Szabálytalan útirajz -

...odahagyva a lakásfelújítást és sok más, nyárra betervezett programot, belevágtam.

Úgy tűnik, Németország 15 évente visszatér az életembe, hogy elmozdítson valamerre. A véletlen úgy hozta, hogy ezek a visszatérések történelmi vagy ahhoz közeli dátumokhoz kötődnek, így személyes történetem mögött óhatatlanul ott dereng ez a háttér is.

Először 1990-ben jártam itt. Az első nyugati utam éppen egy évvel korábbra dátumozódik: 1989 nyarán anyámmal egy hétre meglátogattuk a falunkból még a II. világháború idején Bécsbe vetődött és ott gyökeret vert barátnőjét, Mariskát. Ez volt az első találkozásom A Nyugattal, annak minden rácsodálkozásával, de most nem erről szeretnék beszélni. Amiért mégis szóba hoztam: Sopron felé jöttünk haza, és a buszunk elhajtott az éppen akkor zajló Páneurópai Piknik helyszíne mellett. Emlékszem a rendezvényt jelző molinóra, és arra is, hogy szöget ütött a fejembe, mi lehet ez. Ma, amikor ezt írom, éppen a 30 éves évfordulót ünnepli Merkel kancellár és a magyar miniszterelnök Sopronban, az impozáns, ám hátfájdítóan kényelmetlen padokkal berendezett evangélikus templomban, 50 méterre a lakásomtól – amelyben most éppen nem élek.

A Künstlerhaus Schwandorfban / A fotó forrása: klebbelvilla.de

Egy évvel a bécsi út és a Páneurópai Piknik után, 1990 nyarán érkeztünk meg Vera barátnőmmel az észak-németországi Oldenburgba. Interrail igazolvánnyal a zsebünkben egy hónapot utazgattunk északról délre és vissza, igaz, az egy hónapból egy hetet nem Németországban, hanem Párizsban kalandoztunk. Utazásaink irányát közelebbi és távolabbi rokonaink, ismerőseink lakhelye határozta meg: pár éjszakát itt is, ott is eltöltöttünk, és csillagtúraszerűen jártuk be a környéket. Egy évvel a rendszerváltás után, éppen kikerülve a pesti jogi karról, amely akkoriban a rendszerváltó értelmiség egyik fontos bázisa volt, úgy tűnt, a világ kinyílt, lehetőségeink nem csak 25 évünkhöz mérten végtelenek. Az éppen az újraegyesítés lázában élő Németország olyan példának és mintának látszott, amit egyszer, ha nem is egyhamar, de nem is a beláthatatlan jövőben utol fogunk érni. A határnyitás még frissen élt a németek emlékezetében: ha meghallották, hogy magyarok vagyunk, széles mosoly volt a válasz.

Akkor még létezett az a szabály, hogy 50 dollárnyi költőpénzzel indulhattunk útnak. Nagyjából vendéglátóink nyakán, valamint kenyéren és vízen éltünk. Rengeteget gyalogoltunk, hogy a tömegközlekedést megspóroljuk. (Emlékszem, fogytam 5 kilót, és olyan feszes fenekem lett, mint se előtte, se utána életemben.)

Schwandorfi látkép / A szerző fotói

14 évvel később, 2004-ben, az EU-csatlakozás évében még bíró voltam. Elvégeztem egy 2 éves Európa-jogi szakjogász képzést, és részt vettem a programban, amelynek az volt a célja, hogy a hazai bíróságokat felkészítse a csatlakozásra. „Nemzeti trénerekként” (ahogy hívtak bennünket) végigjártuk az EU-s intézményeket, és pályázhattunk tanulmányutakra is. Így kerültem 2004 nyarán újra Németországba. Egy bonni és egy berlini hetet leszámítva Stuttgartban voltam gyakorlaton, ami annyit tett, hogy délelőttönként bejártam a bíróságra, tárgyalásokat hallgattam, aztán enyém volt a nap. Felszabadító volt az itthoni bírósági robot után ennyi szabadidő, amelynek nagy részét a kastélyparkban töltöttem. Ott kezdtem írni az első regényemet, a fele részben Stuttgartban játszódó Eltévedt holdat.

Mi akkor itthon a csatlakozás reményteli korszakát éltük, Európa szerencsésebb fele ismét beérhetőnek tűnt. Németországban azonban – csatlakozás ide vagy oda – ekkorra már halványodott a Páneurópai Piknik emléke, sokak szemében ismét az „egy kis ország, valahol keleten, de Budapest szép, és van az a film Piroskáról” kategóriába kerültünk. Az egyik stuttgarti bírókolléga elmesélt egy állítólag magyarországi sztorit, majd elgondolkodva vakargatta az állát, hogy talán mégis Kazahsztánban történt mindez, de hát ganz egal. A németek akkoriban eminens diákként a szinte kimondhatatlanul hosszú Vergangenheitsbewältigunggal (a múlttal való szembenézéssel) voltak elfoglalva. Megmutatták nekünk a Stasi Múzeumot és a 15 év alatt turistalátványossággá szelídült berlini fal vonalát.

Személyes történetemben így utólag fordulópontnak látszik ez a stuttgarti időszak. A regényt befejeztem, és amikor megnyertem vele egy pályázatot, elhagytam a jogi pályát.  

A Naab

Idén nyáron teljesen váratlanul kerültem egy bajorországi alkotóházba, a schwandorfi Oberpfälzer Künstlerhausba. A lehetőség ugyanis a Pécsi Íróprogramnak köszönhető, én pedig nem vagyok pécsi. Aki ment volna, családi okok miatt mégsem tudott, így verseskötetem kiadójának, a Prae-nek köszönhetően nagyon gyorsan döntenem kellett, elmegyek-e helyette. Nem így terveztem az augusztust, de éreztem, nagy szükségem van arra, hogy végre semmi mással ne kelljen foglalkoznom, csak az írással. Színikritikusként hajlamos vagyok az évet évadokban számolni, és így mondhatom: nehéz év van mögöttem, sok munkával. Rengeteg kritikát írtam, novembertől céhelnökként intézem a kritikus céh ügyeit is, és mellette persze ott a mindennapi élet, a folyamatos ingázás két otthonom, Pest és Zala között. Nem csoda, hogy az utóbbi fél évben egy kiállítás-megnyitóra született versciklus kivételével semmit sem írtam. Nyomasztó érzés volt.

Így aztán odahagyva a lakásfelújítást és sok más, nyárra betervezett programot, belevágtam. Schwandorf egy 30 ezres kisváros Regensburg közelében. Nyugodt, békés hely, egy, a táj hangulatát meghatározó folyóval, a Naabbal. Az alkotóházban többnyire képzőművészek dolgoznak, de mindig vendégül látnak egy-egy írót is. Én egy New York-i és egy dublini képzőművésszel osztoztam rajta. A saját lakrésze mellé mindenki kapott egy stúdiót is (esetemben ez egy hatalmas íróasztallal felszerelt szoba volt), valamint szerény, de elegendő napidíjat az önellátáshoz. Találkozni többnyire esténként, a közös konyhában, nappaliban találkoztunk, napközben mindenki tette a maga dolgát.

Schwandorfi látkép

Így ideális körülmények között írhattam meg egy ifjúsági regény felét. De volt másra is idő. Összebarátkoztam a Künstlerhaus festőkurzusának egyik helybéli résztvevőjével, aki – miután kiderült, mindketten lelkes természetjárók vagyunk – megmutatta a környéket. Eljutottam a művészház egyik önkéntes segítőjének otthonába, akinek az édesanyja bánáti sváb család gyermekeként magyar óvodába járt, és máig gyönyörűen beszél magyarul. A lánya németet tanít a bevándorlóknak – nem mintha rá lenne szorulva, a férje az egyik legnagyobb helyi üzem tulajdonosa. (A menekültek jelenléte érzékelhető a kisvárosban, de nincsenek sokan. Láttam hétvégén a városi parkban vízipipázó asszonyokat körülöttük játszó kisgyerekekkel, az üvegkonténer mellett visszaváltható üveget kereső, hidzsábba öltözött nőket, és néhány sötét bőrű fiatalembert ődöngeni a pályaudvaron.) Magyarokkal nem találkoztam, de sok orosz él a városban, külön boltjuk is van. A Künstlerhaus egyik segítője, a 22 év körüli, németül és angolul is remekül beszélő Szása pedig abból a bizonyos „ganz egal” Kazahsztánból jött az édesanyjával, most építészetet tanul Nürnbergben.

Sokat sétáltam, elmentem piacra, misére, temetőbe, de ennyi idő alatt persze csak a felszín látszik, egy békés, rendezett, kényelmes élet látszata.

Talán udvariasságból, talán, mert egyáltalán nem érdekli őket, a magyarországi helyzetről, politikáról senki sem kérdezett. Nekem pedig felszabadulás volt kizökkenni belőle, és nem gondolni rá. És nem jó gondolni arra sem, hogy a 30 vagy a 15 év előtti helyzethez képest 2019 nyara tele van szorongással, mintha – Rakovszky Zsuzsával szólva – gyorsan fogyó időnkben tényleg úgy laknánk, „mint egy égő házban, az utolsó ép sarokban”.     

A legjobb ebben a két hétben mégis az volt, hogy végre szabad időt tölthettem magammal és az írással. Hogy csak a friss élmény teszi, vagy ez a németországi út is egy hosszabb távú változás elindítója lesz-e bennem, még nem tudom. Most azt érzem, visszatérített a (szép)íráshoz, és elindította kritikusi életem lassú felszámolását.

Schwandorf, München, 2019. augusztus 19-20.