Kutszegi Csaba: Danikáné lánya 19.

Esti mese felnőtteknek
19. rész: Lontayné lánya

Már gyerekkoromban kebelbarátommá fogadtam Lontay Ágit. Torontóban teljesítettem hazafias és férfiúi kötelességemet.
Videoregény! Mesélő: Hajduk Károly.



„...a tenger mellek és a hatalmas női fenék különleges erotikáját csak évekkel később tapasztalhattam meg – hűséges típus lévén, Lontay Ágnes kézzel fogható közreműködésével."

 


19. rész
Lontayné lánya



Hajlamos lettem volna utólag átírni a történelmet, vagy legalább meg nem történtté tenni bizonyos eseményeit, de hiába erőlködtem, erőteljesen élt bennem, nyomta a lelkemet egy kellemetlen emlék: a szőnyegre pisilés miatt néhány napra megutáltam Friderikát. Sőt el is határoztam: többé nem engedem a közelembe a nyafka, idétlen, süketnéma kriplit. Éreztem, hogy igazságtalan vagyok vele, de nem érdekelt. Főleg a nyafka jelzőt nem érdemelte meg. Lehetett sok mindent mondani rá, de azt, hogy nyafka volna, a legkevésbé sem. Ekkortájt fordult a figyelmem Lontay Ági felé. Az anyja fiatalos, csinos, negyvenfelé közeledő mérnöknő volt, de diploma ide, diploma oda – korosztálya legtöbb nőtagjához hasonlóan –, tökéletes idióta benyomását keltette: állandóan fogyókúrázott, de lányát folyton-folyvást kalóriadús ételekkel tömte, hogy a gyerek egészséges és erős legyen. A kamaszkorába cseperedett Ágika meghálálta a gondoskodást: akkora tehén lett, hogy már alsó tagozatban is alig tudta magát begyömöszölni az iskolapadba. Bármennyire is taszított a hájpacnisága, személye iránt egy időben felfokozottan érdeklődtem, mert túltáplált testének néhány részlete állandóan a figyelmem középpontjába került. Hasonló korú társain ugyanis nem tudtam felfedezni olyan domborulatokat, mint amilyenek rajta terebélyesedtek. Elhatároztam, hogy kebelbarátommá fogadom (a fogalmakat akkor még szó szerint értelmeztem). De a tenger mellek és a hatalmas női fenék különleges erotikáját csak évekkel később tapasztalhattam meg – hűséges típus lévén, Lontay Ágnes kézzel fogható közreműködésével. Az eset Torontóban történt meg, ahová Ágika – hosszas könyörgés és útlevélintézés után – édesanyja kelletlen meghívására utazott el. A mérnöknő ugyanis, ahogy elmúlt negyven, rádöbbent: gyűlöli a létező szocializmust, utálja a válságba jutott házasságát és az ötvenes, szintén mérnök, elmélyülten italozó férjét, valamint elege van a már felnőtté vált, de változatlanul dagadt lányából. Összeszűrte hát a levet egy nála hét évvel fiatalabb, angolul is tudó költő-drámaíróval, és a szebb jövő reményében lepattant vele Nyugatra.
Ágival a tengerentúli magyarság legnagyobb példányszámú lapjának szerkesztőségében találkoztam, ahová azért mentem be, mert hiányom volt magyarul felhangzó összetett mondatokban. De úgy látszik, több évszázada Kanadába települt család sarjának, vagy helyi indián őslakosnak nézhettem ki, mert a kicsiny fogadóhelyiségben íróasztal mögött kuporgó középkorú hölgy egy futó pillantás után így köszöntött:
– Háj.
– Háj – válaszoltam én is.
Annyira amerikai angolosan tudtam kiejteni e köszöntést, hogy kicsit sem csodálkoztam azon, hogy a hölgy így folytatta:
– Ken áj help jú?
Erre viszont nem válaszoltam, pedig értettem a kérdést.
Néhány másodpercbe tellett, mire a szerkesztőségi titkárnő gyanakodni kezdett. Felnézett a papírjaiból, és végigmért.
– Inkább magyarul? – kérdezte.
– Hát, jobb vóna – suttyósodtam el.
Elég régóta csöveztem már Kanadában, de kinti magyarral még nem találkoztam. Titokban azt reméltem, hogy a szerkesztőségi munkaerő arca fel fog derülni, amikor infókhoz jut rólam („Nahát, maga az óhazából jött, kerüljön beljebb, meséljen, mi van otthon!"), de helyette a valódi gyanakvás árnyéka sötétítette el tekintetét. Pedig teljesen normális ruhában voltam, egészen biztosan nem keltettem éhező, kivert kutya benyomását, mégis azt gondoltam: a láthatóan biztonságos nyugalomban élő hölgy attól tart, alamizsnáért fogok könyörögni, vagy legalábbis segítséget, munkát, miegymást kérek majd. Pedig csak néhány jó szóra és egy újságra vágytam, mert már nemcsak hallani, hanem olvasni is szerettem volna magyarul. Tartva attól, hogy hazám lánya koldusnak néz, kezdeti suttyóságomra rácáfolva, magabiztosra váltottam:
– Hivatalos úton vagyok Kanadában, nemrég érkeztem Torontóba – hazudtam meggyőzően.
Enyhülést vártam, helyette a gyanakvás sötétjének még mélyebb tónusa jelent meg az arcán.
Hát, most meg mi baja van, töprengtem magamban. Kitalálhatná: ha hivatalos kiküldetésen vagyok, nem fogok szállásért és munkáért kuncsorogni, és valószínűleg annyi helyi pénz is lapul a zsebemben, hogy kényelmesen megebédeljek a közeli Emkében.
– Úgy – mondta a kanadai-magyar titkárnő, és elhallgatott.
– Kaphatnék egy lapot – szólaltam meg – megfizetem.
– Hogyne – válaszolta kimért udvariassággal, és elém tolt egy példányt.
Míg az aprót kapargattam a zsebemből (azzal álltam bosszút, hogy minden fémpénzemtől nála szabadultam meg), rádöbbentem: most azért utál, mert azt gondolja, hogy kommunista vagy kém, pontosabban kommunista kém vagyok. Hogyan kerülhettem volna másképp hivatalos kiküldetésben Kanadába? És mit szaglászok a szerkesztőségben, amikor vagy dolgoznom, vagy – ahogy kiküldetésben a világon mindenki teszi – a szabadidőmben a kollégákkal kocsmáznom, moziznom és egyéb módon szórakoznom kellene?
Nehéz a sorsuk a megállapodott kinti magyaroknak. Ha valamilyen ágról szakadt (aki frankón dobbantott otthonról) keresi a társaságukat, zsenáns szóba állni vele, mert nyilván tarhálni akar. Ha viszont viszonylag jól szituált az óhazából érkező látogató, felmerül: biztosan a kommunista rezsim tartja jól (már ez is undorító), és nem kizárt, hogy kémkedni küldték ide. Unalmas torontói óráimban fülkékben telefonkönyvet lapozgattam: magyar vezetékneveket kerestem. Találtam két olyat is, amelyik betűről betűre megegyezett az enyémmel. Mivel a családnevünk eléggé ritka, jogosan valószínűsítettem, hogy a név viselői szegről-végről a rokonaim. Fel is hívtam mindkettőt. Nem kellett volna. Az első beszélgetésnél a potenciális kedves rokon már a bemutatkozó mondatom felénél félbeszakított azzal, hogy „mink, kérem, már nem tartunk semmilyen kapcsolatot Magyarországgal". A másik atyafi annyit mondott röhögve, hogy ügyes, aztán hozzáfűzte: mással próbálkozz, öcsi, mert velem nem fog menni. Azzal letette.
Az újságot a hónom alá csaptam, és éppen ki akartam fordulni a helyiségből, amikor kinyílt az egyik belső ajtó, és egy hosszú hajú, nem túl magas nő lépett (inkább gurult) be az előszobába. Papírokat hozott a kolléganőjének, de amikor felpillantott belőlük és észrevett, leesett az álla.
– Lontay Ágnes – böktem ki, én is eléggé meglepetten.
Ági a nyakamba ugrott, sírt és nevetett egyszerre. Később az Emkében elmesélte, hogy már harmadik hónapja van kint, és marha rosszul érzi magát anyja új családjában. Ezért is fogadta el a munkát, amit mostohaapja – már kint tartózkodása második hetében – csupa jóindulatból szerzett neki. Így nem kellett annyit otthon lennie, és nem éreztethették vele azt sem, hogy milyen sokba kerül az eltartása. Aznap este Ági egyedül volt otthon, mert a szülei néhány napra elutaztak. Mit tehettem? Egy férfi nem hátrálhat meg! Teljesítettem hazafias és férfiúi kötelességemet. Így Áginak legalább egy kellemes emléke fűződött Torontóhoz. Megérdemelt ennyit, mert amikor félév elteltével végre hazatért, kiderült: cseberből vederbe került. Édesapja ugyanis becsajozott: egy bűn ronda nőt hozott a lakásba, aki Ági érkeztekor már nagyon otthonosan mozgott új lakhelyén.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu