyanította is, hogy a feltett kérdés, a várt válasz és a mikrofon összefügg egymással, de azért a biztonság kedvéért megkérdezte:

         – Ebbe? – és mutatóujjával a fekete szivacsgömb felé bökött.

         Sz. László rutinosan bólogatott, de sötét napszemüvege alatt a tekintete még a napszemüvegénél is sötétebb volt.

         Nyírő hitetlenkedve csóválta a fejét, és mélyen megbántva bevonult a lakásba. A Kerberné horgolt függönye meglibbent az üveg mögött, majd a gangra nyíló konyhaajtaja is kitárult, és megjelent benne ő maga, Kerberné, csíkos frottírköpenyben. Igencsak kapkodta a levegőt. Oláh Mariskához igyekezett, értesíteni akarta, milyen nagy ember lett az ura. Mariska kigurult a folyosóra, szeme, szája, mindene elkerekedett, kihúzta magát, teleszívta a tüdejét levegővel. Majd' kicsattant a büszkeségtől. Párját ritkította, ahogy a párját nézte. Jól hallotta, mit mond a férje. A maga módján segített is neki: ahogyan a Matyi beszélt, az ő szája is mozgott a drukktól.                      

         Mindeközben vígan stoppoltam Friderikával a balatoni műúton. Még egy rendőrautó is lelassított mellettünk, de csak menet közben szólt ki a főtörzs:

         – Aztán vigyázunk az úton, nem ténfergünk a kocsik elé, nem balhézunk, értve vagyok?  

         Friderika olyan bájos mosollyal integetett a távolodó kék csíkos jármű után, hogy a legrafináltabb nyomozó sem gondolta volna, hogy személyében emberrablás áldozata grasszál arra – éppen az elkövetővel. Ráadásul az autóban ülő egyenruhások tekintetéből kiolvasható volt: nem kifejezetten rafináltságukról híresek. Az Oláh Matyi valószínűleg hamarabb fejtette volna meg a Kennedy-gyilkosság rejtélyét, minthogy ők valami gyanúsat észleljenek. Friderikával szem előtt voltunk a legnagyobb biztonságban, mert mindenki fiatal lánnyal menekülő, bujkáló tetteseket keresett. A Kék fényben is elhangzott rendőrségi felhívás arra biztatta a lakosságot: jelentsék, ha a környezetükben valami gyanúsat észlelnek.

         A Nyírőnek bezzeg volt érzéke a gyanús észleléséhez: már évekkel korábban is ezért tudta helyesen megfejteni egy televíziós vetélkedő fő kérdését. Persze nem adásban, a stúdióban, hanem otthon, a karosszékében ülve.

         – Látod, anyukám, ha most ott lennék, mennyi pénz ütné a markunkat – mondta a feleségének.

         Az asszony csöndben bólogatott, de közben arra gondolt: nem is olyan sok az a pénz, ami a győzelemért jár, ráadásul sohasem egy ember kapja meg, hanem mindig valamilyen ünneplő kollektívával kell osztozkodni rajta. De jól tudta, hogy a férjét nem is a pénz, hanem a dicsőség érdekli. Pedig Nyírő a hétköznapokban inkább visszahúzódó, mint szerepelős volt, de a tévé valahogy megbabonázta. Ha a közelben helyszíni közvetítés zajlott, addig csűrte, csavarta a dolgot, hogy valamiért arra lett dolga, ott termett, és reménykedett: belekerül az adásba. Persze ebből sohasem lett semmi, mert ahhoz nem valamiért arra kellett járni, hanem az eseményeket korán megszimatolva, órákkal a forgatás kezdete előtt ott kellett toporogni. Nyírő azért mindig reménykedett:

         – Képzeld – mondta hazaérkezése után a feleségének –, véletlenül éppen arra jártam, ahol a tévések egyenes adásban kérdezgették az utca emberét. Nem láttál? Ott álltam a tömeg mögött...

         – Tényleg? Nem, nem láttalak. Ó, de kár! Úgy sajnálom – felelte az asszony nem igazán nagy lelkesedéssel.

         – Akkor majd legközelebb integetek – zárta le Nyírő szomorúan a témát.

         Nagy divat volt akkortájt a tévében integetni. Ha civil emberek kerültek kamera elé, rögtön integetni kezdtek. Nyírő lenézte, de irigyelte is az integetőket. Már többször ő is emelni kezdte a kezét, de valami mindig visszatartotta. A feleségének nem akarta elmondani, hogy tulajdonképpen arról lehetne felismerni, hogy ő az egyetlen a tömegben, aki nem integet. Azt szerette volna, ha élete párja erre magától jönne rá. Ezzel bizonyíthatta volna az összetartozásukat. Ha ugyanis az asszony egy kicsit is figyelne rá, tudná, hogy őt a fegyelmezetten viselkedő nem integetők között kell keresnie. És akkor talán egyszer észre is venné. Nyírőnek a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy Nyírőnét egy kicsit sem érdekli, merre járkál a férje. Ha az asszony véletlenül a mindig bekapcsolt tévére pillantott, eszébe sem jutott, hogy az utcai tömeg hátsó soraiban fegyelmezetten kamerába bámuló férjét keresse. Helyette inkább megigazította a dekoltázsát, és kiült gangra, hogy el ne mulassza Pálfalvy déli érkezését.       

         A vetélkedő, amely nézése közben Nyírő jeleskedett, a Krimiben tudós címet viselte. A játékban rövid részleteket mutattak be direkt arra az alkalomra készült krimikből, és a versenyző csapatok tagjai megpróbálták megfejteni, ki a gyilkos. Azok kapták a legtöbb pontot, akik a legkevesebb részlet megtekintése után helyesen tippeltek. A hanyatló Nyugaton dívó golfjáték kelet-európai megfelelője volt ez, pontosabban annak szellemi változata. Csak a lyukba találás helyett egy bűnöst kellett megnevezni. Nyírő különösen kedvelte ezt a műsort. A pipázásra is ennek hatására szokott rá, ugyanis a virtuális nyomozás közben valóságos Maigret-allűröket vett fel. A helyes megoldásra úgy lelt rá, hogy gyanúsnak találta: a látszólag jóságos, művelt egyetemi tanár mindig felbukkan az áldozat környezetében. Igaz, csak mellékszereplőként, ráadásul ki gondolná egy egyetemi tanárról, hogy gyilkos, arról nem is beszélve, hogy a professzor kitűnő modorú, régi vágású úriember volt. De Nyírőnek éppen ezért lett gyanús. Már az első bejátszás után bejelentette:

         – Szerintem az öreg prof a gyilkos.

         A felesége szokás szerint nem sokat törődött vele, de amikor kiderült, hogy a férje – lehet, hogy az országban elsőként – tényleg megfejtette a talányt, hirtelen büszke lett rá. El is újságolta másnap a házban mindenkinek: képzelje el, az uram már az első rövid részlet után megmondta, ki a gyilkos. Ezek után érthető, hogy Nyírőt valósággal sokkolta a hebehurgya, felületes tévések okozta méltánytalanság. A hírközlő médiumnál dolgozóknak ugyanis tudniuk kellene, vélte, hogy a bűncselekmény helyszínének közvetlen közelében él egy témaszakértő, akit az esetről nem megkérdezni hatalmas vétek, ha nem éppen bűn.

         Szegény Nyírő nem tudhatta, milyen jól járt azzal, hogy a rendőrök és a tévések békén hagyták. Ha a nyilvánosság előtt elmondhatta volna a teóriáit, szertefoszlott volna a nagy magyar kriminalisztikai szakértő legendája. Nyírő ugyanis a szervezett alvilág kezét sejtette az emberrablásban, és feltevését állítólag bizonyítani is tudta – de hát nem hallgatták meg. Hipotézisét velem is megosztotta, éppen aznap, amikor Friderikát először hagytam magára a vidéki tanyán. Végighallgattam az érvelését, majd udvariasan közöltem vele:

         – Szívesen megtekinteném a bizonyítékokat is.

         Nyírő arca megmerevedett. Rögtön megéreztem: megingott közöttünk a bizalom.

         – Szóval, nem hisz nekem. Maga is azokkal van.

         Hiába állítottam: én készséggel hiszek, de a bizonyítékokat látnom kéne. Arról nem is beszélve, hogy nekem is van egy reális elképzelésem az eseményekről.

         – Kár a szóért – szakított félbe Nyírő –, most már értem: maga sem veszi észre, hogy szándékosan eltitkolják az igazságot.

         Erre nem tudtam mit mondani. De elhatároztam, nem hagyom annyiban a dolgot. Nyírő után siettem, és a sötét lépcsőházban fenyegetően elé álltam:

         – És most akár tetszik, akár nem, elmondom az igazságot. Friderikát én raboltam el. A bűncselekményt aljas indítékból követtem el. A szerencsétlen lányt azóta többször magamévá tettem. Most egy távoli tanyán rejtegetem.

         – Ugyan kérem! – nevetett gúnyosan Nyírő. – Csak nem képzeli, hogy bárki is beveszi ezt a mesét?

         Azzal sarkon fordult, és otthagyott.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu