Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 10.

Esti mese felnőtteknek
10. rész A kínai kérdés

Körgangok fordulóiban bujkáló csöndes dallamok. Verebet irtó kínaiak. A bitang Brezsnyev. Friderika egymilliárd kínai fájdalmát érzi át.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Ha Friderika a vágyak számát beszorozta a városállam lakóinak számával, iszonyatos eredmény jött ki. Egy idő után egyszerűen nem tudta elviselni az egy négyzetméterre jutó vágyak számát."




 

10. rész
A kínai kérdés



A lelki szemem előtt szüntelenül pergő képeken gyanúsan sok volt a kínai. Nem örültem neki. Főleg akkor nem, amikor még nem tudtam, hogy mindegyiket Friderika szemével látom. Csak jöttek a kínaiak, jöttek a kínaiak, mint Marseille-ben, a futballpályán a csehszlovákok. Egyébként az Oszkónak köszönhetem, hogy egy életre elmélyült a kínai fóbiám. Bérházi szabónk nyári délutánokon, amikor a Pálfalvyval kiült a gangra politizálni, gyakran vette elő kedvenc témáját, a kínai kérdést. Olyankor kettesben, meghitten beszélgettek, de tisztában voltak vele, hogy eszmecseréjüket több tucat házlakó is hallgatja, ha nem is felajzottan, de természetes kíváncsisággal. Zenei háttérről a Nyírő gondoskodott. Ő volt minden idők összes DJ-jének szellemi előfutára: a nyitott, de elfüggönyözött ablaka mögött a már akkor divatja múlt lemezjátszóján szorgalmasan cserélgette a fülbemászó slágereket tartalmazó bakelit lemezeket. A Speedy González és a Két kicsi kecske baktat a hegyre kezdetű mellett az igazi kedvencem az volt, amelyikben egy vékony hangú gyerek arról énekelt az apjának, hogy a rakéta Holdba ér, és a pilóta bácsi ott kiszáll. Aztán az űrhajós nemsokára légi taxin újra Pesten járt, de mielőtt ez megtörtént volna, a dal végére a fáradt fater mély álomba hullt. DJ Nyírő előadásai hangerőben is markánsan eltértek a mai diszkók uralkodó stílusától: nála nem dübörgött a dobhártyán folyamatosan a dob meg basszus, nem tuc-tucolt agyi idegpályákon egész éjjelen át a techno, hanem lágyan, csöndben elbújt a dallam a ház falai között, hogy aztán a körgangok fordulóiban, mint távolról érkezett vendég, hirtelen előbukkanjon. A dallamvendég a ház egyes pontjain mintha a falakból, vagy a falakon túlról érkezett volna, igen halk volt, szinte alig kivehető. Megmagyarázhatatlan, miért volt mégis kristálytisztán érthető a sláger összes szava, a dal miért hangzott úgy, mintha fülhöz szorított, lehalkított kisrádióból szólna. Már akkor gyanítottam: a körgangos házak speciális akusztikája fizikai törvényszerűségek és emberi tulajdonságok egymásra hatása révén alakul ki. A jelenség okára és működési módjára nem tudtam rájönni, de azt mindenki tényként ismerte el, hogy Kerberné képes meghallani a belső udvar bármelyik szegletében zajló suttogást. Az akarata olyan erős volt, hogy bárhol könnyedén elcsípte és dekódolta a mégoly gyenge, muslincaszárnnyi hangrezgést is – persze csak akkor, ha a feltételezett tartalma valamilyen érdekességgel kecsegtette. Én a kedvenc slágereimmel voltam így. Ha a környéken valahol felhangzott a Szívtolvaj jár a ház körül, rám lopva néz kezdetű szám, tuti, hogy meghallottam, és magamban végigdünnyögtem.
Oszkónak voltak kedvenc, visszatérő fixaideái. Az egyik gyakran ismételgetett így hangzott: ha mindegyik kínainak csak egy pisztolyt adnak a kezébe, ezek annyian vannak, hogy nincs az a hadsereg, amely megállítaná őket. Sejtettem én akkor is, hogy az Oszkó nem a hadtudományok doktora, de azért rémes volt elképzelnem, hogy megindulnak a kínaiak Európa felé (mert ugye erre jönnének, hova a fenébe mennének máshova), mindegyik kezében van egy pisztoly, egyszerre lépnek, már itt járnak a közeli parkban, és nincs az a hadsereg, amely képes lenne megállítani őket. Amikor részletesen, a gyakorlatban próbáltam elképzelni Oszkó teóriáját, már egy kicsit enyhült a félelmem. Rájöttem ugyanis: az összes kínainak csak egy kis része lehet marcona férfi, a többségük nyilván nő, öreg vagy gyerek. Aztán azt is nehéz volt bevennem, hogy egy országot mindenki csak úgy otthagy – azért, hogy megszálljon egy másikat. Milyen lehet tök üresen Kína? Amikor Pálfalvy ellenvetette, hogy a modern haditechnika korában nem lehet hatékony egy mégoly hatalmas, de fejenként csupán egy szál pisztollyal menetelő néptömeg, Oszkó lényegre törő választ adott:
– Miért? Ezek verebet is úgy irtanak, hogy kereplővel zajt csapva, nem engedik leszállni őket, egészen addig, míg a fáradtságtól aléltan földre nem hullnak. A szerencsétlenek menekülnének, de nem tudnak, mert mindenhol kerepelő kínaiba botlanak.
– Ez igaz? – kérdezte álmélkodva Pálfalvy.
– Már hogyne volna igaz. Szóról szóra. Ha nem volna az, nem mondanám.
– Csak azt nem értem, hogyan botlik meg repülés közben a veréb.
– Marha vicces – méltatlankodott Oszkó, de esze ágában sem volt annyira megsértődni, hogy lezárja a diskurzust. Inkább rátért arra, hogy a kínai hadseregben egy marék rizs a fejadag, és a katonák szervezetét ráállították arra, hogy naponta ennyi táplálék életük végéig elegendő legyen. Ha viszont nem kapják meg – emelte fel az ujját Oszkó – gondolkodás nélkül megölnek mindenkit, aki az útjukba kerül.
– Akkor, ha elfogy a rizs, a konyhások biztosan az út szélén lapítanak – kötekedett tovább Pálfalvy.
Oszkó úgy tett, mintha el sem hangzott volna az ironizáló megjegyzés. Helyette biztos forrásból származó híreket közölt arról, hogyan aprítják a kínaiak a ruszkikat a közös határszakaszon, és hogy a ruszkik lőnek, lőnek, de akármennyit géppuskáznak le, még több jön a helyükbe.
– Erről jut eszembe – kapcsolódott a témához halál komolyan Pálfalvy –: azt tudja, hogy hívják Brezsnyevet kínaiul?
– Nem – válaszolta érdeklődve Oszkó.
– Bi Tang – nyögte ki az asztalossegéd, mire a férfiszabó is megadta magát: kitört belőle a röhögés.
A rengeteg kínai arcot, amelyeket magam elé vizionáltam, Friderika látta. Bár a Hongkongban élő, jól szituált, mosolygó kínaiak látványa korántsem volt olyan ijesztő, mint az Oszkó elbeszélése, de a sárga bőrű, mandulaszemű figurák sokasága nyomasztóan hatott rám. És egy idő után így lett ezzel Friderika is. Azt változatlanul élvezte, hogy észrevétlenül felszívódhat a tömegben, örült, hogy nem törődnek vele, de egyszer csak azt vette észre: minden kínait szeretne személyesen megismerni. Idegesíteni kezdte, hogy a környezetében, jóllehet mindenki egyforma, az ismerőseinek mégis saját, egyéni vágyaik vannak. Ha azok éppen a többiekével azonos dolgokra irányultak is (jórészt ez volt a helyzet), akkor is egyéniek voltak, hiszen mindegyik külön-külön egy-egy emberé volt. Ha Friderika a vágyak számát beszorozta a városállam lakóinak számával, iszonyatos eredmény jött ki. Egy idő után egyszerűen nem tudta elviselni az egy négyzetméterre jutó vágyak számát. Sohasem gondolkodott azon, hogyan élnek a kínaiak, de régen valahogy azt képzelte: csak az Európába utazó kínaiaknak vannak vágyaik, az a rengeteg messze élő pedig megvan úgy – vágyak nélkül is –, ahogy van. Igencsak megdöbbent, amikor Hongkongban szembesült vele: az ego Kínában is énből van. Friderika szemével láttam kiöltözött kínai családot kompon átkelni Hongkong túlparti városrészébe: az apa éppen ajándék fényképezőgépet adott át bizonyítványt szerzett fiának. A parkokban gyerekek rohangáltak viháncolva, lépni nem lehetett tőlük, mindegyik akart valamit. Külvárosi toronyházak alacsony szobáiban éjjelente nyolc-tízen is egyszerre álmodoztak saját otthonról. Belém hasított: Friderika egymilliárd kínai fájdalmát érzi át, és emiatt előbb-utóbb el fog menekülni Hongkongból. Jobban járt volna, ha velem tart Kanadába. Ott a menekülő madár nem botlik kerepelő emberbe.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu