Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 11.

Esti mese felnőtteknek
11. rész: Első takkerlázadás


Otília parázik. Én vagyok a takker, avagy sörért dugok.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„Amikor Otíliának jeleztem, hogy találtam a portfoliójában egy olyan momentumot, ami felkeltette az érdeklődésemet, úgy nézett rám, ahogy elmeháborodottra szokás. Ember, mimben turkáltál te? – kérdezte leesett állal, vigyorogva."


 

11. rész
Első takkerlázadás



Dókáné kirúgása, Platzer Otília elfelejtése és Danikáné alkalmazása nem hozta el azt a nyugalmi állapotot, amelyet az intézkedéssorozat végrehajtásától reméltem. Otília ugyanis néhány hét múlva megjelent, és sarokba szorított: hogy lehet az, hogy ő nem kellett, de felvettem azt az enervált, depis vénasszonyt, akiről mindenki tudja, hogy teljesen belehülyült a magányba, és egy teáscsésze elmosását sem lehetne rábízni, nemhogy egy irodaház tisztán tartását. Otíliának nem akartam elmagyarázni, hogy éppen a Danikánéból áradó kriptaszag, a dögletes életuntság az, ami fontossá teszi számomra a vénasszony közelségét.
Otília újbóli megjelenésekor nem emlékeztetett múltkori, félszeg önmagára. Az ilyen deklasszált elemeknél nehéz megérteni, mi okozza kedélyállapotuk szélsőséges változásait. Legalábbis nekem hasonló szituációkban mindig gondot okozott a helyzetértékelés, nyilván azért, mert deklasszálódásban nem rendelkezem saját tapasztalatokkal. De még a lecsúszás kísérő jelenségeit sem ismerem túl közelről, például a pohár felé is mind a mai napig csak kifejezetten jókedvemben nyúlok. Nem kétséges, hogy nálunk a „bánatomban ivás" össznépi szokása létében veszélyezteti a nemzetet. Ha szigorú törvény írná elő, hogy csak optimista pillanatokban, jókedvűen szabad piálni, akkor hazánkban oly mértékben csökkenne az egy főre jutó alkoholfogyasztás, hogy még a hithű, bigottan vallásos muzulmánok is irigykedve csettintgetnének a statisztikai mutatóink láttán. Otília egy szempontból az állatorvosi lóhoz hasonlított: ahogyan a patás négylábún az összes betegség, rajta az alkoholizmus valamennyi stigmája tanulmányozható volt. Én általában a csöndes parából ismertem fel azt, hogy a beszélgetőtársam szoros kapcsolatot ápol a szesszel. A csöndes para az az állapot, amelyben például Otília akkor volt, amikor munkaügyben először felkeresett: félénken, halkan válaszolgatott, mindig másfelé nézett, és kézfeje remegését ugyanolyan kevés sikerrel palástolta, mint az általános, egész lényére, minden látható végtagjára és láthatatlan belső szervére kiterjedő zavarát. A parát tulajdonképpen az elvonási tünetek okozzák, pontosabban a szervezet hiányérzet miatti rossz közérzete. Ebből kitalálható, hogy Otília első megjelenésekor megtisztelt azzal, hogy józanul jött el, a számon kérő látogatása előtt viszont bedobott néhány adag szíverősítőt, amely nála valóban kiváltotta az eufemisztikus elnevezés sugallta hatást. Sőt a lélekmelegítő meghatározás is igen közel járt volna az igazsághoz, mert a „kis mértékben gyógyszer, nagymértékben orvosság" szer Otíliának nemcsak a szívét erősítette, hanem – érezhetően – a lelkét is fűtötte. Legalábbis csakúgy áradtak, szinte kitörtek belőle a hőhullámok.
Otília Dókánéhoz hasonlóan utálta a tisztasági asszisztens titulust, de persze a takarítónőt sem kedvelte. De nem csak őrlődött a két rossz elnevezés között, hanem saját maga meg is határozta a munkakörét: „takkernek" hívta önmagát. Erről akkor értesültem, amikor számon kérő beszélgetésünk második mondatát imígyen vezette be:
– Lehet, hogy én csak egyszerű takker vagyok...
A trendi identifikáció annyira lekötötte a figyelmemet, hogy alig tudtam befogadni a második tagmondatot, amely így hangzott:
–...de te hozzám képest egy nagy nulla vagy.
– Hm – reagáltam röviden, őszintén szólva, nem tudtam, mit mondhatnék egyebet.
– Egy senki, érted, egy nagy nulla – folytatta Otília, és láthatóan mámoros
boldogsággal töltötte el, hogy van bátorsága beolvasni nekem.
Én ettől egyáltalán nem kerültem eufórikus állapotba, de lelki szemem
előtt láttam egy gyorsan mozgó, vállalati takker hadtest felállításának sanszát, és ez különös izgalommal töltött el. Ritkán adódik az ember életében olyan, hogy a mindennapi kenyérkereső munkájában valami egyénit alkothat. Komoly lehetőségét láttam annak, hogy – először a cég történetében – a tisztaságért felelős részlegben is bevezetem a korszerű marketing-szemléletet. Egységes munkaruhára, „takker" feliratos pólókra és kitűzőkre gondoltam. Amikor Otíliának jeleztem, hogy találtam a portfoliójában egy olyan momentumot, ami felkeltette az érdeklődésemet, úgy nézett rám, ahogy elmeháborodottra szokás.
– Ember, mimben turkáltál te? – kérdezte leesett állal, vigyorogva.
Nem akartam a portfolió fogalmáról hosszas értekezésbe kezdeni, csak annyit mondtam, hogy – ha nincs ellene kifogása – a pólója hátára ráíratnám, hogy takker.
– Nem értesz te ehhez, kisapám – röhögött fel Otília – akkor már inkább
azt írjuk fel: „Én vagyok a takker!".
Ekkor döntöttem el, hogy Danikánét kirúgom, és felveszem helyette Otíliát. Otíliának póló- és önreklámügyekben remek ötletei voltak, igaz, a túlkapások sem álltak távol tőle. Bár én megnyerőnek tartottam a „Sörért dugok" pólófelirat-tervét, de a ruhadarab legyártását és munkaruhák közé történő rendszerbe állítását nem tudtam támogatni. Ahhoz minimum három-négy, húsz év körüli, formás női munkaerő alkalmazása szükségeltetett volna. A hetvenfelé járó, bamba tekintetű, katatón elmebajban szenvedő, begyógyszerezett Danikánéra mégsem húzhattam fel ilyen szövegű felsőruházatot. Ha a dugós póló nem is készült el, de kétségtelen, hogy Danikáné – Otília újbóli megjelenése mellett – az e ténytől nem teljesen független, hirtelen dizájnváltás áldozata (is) lett. Egyébként a cég munkatársai között – leszámítva néhány besavanyodott negyvenes szinglit – a póló osztatlan sikert aratott volna.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu