Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 9.

Esti mese felnőtteknek
9. rész A kínaiak tudnak mutogatni

Rijekában rossz hajóra szálltunk. Friderikának kínai apja lett. A mexikói indiánok ősi szellemei bédekkereket fogalmaznak. Telepatikus kapcsolatban egymás szemével láttunk.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.

„Ha azt vesszük, hogy valahonnan a csillagvilágból érkeztünk a Földre, nem is olyan nagy ez a távolság. Elég egyszer elrepülni Kubába, vagy áthajózni az óceánt, és a földgolyóbis olyan kicsi lesz, mint a körgang egy budai bérház udvarán."

9. rész
A kínaiak tudnak mutogatni

Tervezgettem, hogyan tudnék a megfelelő időben kijutni Rijekába. Magányos fiatalembereket a hatóság nem engedett ki Jugoszláviába, főleg akkor nem, ha megneszelték, hogy az ország nyugati végébe tart. Nagy volt ugyanis a partszakasz közelében az éjjeli gumimatrac-forgalom. A jó úszók matrac nélkül is megpróbálták, de én erre nem vállalkozhattam. A kijutás Jugóba is reménytelennek látszott. Akkor ugrott be a zseniális ötlet: társas úton elutazom Olaszba, és onnan fogok visszadisszidálni a népi demokratikus táborba. Dermesztő volt a gondolat, pláne azért, mert a télutón szándékoztam kivitelezni. Az viszont mellette szólt, hogy márciusban igen csekély volt a politikailag inkriminált gumimatrac-forgalom, ezért a parti őrség figyelme is lanyhult. Igazság szerint nem is gumimatraccal terveztem, hanem azt reméltem, hogy az olasz partokon el tudok kötni majd egy csónakot. Abban biztos voltam, hogy a megszokott iránnyal ellentétes mozgás jó álca lesz. Amerikában sem azt figyelik, hogy ki akar Floridából Kubába emigrálni. Ha hirtelen rajtam ütnek a sötét vízen, csak arra kell figyelnem, hogy a csónakom orra a megfelelő irányba mutasson, nehogy rám fogják, hogy kelet-európai disszidens vagyok. Nem is értettem, a nyári gumimatracosok miért nem jöttek még rá, hogy az ellenőrzés előtt csak gyorsan meg kell fordulniuk, és azt kell mondaniuk: éppen hazafelé tartok, mert elsodródtam egy kicsit. Lehet, nem venné be mindenki, de ha tényleg bizonyíthatóan Triesztből vagy Velencéből indulok, nem tudják rám kenni, hogy le akartam pattanni.
Úti célom elérésének módját szinte perverzzé tette az a tény, hogy buszunk Jugoszlávián keresztül közelítette meg Olaszországot. Jól szituált útitársaim alig várták, hogy átlépjünk a szabad világba, én meg mérhetetlenül bosszankodtam, hogy nem tudtam lelépni valahol Rijeka közelében. Jugóban ugyanis – bár az államalakulatot mindenki legalább félszabad országnak tartotta – senki sem akart megállni, még pisilni sem. Az utasok egybehangzó elképzelése az volt, hogy még az anyagcsere is jobban esik majd odaát. Csak néhányan vágytak vissza egy-két percre Tito marsall furcsa szövetségi államába, amikor kiderült: Nyugaton a pisilésért is fizetni kell. Ráadásul keményvalutában.
Friderika számításába cseppnyi hiba csúszott: Rijekában rossz hajóra tették. Persze nem szándékosan, és még nem is butaságból. Nem könnyű ugyanis megszervezni egy ilyen akciót. Percnyi pontosan tudni kell, melyik dokkból mi hova kerül. Aki nem látja át a rendszert, jobb, ha nem is próbálkozik. Persze lehet megbízható embertől információt vásárolni, de az rohadt drága. Ráadásul a megbízható ilyen esetben úgysem jelent semmit, csak egy tartalmatlan jelző, mint a tiszteletbeli, ha pártelnökről van szó. Friderika öt-hat hét ringatózás után a hongkongi nagykikötőben ért partot. Én néhány nappal előbb Mexikóban. Ha azt vesszük, hogy valahonnan a csillagvilágból érkeztünk a Földre, nem is olyan nagy ez a távolság. Elég egyszer elrepülni Kubába, vagy áthajózni az óceánt, és a földgolyóbis olyan kicsi lesz, mint a körgang egy budai bérház udvarán. Tyereskovának meg egyszerűen röhejesen csekélynek tűnhetett a Mexikó és Hongkong közötti szakasz, ha ugyan foglalkozott odafent földi útvonalak méricskélésével.
Friderika hamar megtudta, hogy nem Mexikóban fog kikötni, hiszen már a hajóút első napjaiban összebarátkozott egy gazdag kínai kereskedővel, aki felvilágosította a tengerjáró úti céljáról. Szökevény kedvesem gyorsan teremtett kapcsolatot, mert nyelvi nehézségei nem voltak. A kantoni nyelvjárásban beszélő öregúrral mutogatással pillanatok alatt szót értett, nem kevéssé azért, mert a kínaiak ehhez marhára értenek: tulajdonképpen akkor is mutogatnak, amikor írnak. Nekem persze mutogathatnának, számomra olyan lenne, mint a kínai, de Friderika fogékonysága a vizuális jelképek iránt igen kifinomult volt, ami azt eredményezte, hogy a világ minden táján úgy olvasta a rögtönzött kézjeleket, mint Mao-ce Tung a Zsenmin Zsipaót. Ez ugyanaz, mintha azt mondanám: mint Brezsnyev a Pravdát, vagy Kádár a Népszabit. A sors különös iróniája, hogy a gazdag kínai is lányának akarta fogadni Friderikát. Úgy látszik, Danikáék egyetlen csemetéjéből áradt az ideális leánygyermekség esszenciája, csak a Danika házaspárnak kevés volt rá egy élet, hogy ezt észrevegye. Hiába: senki nem lehet próféta a saját családjában. Friderika nem is akart az lenni, egyetlen vágya csupán az volt, hogy családjában normális családtag legyen. Ez viszont nem sikerülhetett, mert mindig kitüntető figyelemben részesítették. Ha belegondolunk, milyen lehet születésünk óta Danikáné kitüntető figyelmében élni, csak azon csodálkozhatunk, hogy Friderika nem emigrált már hároméves korában Kanadába sarkkörön túli olajbányásznak. Akik lányuknak akarták fogadni, nem rajta akartak segíteni, hanem maguk szorultak támogatásra. Ezt persze senki nem vette észre. Sem a fogadni szándékozók, sem pedig a fogadásra kiszemelt. De a lényeges válaszok nem is igényelnek sem kérdést, sem magyarázatot.
Mexikóban a híres piramisok tövében szereztem munkát. A hatalmas parkoló mellett volt egy jó nagy kocsma meg egy szuvenírbolt. Forgalomra csak kora délelőtt és késődélután lehetett számítani. A szieszta több órás ideje teljes nyugalomban telt el. Bár az indiánok leszármazottjai igen szegényen élnek, a környéken a rendet – évezredes törvényeik alapján – mégis ők tartják fenn. Vannak dolgok, amelyek arrafelé sohasem változnak meg: például a szieszta. A turisták nyugodtan égethetik magukat a piramisok tetején, az őslakosok délidőben akkor is sziesztáznak.
A buszok kora délelőtt érkeznek, hiszen a piramisok kényelmes megmászásához egy teljes nap kell, ennek következtében késődélután távoznak. Akkor a meleg sem elviselhetetlen már, az őslakosok pedig a szieszta után kipihenten folytathatják a turisták tarhálását. Délelőtt a kalap-, az ásványvíz- és a napolajüzlet virágzik. Aki nem hozott magával, vagy nem vett még Mexikóban kalapot, ott biztosan megteszi, mert látja, hogy mindenki pánikszerűen kalapot vásárol. Ilyenkor a turistának eszébe jut az útikönyvek figyelmeztetése is: európai vagy észak-amerikai ember nehogy hajadonfőt mássza meg a piramisokat, mert a nap végére tuti, hogy gutaütést kap. A bédekkereket is az indiánok ősi szellemei írják, aki ezt nem hiszi el, figyelje meg egyszer a sziesztaidőben szótlanul pipázgató öreg indiánok tekintetét. A szellemek – az egykori törzsi varázslók utódaiba költözve – akkor fogalmazzák a bédekkerek szövegeit. Az indiánarcok nem változtak az évezredek alatt, a tekintetek mögötti lélektartalom sem, az aranykorhoz képest annyi az eltérés csupán, hogy az arcok tulajdonosai ma már más ügyekben kérik a szellemek segítségét.
Jól ment sorom, de megéreztem, hogy Friderika nem boldog. Valamilyen telepatikus módon folyamatos kapcsolatban voltunk, így kaptam hírt rendszeresen arról, volt körgang-szomszédom hogyan él. Egy percig nem volt kétségem afelől, hogy Friderika is mindent tud rólam, és feltételezésem évekkel később, amikor elmeséltünk egymásnak mindent, ami velünk történt, be is bizonyosodott. És minden percre stimmelt. Dátumokat nem jegyeztünk meg ugyan, de tudtuk: amikor én tequilát szolgáltam fel, Friderika illatos olajat öntött az öreg kupec fürdővizébe. Szung mester kínai leánygyermekként kezelte Friderikát, aki eleinte hallatlanul (nála ez szó szerint érthető) élvezte, hogy nem veszik körbe aggodalmaskodó szeretettel. Szung annak függvényében becsülte meg új lányát, hogy az milyen megbízhatóan teszi a dolgát.
Friderika búza szőke haját szénfeketére festette, szemöldökét kitépkedte, csak egy keskeny csíkot hagyott meg belőle, amit szintén feketével vont be minden reggel. Nevelőapja tucatnyi ruhát vásárolt neki, a legtöbbjük fekete vagy fehér volt, némelyiken a két színtelen szín puritán kompozíciót alkotott. Friderika a ruháiban azt szerette a legjobban, hogy ugyanolyanok, mint amilyeneket a többi ember hord. A háztartási alkalmazottak ünnepén, amikor egy napra mindenkit szabadságra engednek, Friderika a szolgákkal korán reggel az utcára vonult. Az ünneplő ruháját vette fel, mint mindenki. A fekete kabátokat, szoknyákat, nadrágokat, blézereket itt-ott egy kis fehér vagy piros szín díszítette, mint ahogy a fekete hajakban is színes szalagok, kicsi masnik és csatok virítottak. Ennek ellenére mindenki tök egyforma volt. Méretre is.
Telepatikus kapcsolatunk olcsón és megbízhatóan működött. Még gangon tespedő korszakom fénykorában egyszer elmeséltem Friderikának, hogy van olyan ember, aki a tenger mélyén le tudja rajzolni azt, amit egy kiszemelt médium a szárazföld egy távoli pontján éppen alkot. Friderikát kicsit sem lepte meg a történet. Beszaladt a lakásba, és kihozott több tucat Picassós rajzot. A geometrikus és organikus nonfiguratív alkotások igazából csak igen kevéssé idézték fel a híres spanyol mester képi világát, de akkortájt minden modern festményre azt mondták: he-he, ez Picassós. Friderika sorban elém rakta a rajzokat, és mindegyikről elmutogatta, ki hol készítette. Amikor még csak ott tartottunk, hogy ez például a másodikon lakó nyavalyás Farkas Laura alkotása, még udvariasan mosolyogva tologattam odébb a lapokat. Akkor sem gyanakodtam, amikor azt olvastam ki Friderika kéz- és szájmozgásából, hogy ezt egy csehszlovák kislány rajzolta Párkányban. Amikor viszont a festőművész-médium hozzáfűzte, hogy ez egészen friss, a múlt héten készült, összehúztam a szemöldökömet. Az i-re a pontot az észak-koreai árva gyerek sivár házfalakat ábrázoló festménye tette fel. Akkor egy pillanatra azt hittem, igaza van a Plazter Otília apjának, aki – ha valamiért szóba került Friderika – mindig megjegyezte: azért nem teljesen normális az a gyerek.
A kétely mételye sokáig vájkált bennem, míg nem egy szép napon, az iskolából hazatértemkor Friderika azzal a rajzzal várt, amelyet másfél órája fejeztem be a hatodik órán: kis asztalkán rafináltan elfordított terítőcske, rajta egy alma meg egy fürt szőlő, közöttük egy színes köcsög. A kompozíció Szilágyi tanár úr csendéletre különösen fogékony, színes fantáziáját dicsérte. Ha a suliban Friderika felettem járt volna, egy percig sem törtem volna a fejemet a rejtélyen. A Szilágyi ugyanis ősidők óta, minden évben ugyanazt a csendéletet rajzoltatta, az embernek az volt a benyomása, hogy már az Oszkó nagyapjának képi kultúrája is ezen a beállításon pallérozódott. Egyesek szerint Szilágyinak valamilyen titkos konzerválási receptje is volt, mert az alma és a szőlő is mintha évről évre ugyanaz lett volna. De hát Friderika még iskolába sem járt! Ha esetleg látta már másnál a „copyright Szilágyi" rajzot, honnan tudta, hogy aznap azt fogjuk rajzolni? Arról nem is beszélve, hogy a mellettem ülő, a javítóból ideiglenesen haza helyezett, szellemileg enyhén visszamaradt Czikora marokra fogott piros postai irónnal belebarmolt a rajzlapom sarkába, és a firka Friderika képén is ott díszelgett. Ez viszont azt bizonyította, hogy a telepaták mindent látnak, amit a hullámkibocsátó lát. Újabb kétely mart belém: akarok én ilyen csajt magamnak? Még egy idegen földrészen sem lehetek majd biztonságban.
Nem alaptalanul gyanakodtam: amikor évekkel később végre találkoztunk, Friderika bevallotta, hogy tetszett neki mexikói pincér kollégám szikár felsőteste, de a tusolóban illemből nem vizsgálta meg alaposabban. Már semmin nem lepődtem meg, ami Friderikával kapcsolatos, de azért zavarba jöttem: tippelgettem magamban, vajon milyen testeket figyelt még meg Friderika – hasonló alapossággal – az én szememmel. Jobb volt nem belegondolnom. Én is láttam ám Friderika szemével, csak sokáig nem tudtam, mikor szemlélem az ő retináján megfogott képeket. Így a milliónyi, lelki szemem előtt lepergő képsor közül – legalábbis utólag – már nagyon nehéz volt kiválasztani azokat, amelyeket Friderika észlelt. Egy göthös, májfoltokkal és pattanásokkal rondított öreg férfihát látványa a vízióimban rendszeresen ismétlődött, róla könnyű volt kitalálnom, hogy Friderika kínai nevelőapjáé. Az öreg szívesen fogadta, hogy nevelt lánya rajta próbálja ki a legújabb gyógy fogásokat, amelyeket a masszőz-kurzuson tanult. Friderika meg azt gondolta, ez a minimum, amivel viszonozhatja mostohaapja jóságát, hiszen a tandíjat az öreg pengette ki.